Előd
7 °C
16 °C

Engem ne rasszistázzon senki, csak mert aggódom a jövőért

000 CH1DI
2016.06.30. 12:26
A Brexit hívein úgy röhögtek a kampány alatt, mint Amerikában Trumpon szokás, a lenézés, rasszistázás és a szakértői seregek bevetése azonban nem jött be a népnek, és ez fontos figyelmeztetés lehet az elitnek máshol is. Hülyézés és feltartott középső ujjak: miért érzik magukat olyan sokan kisemmizettnek egy jóléti társadalomban, mi köze van ehhez az EU-nak, és ki a szösz az a „racionális szavazó” – populista tanulságok csalódottaknak.

Miután Nagy-Britannia felét sokkolta, hogy a másik fele kiszavazta az országot az Európai Unióból, azonnal beindult a bűnbakkeresés, a demokráciásdit sokan már nem is tartják annyira jó dolognak, és megy ezerrel az idiótázás, öregezés, vidékizés, prolizás és a mimegmondtuk-majdmeglátjátokozás. A fő felelős a tanulatlan, irracionális, önsorsrontó sokaság, és amellett, hogy idáig 4 millióan írták alá az új népszavazást követelő kezdeményezést (ezt egy volt brexites indította), azt is 176 ezren támogatnák, hogy London szakadjon el a provinciális Angliától. Utóbbi akkor is jelzésértékű, ha inkább csak poén: ez alapján úgy tűnik, sokan nem értették meg vagy nem érdekli őket az a népi közérzet, ami miatt a Brexit nyerhetett.

Az egyetlen, amiben nagyjából mindenki kénytelen egyetérteni baltól a jobboldalig, az az, hogy a szavazásnak határozott osztálykaraktere volt: szakmunkásoktól lefelé a többség a kilépésre, középosztálytól felfelé az EU-ra voksolt. Az euroszkepticizmus a leszakadó körzetekben a legnagyobb. A kilépéspártiak legfőbb bázisai Anglia és Wales pangó iparvidékei, köztük az egykori bányászvárosok és a valamikori nagy hajóipari központok.

Kelet-Európából nézve Anglia tűnhet ugyan egy fish and chipsben tocsogó jóléti paradicsomnak, de az ország jelentős része ezt láthatóan nem így éli meg. Kiugróan magas, a fejlett országok között a 6. legnagyobb a jövedelmi egyenlőtlenség, az újságok tele vannak az egészségügyi rendszer válságáról és a lakáshoz jutás reménytelenségéről szóló cikkekkel. Az elmúlt húsz évben átlagosan 15 százalékkal nőttek a reálbérek, azonban közel sem mindenhol, és a kilépés hívei éppen ott vannak sokan, ahol ez nem következett be.

Na, most röhögjetek

Ez mindenekelőtt a munkásosztályi Anglia, illetve az, ami a hetvenes évek utáni gyár- és bányabezárások után mára maradt belőle. Az ipari munkahelyekkel együtt elveszett a büszke munkásosztályi identitás is, a nagypolitika középosztályosodott, a tanácsi lakások maradékában élni ma már bélyegnek számít. Sokan úgy érzik, hogy semmibe veszik őket. A Brexit támogatói a jövőtől való félelemről és bizonytalanságról beszélnek, meg arról, hogy fent senkit nem érdekelnek a problémáik, hogy nem csak magukra hagyták, de még ki is nevetik őket. Ismerős?

A fehér munkásosztály és underclass sok helyen tankönyvbe illően nyújtja a társadalmi válságtüneteket, és közben úgy érzi, nem kapja meg azt a minimális szimbolikus védelmet sem, ami más nehéz sorsúaknak kijár. Ők talán az egyetlen olyan „alsó” társadalmi csoport, mondják, amelyen a liberális középosztály ma nyugodtan röhöghet – ugyanez eszébe sem jutna mondjuk pakisztáni bevándorlóknál, hiszen az rasszizmusnak minősülne.

