Malvin
9 °C
26 °C

A város, ahol a mesterlövészek gyerekekre vadásztak

GettyImages-852239 master
Húsz éve ért véget Szarajevó ostroma, a világtörténelem egyik legértelmetlenebb és legkegyetlenebb vérontása. A bosnyák főváros stratégiailag messze nem volt annyira fontos, mint amilyen szimbolikus jelentősége volt annak, ki uralja a várost. A Nyugat számára Szarajevó neve egyszerre jelentette a tehetetlen politikai vergődést és a délszláv háború értelmetlen vérengzéseit. Egy egykori bosnyák harcos mesélt arról, hogyan lett néhány nap alatt 15 éves fiúból katona, hogyan élte meg az ostrom borzalmait, és miért nem vállalta az újrakezdést a városban.

Mintha a testem egy kifogyhatatlan pohár lett volna. Felköhögtem és lenyeltem a saját vérem. Az igazi ostrom után lőtték szét a tüdőmet

– mindez a bosnyák hadsereg tizedesének, Ajdinnak a tizennyolcadik születésnapja előtt pontosan öt hónappal történt. 1978. március 8-án született Neumban, 14 évesen ott volt, amikor 1992. április 5-én a szarajevói béketüntetésre sortüzet adtak le szerb orvlövészek. Percek alatt nőtt fel, néhány hónappal később, 15 évesen – magát felnőttnek kiadva – már gépfegyverrel harcolt.

Néha a bosnyák főváros utcáin, máskor a környező hegyekben lőtték egymást a szerb nacionalistákkal. „18 évesen már tizenegyszeres gyilkos voltam. De háború volt” – mondja.

A ma 38 éves férfi azt mondja, bár soha nem bánta meg, hogy fegyvert fogott, de még mindig nem tud szembenézni a múltjával. Nekem is csak azért mesélt, mert szerinte emlékezni kell arra, mi történt Boszniában 20-25 éve. 

A balkáni lőporos hordó

Szarajevó kicsit olyan, mintha a Kárpát-medencét 145 négyzetkilométerre zsugorítanánk: a várost hegyek veszik körbe és a katlanban több népet kényszerítettek az együttélésre. A katolikus horvátok, az ortodox szerbek és a muzulmán bosnyákok 500 év alatt többnyire békében, de folyamatosan felszínre kerülő konfliktusok között éltek. A történelem alatt a terület mindig ütközőzóna volt, hol az Osztrák–Magyar Monarchia, hol az Oszmán Birodalom, hol Szerbia nézte ki magának. A helyiek emlékezetében a leghosszabb békés időszak talán az a 49 év volt, amíg a Joszip Broz Tito vezette Jugoszlávia létezett.

Szarajevó nevét jól ismerte a világ 1992-ben. Mindenki emlékezett az európai periférián lévő városra, ahol 1914. június 28-án lelőtték Ferenc Ferdinánd főherceget. Arra is emlékezett a világ, hogy 1984-ben téli olimpiát tartottak a környező hegyekben.

Az 1992. március 3-án a helyi szerbek által bojkottált függetlenségi népszavazásakor sokan aggódtak, hogy a frissen kikiáltott háromnemzetiségű Bosznia-Hercegovinában háború lesz. Az egyetlen kivételt talán csak a Szarajevóban élők jelentették, akik azt hitték, megmarad valami a titói multikulturalizmusból és a békés egymás mellett élésből.

Pedig az április 5-i béketüntetés előtt már érezni lehetett a levegőben a közelgő harcokat: Jugoszlávia csak névleg létezett tovább, miután Szlovénia és Horvátország kivált, Szlavóniában pusztító háború dúlt, túl voltunk Vukovár ostromán. A bosnyákok és az itt élő horvátok tudták, hogy egy szerb túlsúlyú döntéshozatalban háttérbe szorulhatnak a megmaradó államban. Nem volt más út, mint a függetlenedés, ez pedig elkerülhetetlenül feszültséget hozott magával.

Az első összeütközésre sem kellett sokáig várni: a függetlenedési referendum másnapján muzulmánok megölték az örömapát egy szerb nászmenetben. A horvát és szlovén területekről kivont jugoszláv csapatokat összevonták Boszniában, a visszatérő katonák a nászmenetet ért támadás után Szarajevó-szerte barikádokat emeltek. Majd április 4-én mozgósították a bosnyák területi tartalékos erőket, a szerbek pedig csapatösszevonást tartottak.

A békéért elkiáltott utolsó szó vezetett a háborúhoz

Április 5-én – a Bosznia-Hercegovinát el nem ismerő – szerb szabadcsapatok elfoglalták a helyi rendőrakadémia épületét és a bosnyák parlamentre néző tökéletes lőállást.

