A város, ahol a mesterlövészek gyerekekre vadásztak

Mintha a testem egy kifogyhatatlan pohár lett volna. Felköhögtem és lenyeltem a saját vérem. Az igazi ostrom után lőtték szét a tüdőmet

– mindez a bosnyák hadsereg tizedesének, Ajdinnak a tizennyolcadik születésnapja előtt pontosan öt hónappal történt. 1978. március 8-án született Neumban, 14 évesen ott volt, amikor 1992. április 5-én a szarajevói béketüntetésre sortüzet adtak le szerb orvlövészek. Percek alatt nőtt fel, néhány hónappal később, 15 évesen – magát felnőttnek kiadva – már gépfegyverrel harcolt.

Néha a bosnyák főváros utcáin, máskor a környező hegyekben lőtték egymást a szerb nacionalistákkal. „18 évesen már tizenegyszeres gyilkos voltam. De háború volt” – mondja.

A ma 38 éves férfi azt mondja, bár soha nem bánta meg, hogy fegyvert fogott, de még mindig nem tud szembenézni a múltjával. Nekem is csak azért mesélt, mert szerinte emlékezni kell arra, mi történt Boszniában 20-25 éve. 

A balkáni lőporos hordó

Szarajevó kicsit olyan, mintha a Kárpát-medencét 145 négyzetkilométerre zsugorítanánk: a várost hegyek veszik körbe és a katlanban több népet kényszerítettek az együttélésre. A katolikus horvátok, az ortodox szerbek és a muzulmán bosnyákok 500 év alatt többnyire békében, de folyamatosan felszínre kerülő konfliktusok között éltek. A történelem alatt a terület mindig ütközőzóna volt, hol az Osztrák–Magyar Monarchia, hol az Oszmán Birodalom, hol Szerbia nézte ki magának. A helyiek emlékezetében a leghosszabb békés időszak talán az a 49 év volt, amíg a Joszip Broz Tito vezette Jugoszlávia létezett.

Szarajevó nevét jól ismerte a világ 1992-ben. Mindenki emlékezett az európai periférián lévő városra, ahol 1914. június 28-án lelőtték Ferenc Ferdinánd főherceget. Arra is emlékezett a világ, hogy 1984-ben téli olimpiát tartottak a környező hegyekben.

Az 1992. március 3-án a helyi szerbek által bojkottált függetlenségi népszavazásakor sokan aggódtak, hogy a frissen kikiáltott háromnemzetiségű Bosznia-Hercegovinában háború lesz. Az egyetlen kivételt talán csak a Szarajevóban élők jelentették, akik azt hitték, megmarad valami a titói multikulturalizmusból és a békés egymás mellett élésből.

Pedig az április 5-i béketüntetés előtt már érezni lehetett a levegőben a közelgő harcokat: Jugoszlávia csak névleg létezett tovább, miután Szlovénia és Horvátország kivált, Szlavóniában pusztító háború dúlt, túl voltunk Vukovár ostromán. A bosnyákok és az itt élő horvátok tudták, hogy egy szerb túlsúlyú döntéshozatalban háttérbe szorulhatnak a megmaradó államban. Nem volt más út, mint a függetlenedés, ez pedig elkerülhetetlenül feszültséget hozott magával.

Az első összeütközésre sem kellett sokáig várni: a függetlenedési referendum másnapján muzulmánok megölték az örömapát egy szerb nászmenetben. A horvát és szlovén területekről kivont jugoszláv csapatokat összevonták Boszniában, a visszatérő katonák a nászmenetet ért támadás után Szarajevó-szerte barikádokat emeltek. Majd április 4-én mozgósították a bosnyák területi tartalékos erőket, a szerbek pedig csapatösszevonást tartottak.

A békéért elkiáltott utolsó szó vezetett a háborúhoz

Április 5-én – a Bosznia-Hercegovinát el nem ismerő – szerb szabadcsapatok elfoglalták a helyi rendőrakadémia épületét és a bosnyák parlamentre néző tökéletes lőállást.

