Előtte megírtam a végrendeletemet

Az Iszlám Államba önszántából ment, német dzsihadisták segítségével. Mielőtt úgy döntött, hogy felveszi a kapcsolatot a dzsihadistákkal, informálta a német hatóságokat arról, mire készül? 

Nem. De a terrorelhárítás területén dolgozó egyik magas rangú személynek informálisan jeleztem, mire készülök. Azért is tartottam ezt fontosnak, hogy tudjam, mi az, amit törvényesen megtehetek a munkám során. 

A veszélyes útra a fiát is magával vitte. Mit szólt a családja, amikor megtudta, mire készülnek?

Az egész család teljesen ellene volt ennek, beleértve a fiamat is. De amikor a fiam látta rajtam, hogy hajthatatlan vagyok, úgy döntött, velem jön - bizonyos értelemben azért is, hogy megvédjen. Ő amolyan "politikai tanácsadóm", sokat utazott velem Szíriában, Irakban. Ott volt velem, amikor Irakban lázadók vezetőivel találkoztam, és akkor is, amikor Szíriában Aszad elnökkel. 

Hogyan vette fel a kapcsolatot a dzsihadistákkal, illetve az Iszlám Állammal?

Ez nem volt annyira nehéz. A fiam tizennyolc német dzsihadistának írt levelet a Facebookon. Megírta nekik, hogy szeretnék velük beszélni a motivációjukról, az ideológiájukról. Több mint tizenöten közülük válaszoltak is a levélre. A végén két dzsihadista maradt, egyik közülük az Iszlám Állam (IS) tagja volt. A másik férfi - aki azóta már valószínűleg meg is halt - nem az IS-nél harcolt. Az IS harcosa tájékoztatta a terrorszervezet médiaosztyályát. Ezen keresztül értesült a tervemről a terrorista állam vezetése. Az IS vezetői centralizálták a kommunikációt és utasításba adták, hogy senki nem beszélhet többé újságírókkal. Ekkor kaptunk egy kontaktot, egy német dzsihadistát, akit Abu Katadának hívtak. Attól kezdve kizárólag Katada kommunikálhatott velünk. Majdnem fél éven keresztül rendszeresen beszélgettem vele Skype-on, mielőtt elutaztam.  

Garanciákat kért, végül személyesen a kalifától, az IS vezetőjátől, Abu Bakr al-Bagdaditól kaptak írásos nyilatkozatot arról, hogy semmi bántódásuk nem lesz a terrorállamban. Számomra az sem teljesen világos, hogy miért álltak egyáltalán szóba magával a terroristák. 

Ekkoriban, 2014 nyarán az IS propagandája abból állt, hogy embereket fejeztek le és az erről készült felvételekkel sokkolták a világot. Szerintem azért álltak szóba velem, mert ki akartak próbálni egy új kommunikációs stratégiát: beszélni akartak valakivel, akinek meg is engedik, hogy ellátogasson az Iszlám Államba. Ez egy teszt volt a részükről. Korábban a Vice magazin újságíróját is beengedte az Iszlám Állam, de ahogy én tudom, az ő beutazását nem a kalifa, hanem a rakkai emír engedélyezte. Nekem az Iszlám Állam dzsihadistái azt mondták, hogy a Vice újságírójának nem engedtek meg olyan dolgokat, amiket nekem. De könnyen lehet, hogy neki is ugyanezt mondták velem kapcsolatban. A Vice újságírója Rakkát nem hagyhatta el, miközben én szabadon eldönthettem, hova szeretnék utazni. Márpedig én nem csak Rakkába, hanem az iraki Moszulba is el akartam menni. Ezt egyébként az IS is így akarta, és szerintem azért, mert Moszulban - Rakkával ellentétben - sokkal pozitívabban állnak a helyiek az Iszlám Államhoz. Rakkában a harcosok 70 százaléka külföldi, nem kedvelik őket a helyiek, megszállóként tekintenek rájuk. Persze Moszul szunnita lakosság sem szereti az IS-t, de sokkal jobban elfogadja, mint Rakkában. 

A könyvében arról ír, hogy az ott tartózkodása idején jött rá arra, hogy valamiféle közvetítő szerepet szántak volna magának és ezért is engedték közel magukhoz.