A munkásosztályi embereket, az identitásukat, a munkájukat és a kultúrájukat harminc éve folyamatosan támadja a nagypolitika és a körülötte lévő média

– írja a „prolik” közül jött társadalomelemző. Nem csak a jóléti juttatásokat megnyirbáló, saját helyzetükért könnyen a szegényeket okoló torykról van szó, a kritikák szerint a Munkáspárt is nagyon eltávolodott a hagyományos bázisától. Vezetőinek többsége az elitegyetemek világából jött, de egyébként is liberális középosztályi értékekre és szavakra cserélték le a régi csomagot. Blair meg akarta haladni az osztályalapú politizálást, de közben a munkásosztály fokozatosan elfordult a pártjától, és nem vette jó néven, ha maradinak vagy vakbuzgónak nevezték, mint azt Gordon Brown tette egy régi szavazójával.

Ötven éve a kétkezi munkásoknak még a 69 százaléka szavazott a Munkáspártra, mára ez az arány megfeleződött. A többség sokáig inkább passzív volt, de egyre többen választották az új rendszerkritikus erőket, mindenekelőtt Nigel Farage UKIP-jét.

Milliárdosokkal az elit ellen

Most aztán soha nem látott mértékben aktivizálódott, és ment el a magát vesztesnek érző tömeg.

Inkább volt ez egy dühödt üvöltés az egyre reménytelenebb életük, a negligált közösségeik, a köztük és a gazdag uralkodó osztály közötti szakadék miatt

– írja a Brexit mellett kampányoló legnagyobb angol prolibulvár, a Sun, de hasonló diagnózist állítanak fel a nagyobb presztízsű lapok  is, bal- és jobboldalon egyaránt. Az elitellenes retorikát nyomó Sun eközben a 12 milliárd dolláros vagyonú, a világ legbefolyásosabbjai között top 40-es Rupert Murdoch tulajdona. Az elitellenes mozgalmat ezúttal is az elit tagjai vezetik, a fő helyen az etoni és oxfordi Boris Johnsonnal.

A kilépéspárti toryk most úgy látják, itt az esély, hogy magukhoz csábítsák az általuk hagyományosan gyanakvással kezelt kétkezi munkásokat, ami nem lesz könnyű – nemcsak azért, mert a baloldali kritikák szerint neoliberális politikájukkal csak növelték az egyenlőtlenséget, most pedig teljesen megosztottak, hanem azért sem, mert éppen azt az establishmentet testesítik meg, ami ellen az egész „lázadás” zajlik.

Kézműves kávé kontra paradicsomos babkonzerv

A baloldali elitek eközben vagy nem akartak, vagy nem tudtak kapcsolódni az alsó rétegek világához. A maradáspárti kampányt a populizmussal szemben szakértők sorával, Obamával és Stephen Hawkinggel, az IMF-fel és a Világbankkal akarták megnyerni. Azoknál, akiknek éppen a szakértőkből és a status quóból van elegük, ez valószínűleg csak visszaütött. Sokan érezték úgy, hogy a nyitott Európa csak a tehetősebbeknek jó, akik a saját privilégiumaikat védik a közjót hangoztató érvekbe csomagolva.

A Notting Hill-i tömegnek most olcsó, szakképzett lengyel építőmunkásai, jól nevelt lengyel takarítói, a gyerekeinek talán román bébiszittere van. A Caffé Neróba járnak, és udvarias olaszok szolgálják ki őket. Kifinomultan nemzetközinek és nyitottnak érzik magukat, miközben olcsóbb és jobb szolgáltatást kapnak. Ha a pisai reptérre érkeznek a toszkániai nyaralásukra, az útlevél-ellenőrzésnél az EU-s sorba állnak be, és úgy érzik, egy kozmopolita klub tagjai

– írta a konzervatív Spectator szerkesztője. Az egész egy egyenlőtlenségen alapuló kulturális háborúnak tűnik: az EU-pártiak és EU-ellenesek közötti legélesebb különbség, hogy hogyan ítélik meg az olyan, a liberális értelmiség számára kedves ügyeket, mint a multikulti, a feminizmus, a zöld mozgalom, vagy éppen maga a kapitalizmus és a globalizáció.