Katonai puccsra készültek, az emberek viszont nem akartak értelmetlen harcokat sem a városban, sem az országban. Békemenet indult: 50-100 ezer civil döntött úgy, a saját testével akadályozza meg, hogy a szerbek lelőhessék a most született ország politikusait. A mesterlövészek mégis a tömegbe lőttek: meghalt a 24 éves Suada Dilberović és a 34 éves Olga Sučić, a háború első áldozatai a bosnyák–horvát narratíva szerint.

Néhány héttel később városszerte megjelentek a Pazite, šnajper! (Vigyázz, mesterlövész!) feliratok. Az itt élők napi rutinjába épült, hogy két épület között futni kell, az emberek hamar megtanulták, hol vannak takarásban, és melyik az a pont, ahol rájuk láthat egy orvlövész. Később a gránát- és aknavető-támadásokhoz szoktak hozzá, majd jött a nehéztüzérség. A városból nem lehetett menekülni: a szerb nacionalista erők blokád alá vették Szarajevót. Ez pedig együttesen azt eredményezte, hogy közel 5500 civil halt meg a város 3 évig, 10 hónapig és három hétig tartó ostromában.

A gyerek, akit felnőttnek hazudtak

„Az egész napból csak arra emlékszem, hogy a húgommal együtt hasalunk az egyik saroknál, és egy nejlonzacskó mögül nézzük, hogy ki lőhetne ránk” – meséli Ajdin, aki a családjával ment el a békedemonstrációra. Ekkor apja még a családdal volt, és a férfi úgy emlékszik, hogy Joszip Tito volt jugoszláv diktátor arcképét tartotta magasra a tömegben.

Anyjának két héttel később kellett elbúcsúznia a férjétől, akit behívtak katonának. Fiától már nem tudott, Ajdin elszökött:

Augusztusra már rendszeresek voltak Szarajevóban a mesterlövészek támadásai. Az egyik nap lelőtték a kilencéves szomszédfiút, másnap a matektanáromat ölte meg egy bomba. Apám után akartam menni harcolni.

Először egy fegyvercsempész oldalán kapcsolódott be a háborúba. A bosnyák alvilág hamar megtalálta a közös hangot a fiatal ország hadseregével, amelynek fegyverekre volt szüksége. A csempészek a szerb blokádon juttatták át a töltényeket, gránátokat és gépfegyvereket. Ajdin két kört is futott velük, úgy emlékszik összesen talán 20 darab AK–47-est szereztek.

Egy nap a csempészfőnöknek mondtam, hogy én inkább harcolnék. Adott egy pofont. Faarccal viseltem. »Ha ilyen hülye vagy, legyen!« Azzal lepapírozta, hogy 18 éves vagyok

– egy járőralakulathoz került. Eleinte a városban kellett fenntartania a rendet, aztán októberben már azt felügyelte, hogy az ENSZ-től légihídon érkező humanitárius célba érjen. „Ha köd volt, nem jöttek gépek, mi meg attól féltünk, hogy kifogyunk az élelemből” – teszi hozzá.

1993-ban átvezényelték. Úgy tudja, hogy eredetileg Bosznia egy másik részére küldték volna, hogy segítsen a hadseregnek visszaszorítani a megszálló alakulatokat, de végül maradhatott Szarajevóban. Osztaga változatos feladatokat látott el, néha a boszniai szerb nacionalisták mesterlövészeire kellett vadászniuk a Szarajevó körüli hegyekben.

Éjszaka volt. Meggyújtotta a cigarettáját, a parázsra céloztam és lőttem. Ő volt az első ember, akit megöltem, egy rohadék mesterlövész

– emlékei szerint ezen a napon tizenhat éves lehetett. Azt mondja, örül, hogy nem látta első áldozata arcát. A társai ünnepelték a lövés miatt, ő viszont ledermedt nem sokkal utána. „Ez se lő már le gyerekeket!” – emlékszik vissza a dicséretekre.

Erkölcsileg azzal nyugtatták magukat a harcok után, hogy a szarajevói ostrom semmi másról nem szól, csak a szerbek kegyetlenségéről. A város stratégiailag egyáltalán nincs se jó, se fontos helyen szerinte: a környező hegyekről könnyű offenzívát indítani, az utak elzárásával ki lehetett éheztetni a helyieket. Ha elfoglalják, akkor csak egy nehezen védhető álláshoz jutnak a szerbek. „Azt hitték megtörünk, ha Szarajevó elesik” – magyarázza az egykori katona.