Katonai puccsra készültek, az emberek viszont nem akartak értelmetlen harcokat sem a városban, sem az országban. Békemenet indult: 50-100 ezer civil döntött úgy, a saját testével akadályozza meg, hogy a szerbek lelőhessék a most született ország politikusait. A mesterlövészek mégis a tömegbe lőttek: meghalt a 24 éves Suada Dilberović és a 34 éves Olga Sučić, a háború első áldozatai a bosnyák–horvát narratíva szerint.

Néhány héttel később városszerte megjelentek a Pazite, šnajper! (Vigyázz, mesterlövész!) feliratok. Az itt élők napi rutinjába épült, hogy két épület között futni kell, az emberek hamar megtanulták, hol vannak takarásban, és melyik az a pont, ahol rájuk láthat egy orvlövész. Később a gránát- és aknavető-támadásokhoz szoktak hozzá, majd jött a nehéztüzérség. A városból nem lehetett menekülni: a szerb nacionalista erők blokád alá vették Szarajevót. Ez pedig együttesen azt eredményezte, hogy közel 5500 civil halt meg a város 3 évig, 10 hónapig és három hétig tartó ostromában.

A gyerek, akit felnőttnek hazudtak

„Az egész napból csak arra emlékszem, hogy a húgommal együtt hasalunk az egyik saroknál, és egy nejlonzacskó mögül nézzük, hogy ki lőhetne ránk” – meséli Ajdin, aki a családjával ment el a békedemonstrációra. Ekkor apja még a családdal volt, és a férfi úgy emlékszik, hogy Joszip Tito volt jugoszláv diktátor arcképét tartotta magasra a tömegben.

Anyjának két héttel később kellett elbúcsúznia a férjétől, akit behívtak katonának. Fiától már nem tudott, Ajdin elszökött:

Augusztusra már rendszeresek voltak Szarajevóban a mesterlövészek támadásai. Az egyik nap lelőtték a kilencéves szomszédfiút, másnap a matektanáromat ölte meg egy bomba. Apám után akartam menni harcolni.

Először egy fegyvercsempész oldalán kapcsolódott be a háborúba. A bosnyák alvilág hamar megtalálta a közös hangot a fiatal ország hadseregével, amelynek fegyverekre volt szüksége. A csempészek a szerb blokádon juttatták át a töltényeket, gránátokat és gépfegyvereket. Ajdin két kört is futott velük, úgy emlékszik összesen talán 20 darab AK–47-est szereztek.

Egy nap a csempészfőnöknek mondtam, hogy én inkább harcolnék. Adott egy pofont. Faarccal viseltem. »Ha ilyen hülye vagy, legyen!« Azzal lepapírozta, hogy 18 éves vagyok

– egy járőralakulathoz került. Eleinte a városban kellett fenntartania a rendet, aztán októberben már azt felügyelte, hogy az ENSZ-től légihídon érkező humanitárius célba érjen. „Ha köd volt, nem jöttek gépek, mi meg attól féltünk, hogy kifogyunk az élelemből” – teszi hozzá.

1993-ban átvezényelték. Úgy tudja, hogy eredetileg Bosznia egy másik részére küldték volna, hogy segítsen a hadseregnek visszaszorítani a megszálló alakulatokat, de végül maradhatott Szarajevóban. Osztaga változatos feladatokat látott el, néha a boszniai szerb nacionalisták mesterlövészeire kellett vadászniuk a Szarajevó körüli hegyekben.

Éjszaka volt. Meggyújtotta a cigarettáját, a parázsra céloztam és lőttem. Ő volt az első ember, akit megöltem, egy rohadék mesterlövész

– emlékei szerint ezen a napon tizenhat éves lehetett. Azt mondja, örül, hogy nem látta első áldozata arcát. A társai ünnepelték a lövés miatt, ő viszont ledermedt nem sokkal utána. „Ez se lő már le gyerekeket!” – emlékszik vissza a dicséretekre.

Erkölcsileg azzal nyugtatták magukat a harcok után, hogy a szarajevói ostrom semmi másról nem szól, csak a szerbek kegyetlenségéről. A város stratégiailag egyáltalán nincs se jó, se fontos helyen szerinte: a környező hegyekről könnyű offenzívát indítani, az utak elzárásával ki lehetett éheztetni a helyieket. Ha elfoglalják, akkor csak egy nehezen védhető álláshoz jutnak a szerbek. „Azt hitték megtörünk, ha Szarajevó elesik” – magyarázza az egykori katona.