„A Brexit frontvonalai a szokásosak: hasonlóak a társadalmi csatákhoz, amiket annyi nyugati demokráciában vívnak. A jet-set diplomások a munkásosztállyal, városiak a bugrisokkal szemben, és mindenekelőtt, a globalizáció nyertesei a vesztesek ellen. A politikusok, a jövő örök megszállottjai, ebben az egyre inkább összekapcsolódó világban hajlamosak a védelem nélkül maradtakat a múlt maradványainak nézni. Valójában a globalizáció vesztesei definíció szerint épp olyan újak, mint maga a globalizáció.”

Ez a nyertesek kontra vesztesek felosztás persze maga is erős leegyszerűsítés, inkább a politikai retorika része, mint akkurátus társadalmi diagnózis. Egy szavazási döntést sok tényező határozhat meg; összesen nincs akkora munkásosztály Angliában, hogy az önmagában dönthetett volna (arról nem is beszélve, hogy maga a munkásosztály kategóriája ma már nagyon nem fedi az alsó szegmenst, a rétegződés ennél jóval bonyolultabb); de az elvileg EU-pártinak mondott értelmiség és felső középosztály 43 százaléka is a kilépésre szavazott. A tendencia azonban így is világos: a magukat valamiért vesztesnek vagy bizonytalan jövőjűnek érzők közül sokan az EU-ban, az elitben és a bevándorlókban találták meg minden bajuk forrását.

Idegengyűlölő, aki tart a bevándorlástól?

Most sokan úgy gondolják, hogy rasszista és hülye mindenki, aki a kilépésre szavazott – az elit Brexit-nézőpontból most minden korábbinál inkább sértett arisztokrataként reagál.

Beteg vagyok már attól, hogy rasszistának neveznek, csak mert aggódom az anyám és a saját gyerekeim miatt

– mondja a nő, aki úgy érzi, ha csak megpróbál a szerinte a bevándorlás okozta problémáiról beszélni, máris rákerül a címke. Pedig a rosszabb sorsú britek közül nagyon sokan érzik úgy, hogy a tömeges bevándorlás (csak tavaly 330 ezer volt a nettó bevándorlási többlet, Nagy-Britannia népessége az 1990-es 57-ről mára 65 millióra nőtt) a fő ellenségük: a bevándorlók miatt mennek le a bérek, miattuk kell várni az orvosnál, miattuk nincs hely a gyereknek az iskolában – mondják.

Az elemzők egy része szerint tévednek: már a kétezres évek tömeges bevándorlása előtt is szívtak, az egész a termelő ágazatok hetvenes évek óta kézzelfogható válságának a következménye, a bevándorlók csak a politikusok által felkínált bűnbakok. Ráadásul a bevándorlás az EU után is folytatódni fog, az EU-mentes Nagy-Britannia – már nem csak a baloldal mondja ezt – pedig csak még egyenlőtlenebb hely lesz.

De hogy jön ide az EU?

Ha csak egy szavazólapod van, sokféle frusztrációt bele tudsz húzni abba a rohadt X-be, a referendum sokaknak nem (csak) az EU-ról szólt. De az euroszkepticizmus nyilván nem véletlenül a populista pártok kedvenc témája egész Európában, a távoli és legitimációhiányos Brüsszel ideális erre a szerepre: túlbürokratizált ügymenet, érthetetlen szabályalkotási folyamatok, zárt klubokban zajló politikacsinálás – az EU remek bűnbak . A hagyományos brit elzárkózás, Cameron sokéves euroszkepticizmusa erre még mind rátett néhány nagyobbacska lapáttal – az utolsóra maga Cameron is felült.

De ennél érdekesebb, hogy az EU-ellenes nagypolitikai szlogenek milyen jól rezonáltak ezzel az EU-tól egyébként független pszichológiai állapottal: az egyéni frusztrációval, azzal az érzéssel, hogy mások döntenek helyettünk, hogy nincs beleszólásunk a dolgokba, hogy ki vagyunk zárva a saját életünkből. Mint azt a „Gondolatok a Brexit szociológiájáról” című írás taglalja: a kilépési kampány jelszava a nemzeti szuverenitáson túl ezt is mozgásba hozta: Take the control back –Vegyük vissza az irányítást!