Tehetetlenül vergődő politika

A férfi állítja, fiatalon nem értette, amikor társai az amerikai vagy nyugati hatalmaktól várták a csodát. „Mintha nem akarták volna elfogadni, hogy háborúzunk” – a mai napig úgy hiszi, hogy bajtársai egyszerűen féltek, ezért beszéltek órákig arról, hogy Bill Clinton amerikai elnök küldeni fogja a katonákat, Radovan Karadžić önjelölt szerb elnököt pedig ki fogják végezni.

„Emlékszem, azt mondtam, hogy Karadžić akkor hal meg, ha mi lőjük le” – ebben, ha úgy vesszük, igaza lett. Az első szerb elnököt 2008-ban fogták el több mint egy évtizednyi bujkálás után. A hágai Nemzetközi Törvényszéken jelenleg is tart az ellene folyó eljárás háborús és emberiesség ellen elkövetett bűntettei miatt.

A nyugati hatalmak 1995. július 13-án álltak a sarkukra: Srebrenicában 8700 bosnyák fiú és férfi esett áldozatul a szerb erők etnikai tisztogatásának, ezt pedig már nem hagyhatták. Ez volt a II. világháború utáni Európa legvéresebb tömegmészárlása. A NATO erői ettől a ponttól kezdve intenzíven támadták a szerb egységeket. A légi támogatás jól jött a bosnyák hadseregnek, amelyik 1995 végére az ENSZ békefenntartó erők segítségével felszabadította Szarajevót.

„Háromszor haltam meg majdnem, de egyszer sem találtak le. Az első alkalommal a sisakom tetejéről pattant le egy golyó, legközelebb a karom mellett lőttek el, a harmadik alkalommal hallottam, ahogy a fülem mellett süvít el egy töltény” – végül Szarajevó ostromának utolsó napjai alatt lőtték meg. 1995 őszén cigarettázás közben hátulról tüdőn lőtték, pedig addigra már szinte teljesen abbamaradtak az orvlövészek támadásai. Októberben már érvényben volt a főváros körüli területekre vonatkozó tűzszüneti egyezség.

„A szívünkben európaiak vagyunk, de a vérünk balkáni”

1996. február 29-én a bosnyák kormány hivatalosan is kinyilvánította, hogy véget ért Szarajevó ostroma. Ajdin két héttel később, március 10-én találkozott először az anyjával és a testvéreivel azután, hogy megszökött otthonról.

Egy bajtársa segített elintézni, hogy elvégezhesse a középiskolát, és az osztályok kijárása nélkül érettségizhetett később. Részt vett a romok eltakarításában. „A békének eleinte örültem, sok dolgot reméltem. Aztán jött a nagy semmi, csak köveket hordtunk” – sokáig várt, mire a főváros elkezdett újraépülni. 2006-ban még mindig nem találta a helyét, ezért Németországba ment.

2011-ben utazott először haza, de nem bírt maradni. „Sok dolog újraépült, de sok rom maradt még” – szerinte csak a sebek gyógyultak be, az ország még mindig beteg. Azt érzi, a fiatalok mind azt tervezik, hogy külföldre mennek, mert nincsenek lehetőségek. Ő sem költözne vissza szülővárosába.

„Egy helyben topogunk mi, bosnyákok” – szerinte mindent átjár a korrupció, és megállt a fejlődés. Úgy látja, a Nyugat is letett arról, hogy Bosznia-Hercegovinából rendes országot csináljon: „Egy demokratizációs kudarc vagyunk, a lelkünkben európaiak, de a vérünk balkáni.” Szerinte sokat elmond az is, hogy az ország alkotmánya egy ideiglenesnek gondolt békeszerződés kiegészítése. Ajdin a háború után új nevet választott magának, hogy teljesen új életet kezdjen. Reméli, hogy utóbbi egyszer hazájának is sikerül.