Tehetetlenül vergődő politika

A férfi állítja, fiatalon nem értette, amikor társai az amerikai vagy nyugati hatalmaktól várták a csodát. „Mintha nem akarták volna elfogadni, hogy háborúzunk” – a mai napig úgy hiszi, hogy bajtársai egyszerűen féltek, ezért beszéltek órákig arról, hogy Bill Clinton amerikai elnök küldeni fogja a katonákat, Radovan Karadžić önjelölt szerb elnököt pedig ki fogják végezni.

„Emlékszem, azt mondtam, hogy Karadžić akkor hal meg, ha mi lőjük le” – ebben, ha úgy vesszük, igaza lett. Az első szerb elnököt 2008-ban fogták el több mint egy évtizednyi bujkálás után. A hágai Nemzetközi Törvényszéken jelenleg is tart az ellene folyó eljárás háborús és emberiesség ellen elkövetett bűntettei miatt.

A boszniai háború számokban

  • Szarajevó ostroma 1992. április 5-én kezdődött és 1996. február 29-én ért véget
  • Az ENSZ adatai szerint 5434 civil, 6137 bosnyák katona és 2241 szerb nacionalista halt meg az ostromban
  • A boszniai háború 1992. április 6-tól 1995. december 14-ig tartott.
  • 57 700 katona, 38 200 civil veszítette életét a harcokban
  • Szarajevóra átlagosan napi 300 gránátot lőttek ki az ostromlók
  • 1995-re 500 ezren menekültek Horvátországba a háború elől
  • Az ENSZ 10 ezerre becsüli azoknak a számát, akik fiatalabbak volt, mint 18 évesek, amikor csatlakoztak a horvát, a szerb és a bosnyák alakulatokhoz.

A nyugati hatalmak 1995. július 13-án álltak a sarkukra: Srebrenicában 8700 bosnyák fiú és férfi esett áldozatul a szerb erők etnikai tisztogatásának, ezt pedig már nem hagyhatták. Ez volt a II. világháború utáni Európa legvéresebb tömegmészárlása. A NATO erői ettől a ponttól kezdve intenzíven támadták a szerb egységeket. A légi támogatás jól jött a bosnyák hadseregnek, amelyik 1995 végére az ENSZ békefenntartó erők segítségével felszabadította Szarajevót.

„Háromszor haltam meg majdnem, de egyszer sem találtak le. Az első alkalommal a sisakom tetejéről pattant le egy golyó, legközelebb a karom mellett lőttek el, a harmadik alkalommal hallottam, ahogy a fülem mellett süvít el egy töltény” – végül Szarajevó ostromának utolsó napjai alatt lőtték meg. 1995 őszén cigarettázás közben hátulról tüdőn lőtték, pedig addigra már szinte teljesen abbamaradtak az orvlövészek támadásai. Októberben már érvényben volt a főváros körüli területekre vonatkozó tűzszüneti egyezség.

„A szívünkben európaiak vagyunk, de a vérünk balkáni”

1996. február 29-én a bosnyák kormány hivatalosan is kinyilvánította, hogy véget ért Szarajevó ostroma. Ajdin két héttel később, március 10-én találkozott először az anyjával és a testvéreivel azután, hogy megszökött otthonról.

Egy bajtársa segített elintézni, hogy elvégezhesse a középiskolát, és az osztályok kijárása nélkül érettségizhetett később. Részt vett a romok eltakarításában. „A békének eleinte örültem, sok dolgot reméltem. Aztán jött a nagy semmi, csak köveket hordtunk” – sokáig várt, mire a főváros elkezdett újraépülni. 2006-ban még mindig nem találta a helyét, ezért Németországba ment.

2011-ben utazott először haza, de nem bírt maradni. „Sok dolog újraépült, de sok rom maradt még” – szerinte csak a sebek gyógyultak be, az ország még mindig beteg. Azt érzi, a fiatalok mind azt tervezik, hogy külföldre mennek, mert nincsenek lehetőségek. Ő sem költözne vissza szülővárosába.

„Egy helyben topogunk mi, bosnyákok” – szerinte mindent átjár a korrupció, és megállt a fejlődés. Úgy látja, a Nyugat is letett arról, hogy Bosznia-Hercegovinából rendes országot csináljon: „Egy demokratizációs kudarc vagyunk, a lelkünkben európaiak, de a vérünk balkáni.” Szerinte sokat elmond az is, hogy az ország alkotmánya egy ideiglenesnek gondolt békeszerződés kiegészítése. Ajdin a háború után új nevet választott magának, hogy teljesen új életet kezdjen. Reméli, hogy utóbbi egyszer hazájának is sikerül.