Brexit fantasy

Az EU-pártiak szerint mindez nettó populizmus és az „egyszerű emberek” becsapása volt, lám, az ígéretekből máris próbálnak visszatáncolni. Lehet, de a protestszavazók sem biztos, hogy mindent elhittek a kilépésért kampányolóknak. Eleve, Boris Johnsonnál már azt sem lehet tudni, hogy mit gondol halál komolyan, és mikor trollkodik. „A Brexitet nem egy másik jövő reménye táplálta. Ellenkezőleg, sok kilépő nem hitte, hogy az EU-ból való távozás tényleg megváltoztatja a dolgokat, de attól még meg akarták csinálni.” Hogy miért? Will Davies szerint a kilépés

inkább egy kollektív, valós idejű hallucinációt kínál, amiben úgy el lehet merülni, akár egy számítógépes játékban.

Ki akartak lépni, most meg kérik a pénzt, amit idáig az EU adott, ezek nem normálisak – hallani. De ha nem csak hülyézni akarunk, érdemes kicsit elgondolkodni a dolog pszichológiáján, mert van ebben valami tendenciaszerű: tényleg sok helyen szavazott a többség a kilépésre ott, ahova egyébként jelentős EU-s támogatások mennek. Arra, hogy miért szavaz valaki látszólag saját maga ellen, az egyik lehetséges magyarázat az EU-s pénzekből Brüsszelt szidó Magyarországon is tanulságos lehet: „Valószínűtlen, hogy ezekben az (elmaradott) régiókban hálát éreznének az EU-s támogatásokért.”

A tudat, hogy a céged, farmod, családod vagy a régiód jómódú liberálisok jótékonykodásától függ, nem valószínű, hogy az elégedettség receptje

– írja a már idézett elemző, aki szerint a társadalmi frusztrációt nem söpri el egyszerűen egy zsák pénz: a szimpla redisztribúció nem adja vissza az önbecsülést.

Világ proletárjai, egyesüljetek!

Önhittség azt hinni, hogy a politikai vitákban egyszerűen a hülyék állnak szemben az okosokkal; az érzelmek és a lelki tényezők nem csak az ellenfélnél fontosak. A maradáspárti kampány hívei sem feltétlenül a számokra figyeltek, hanem egyszerű üzenetekre: tolerancia, nyitottság, együttműködés. Ezek a szép dolgok lehet, hogy jól belesimulnak az ő társadalmi helyzetükbe, de nem biztos, hogy mindenkiébe. Attól még, hogy a brit nemzetgazdaság összességében jól jár a bevándorlókkal, nem következik, hogy minden réteg ugyanannyira nyertese a folyamatnak. Az olcsó munkaerő a középosztálynak jó, a kevesebbet fogyasztók és kevesebbet keresők számára nem feltétlenül.

A nyitott világgazdaságban mindenesetre a nyugat-európai társadalmakban is sokan érzik úgy, hogy a nemzetállamnak legalább úgy kell tennie, mintha megmentené őket „a globalizáció veszélyeitől”. A rosszabb helyzetű helyiek és az alájuk kínáló bevándorlók egymással versengenek a szűk erőforrásokért. A magyarországi migránsozás és a végül a kilépésre vezető brit félelmek hasonló bizonytalanságokból fakadnak, Orbán pedig hiába győzködte Cameront, hogy az angliai magyarok nem migránsok. A félelmeknek itt is, ott is vannak reális, de a bevándorlásnál és az EU-nál valójában mélyebb gazdasági alapjai, miközben látjuk, hogy a téma milyen kiváló kollektív hallucinogén. A kérdés, hogy az elitellenes, populista politika egyszeri, kiugró sikere volt ez, vagy egy Európánál is nagyobb trendbe illeszkedik a Brexit. Novemberben, az amerikai elnökválasztás után máris határozott választ kaphatunk erre.