Igen, valóban tettek egy ilyen ajánlatot. Már kint voltunk, amikor azt mondták: ha mindent, amit itt látok, odahaza korrektül megírom, akkor visszajöhetek és azt is megmutatják nekem, amit most még nem. Tehát ez nem csak arra volt egy teszt, hogy ezúttal intelligensebben bánnak egy újságíróval és nem fejezik le, hanem arra is, hogy létrehoznak egy csatornát a külvilág és a terrorállam között. 

Szerintem nagyon egyszerű az oka annak, hogy miért engem engedtek be. Egyszerűen senki más nem akart odamenni, nem volt konkurenciám. Persze szerepet játszhatott benne az is, hogy több könyvet írtam a Közel-Keletről, ismerték ezeket a könyveimet, tudták, hogy mindig is fair voltam a muszlimokhoz. A munkámban mindig próbáltam objektív lenni. A könyvemben sem kommentáltam mindazt, amit mondtak, csak a kötet végén írtam egy nyílt levelet a kalifához. Ebben nem rejtettem véka alá, hogy nagyon negatív róluk a véleményem, amiért azon alapul a stratégiájuk, hogy megmutassák, mennyire brutálisak is ők. 

Tett óvintézkedéseket az út előtt?

Persze. Megírtam a végrendeletemet. Az utazásom előtt tájékoztattam a német kormányt is, de annyira az utolsó pillanatban, hogy ne legyen idejük reagálni. Ezen kívül a barátaimon keresztül három közel-keleti kormányt informáltam az utamról, hogy abban az esetben, ha túszul ejtenek az iszlamisták, akkor esetleg ezek a magas rangú, befolyásos emberek közbe tudjanak járni az érdekemben. 

Hárman mentek végül el az útra. Ki volt a harmadik ember, aki elkísérte?

A fiam gyerekkori barátja, a könyvben Malcom álnéven szerepel. Azért nem fedtem fel a személyazonosságát, hogy az út után se a titkosszolgálat, se a média ne háborgassa. Három veszélye volt ugyanis ennek az útnak. Az egyik, hogy a dzsihadisták megölnek minket. A másik, hogy az amerikaiak lebombáznak. A harmadik, hogy a nyugati titkosszolgálatok az út végén ránk szállnak. A fiam se akarta, hogy emiatt a projekt miatt a német terrorelhárítás hajnalban rátörje az ajtót. Nem tudhattuk, hogy a terrorelhárítás vagy a titkosszolgálat hogyan reagál. Nem akartam sem a fiamnak, sem a barátjának problémákat generálni.  

Nem azért mentek, hogy az Iszlám Állam oldalán harcoljanak, hanem újságíróként. Mégsem a hivatalos határátkelőn, hanem a zöldhatáron mentek át Törökországból Szíriába. Miért?

Ha a határátkelőn mentünk volna, akkor meg kellett volna mutatnunk az útlevelünket a török határőröknek, akik esetleg megkérdezték volna, hová megyünk. És már meg is lett volna a baj. Ezt elkerülendő ugyanazt a csempészútvonalat kellett használnunk, mint az Iszlám Állam harcosainak. Ez egy kicsit ijesztő volt, mert ettől kezdve nem tudtuk, mi vár ránk, mi fog történni velünk. Két napot kellett rostokolnunk egy határmenti török városban. Kaptunk telefonszámokat, fel kellett hívnunk, aztán újabb telefonszámokat kaptunk, és így tovább. Az sem túl vicces, hogy átmész illegálisan a határon úgy, hogy tudod, bármikor lelőhetnek emiatt. Egyrészt a törökök védik a határukat, másrészt azt sem tudhattuk, hogy az Iszlám Állam harcosai hogyan reagálnak az érkezésünkre. Benne volt a pakliban, hogy valójában csapdáról van szó és a kalifa garancialevele ellenére végül túszok leszünk. Én biztos voltam benne, hogy nem ejtenek minket túszul, mert bíztam a kalifa ígéretében. Úgy ítéltem meg, hogy nem áll érdekükben így csapdába csalni, hiszen ezzel azt igazolnák, hogy a kalifa szavában sem lehet bízni. A meghívót ugyanis ekkor már nyilvánosságra hoztam. De a fiam nem így gondolta, ő tartott tőle, hogy ez egy csapda. 

Milyen volt a fogadtatásuk?

Az elején vendégszerető, barátságos. Aztán ahogy haladtunk előre az időben, úgy lett egyre hidegebb, ridegebb ez a viszony.

Nem sokkal a megérkezésük után már kiderült, hogy vendéglátóik nem adnak maguknak teljesen szabad kezet, noha eredetileg arról volt szó, hogy azt csinálnak ott, amit akarnak. 

Ez igaz, de az is, hogy az út előtt már tudtam, hogy nem mindent tehetek majd meg. Készítettem egy 15-20 pontból álló listát arról, hogy mit akarok megnézni. Ennek nagyjából a kétharmadát meg is tudtam nézni. Volt tapasztalatom ebben, korábban már találkoztam al-Kaida harcosokkal, tálibokkal, sok szíriai lázadócsoporttal, köztük az egyik legjelentősebbel, az Iszlám Fronttal. Ezek a találkozások általában úgy zajlottak, hogy adtak nekem egy, maximum két órát, de nem mozoghattam velük szabadon. Legfeljebb csak feltehettem a kérdéseimet, aztán megjelentek a testőreik és eltűntek a szemem elől. Éppen ezért volt számomra teljesen szokatlan, hogy az Iszlám Államban ennél jóval nagyobb mozgásteret kaptam. Elmehettem például egy börtönbe is, beszélhettem foglyokkal, az utcákon civilekkel. Ilyenkor általában ott voltak a dzsihadisták közel hozzám, de két-három nap múlva már egyedül is lehettünk néha. Tehát összességében tartották a szavukat és a körülményekhez képest viszonylag szabadon mozoghattunk. Másfelől a védelmükre is szükségünk volt, mivel előfordult, hogy a fiamat, aki sokszor kamerázott az utcán, megtámadták, lökdösték a helyiek, akik idegesek voltak, amiért filmezi őket. De amikor megtudták, kikkel vagyunk, barátságosak lettek. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem minden úgy történt, ahogy előzőleg Abu Katadával megállapodtam. Például úgy szólt a megállapodás, hogy nyugodtan fotózhatunk, filmezhetünk, de a helyszínen előálltak azzal, hogy látni akarják a nyersanyagokat. Erről korábban nem volt szó. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számítottam arra, hogy előállnak majd különféle feltételekkel. 

Az viszont engem lepett meg, hogy ezeknek a feltételeknek elég keményen ellenállt. A könyvében legalábbis azt olvastam, hogy ordibálásig fajuló vitája volt velük.

Erre szükség volt. Amikor azt éreztem, hogy dominálni akarnak, akkor azonnal visszatámadtam. Például ha tiszteletlenül vagy bunkón beszéltek velem, azt kikértem magamnak. Tisztában voltam azzal, hogy ha az első nap Rakkában nem teszem világossá a számukra, hogy így és így nem viselkedhetnek vagy nem beszélhetnek velem, illetve nem változtathatják meg önkényesen az előre lefektetett szabályokat, akkor nem tudok annyi mindent megnézni a végén. Valóban voltak ebből kemény konfliktusaink, rossz lett a hangulat, de szükséges volt beleállnom ebbe a konfliktusba rögtön az elején. 

A tíz nap alatt szinte folyamatosan vitatkozott a kísérőivel az iszlámról, az Iszlám Állam kegyetlenségeiről. Úgy tűnt, mintha meg akarta volna győzni őket, noha agymosott emberekről beszélünk. 

Nem akartam meggyőzni őket. Arra voltam kíváncsi, hogy ők mivel akarnak meggyőzni engem. Nem inzultáltam őket, a kemény kérdéseket is udvarias formában tettem fel nekik. Abu Katadával korábban azt beszéltük meg, hogy bármiről beszélgethetünk. Az egyetlen veszélyes téma, ami akár az életünkbe is kerülhet, ha a beszélgetés közben istenkáromlást követünk el. Gyakran szóba került az akkor már túszként fogva tartott brit újságíró, John Cantlie is. Többször megkérdeztem tőlük, hogy miért nem könyörülnek meg rajta. (Cantliet 2012-ben rabolta el az Iszlám Állam a később lefejezett James Foleyval együtt. Cantlie azóta több propagandavideóban is felbukkant.) És amikor azt mondtam nekik, hogy az az isten, akit én a Koránból ismerek, nagyszerűbb annál az istennél, aki levágatná egy ember kezét, ha az 40 dollárnál többet lop és meghagyná, ha 40 dollárnál kevesebbet, akkor a fiam figyelmeztetett, hogy legyek óvatosabb. Reggeltől estig lehetett velük beszélgetni, bármiről, de egy idő után nagyon rossz lett a hangulat, mert érezték, hogy nem tudnak meggyőzni engem.  

Még ott tartózkodásuk harmadik napján volt egy nagyon kemény vitája az egyik sofőrükkel arról, mit tehetnek és mit nem. Ez a sofőr tette azt az ajánlatot, hogy találkozhatnak Cantlieval, aki egy levelet küldene el önökön keresztül az édesanyjának és David Cameron brit miniszterelnöknek. Bár a sofőr maszkban volt, a fia ebben a férfiban felismerni vélte Dzsihád Johnt. Később ön véletlenül maszk nélkül is látta ezt az embert. Mennyire biztos benne, hogy Dzsihád John volt az? 

Minden bizonnyal ő volt az. Egy étterembe ültünk be a kísérőkkel. A két sofőr - köztük az, akiről most beszélünk - egy külön helyiségbe ült be. Amikor wc-re mentem, akkor véletlenül megláttam őt maszk nélkül. Ívelt sasorra, fekete, hullámos, a nyakáig érő haja volt. Óriási problémát csináltak abból, hogy én maszk nélkül láttam őt, onnantól fogva romlott meg teljesen a viszony köztem és a kísérők között, még az addig viszonylag barátságos Abu Katada is nagyon ideges lett emiatt. Már itthon voltunk, amikor az Anonymous hackercsoport rekonstruálta Dzsihád John eltorzított hangját, a fiam egyből felismerte benne a sofőrt. Ráadásul azért is valószínű, hogy ő volt az, mert rajta keresztül fél órán belül kapcsolatba tudtam lépni Cantlievel. A sofőr egyezkedni, beszélni tudott Cantlievel, tehát kapcsolatban állt a tússzal. 

Tíz napon keresztül folyamatosan együtt volt olyan terroristákkal, akik hidegvérrel ölnek meg "hitetleneket". Nem féltette az életét?

A félelem luxus. Amikor például Dzsihád Johnnal összetűzésbe keveredtem, akkor tudatában voltam annak, hogy veszélyes kiabálni vele, mégsem engedhettem meg magamnak, hogy féljek. Minden éjjel, mielőtt elaludtam, pár másodpercre eszembe jutott, hogy mi van, ha nem élem túl az éjszakát. De ezeket a félelmeket gyorsan el kell hasogatni. Ha egy erőszakos, erős kutyával állsz szembe és érzi rajtad, hogy félsz, akkor veszítesz. De a legveszélyesebb szituációba akkor kerültem, amikor az amerikaiak bombázták azt a helyet, ahol voltunk. Egy kis bungalóban voltunk, és amikor elkezdődtek a bombázások, a terroristák felszívódtak körülöttünk. Azóta tudom, mennyire van haszna ezeknek a bombázásoknak: a terroristák ilyenkor egy szempillantás alatt elvegyülnek a civilek között. 

Ez volt a legszörnyűbb, amit átélt?

Nem. A legszörnyűbb pillanat az volt, amikor az Iszlám Állam egyik bírójával beszélgettem, és megkérdeztem tőle, lesz-e a következő napokban kivégzés vagy amputáció. Nem akartam megnézni, csak szerettem volna tudni róla, hogy lesz-e. Erre Abu Katada azt mondta nekem, hogy ha érdekel az ilyesmi, szívesen megcsinálja nekünk. Meg is kérdezte mosolyogva, cinikusan, hogy mit szeretnénk: egy kurdot vagy egy síitát? Ez azért volt szörnyű, mert egy olyan ember beszélt így, akivel előtte sokat beszélgettem, ismertem a történetét, a hátterét, az édesanyját, azt, hogy valaha normális ember volt

A hazatérte után tartotta még a kapcsolatot a dzsihadistákkal? 

Egy ideig még tartottam velük a kapcsolatot, mert szerettem volna, ha a brit újságíró kiszabadításában segíthetek. De amikor a könyv megjelent, megszakadt a kapcsolat.

Szóval az Iszlám Állam vezetőinek nem nyerte meg a tetszését a könyv.

Hát igen, náluk nem volt pozitív a fogadtatása.