Móric
9 °C
18 °C

52 év után érhet véget a véres polgárháború

GettyImages-662155 master
2016.08.31. 09:00

Több mint 220 ezer halott, hétmilliónál is több otthonát elhagyni kényszerülő ember, rengeteg emberrablás és véget nem érő harcok – több ezren ünnepelték múlt héten Bogotában, hogy 52 évnyi polgárháború után formálisan békét kötött egymással a kolumbiai kormány és a szélsőbaloldali FARC lázadócsoport. Helyi idő szerint vasárnap éjfélkor a tervezettnél előbb lépett életbe hivatalosan is a tűzszünet a FARC gerillái és a kormányerők között, amit eredetileg csak egy nappal azután kellett volna bevezetni, hogy Juan Manuel Santos elnök és a lázadókat vezető Timochenko aláírják Cartagenában szeptember végén a végleges megegyezést.

A négy éve tartó tárgyalások alatt már sokkal kevesebb összecsapás történt, a kialkudott megállapodás alapján lényegében viszont az összes, civilek haláláért felelős gerilla és kormánykatona is elkerülheti a börtönt, legfeljebb társadalmi munkára ítélhetik őket, amit a FARC ellen nagyszabású offenzívát indító volt elnök és támogatói nem akarnak elfogadni. A megállapodás véglegesítése után egy lépés még hátravan: a gerillák elkezdik ugyan letenni a fegyvert, de csak akkor ér véget az elfogadott feltételekkel Latin-Amerika leghosszabb ideje húzódó fegyveres konfliktusa, ha a kolumbiai nép október 2-án népszavazáson ezt jóváhagyja.

Fél évszázad tele öldökléssel

A kolumbiai polgárháború 1964-ben tört ki, de a FARC megalakulása előtt sem volt béke a dél-amerikai országban, ahol tíz évig tartó harcok követték Jorge Eliécer Gaitán baloldali populista vezető 1948-as meggyilkolását. Miután az Egyesült Államok nyíltan támogatta a jobboldali erőket a kommunistákkal szemben, a 60-as években fegyveres baloldali csoportok alakultak, amik az ország számos területén átvették az irányítást.

A magát többek között anti-imperialista és paraszti gyökerű szervezetnek tartó Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőket (FARC) a BBC szerint kezdetben az egyenlőtlenségek ellen összeálló farmerek és földművesek alapították, de a fegyveres lázadássá váló mozgalom aztán közel ötven éven át küzdött a marxista hatalomátvételért, miközben akcióik miatt többek között az Európai Unió is terrorszervezetként tartotta őket nyilván. Tagjai szeme előtt a kubai forradalom képe lebegett, azonban soha nem sikerült elég közel kerülniük a hatalomhoz.

A csoport az 1980-as, és 90-es években a drogkartellekkel együttműködve erősödött meg, miután lényegében megadóztatta az általa uralt területeken működő kokaültetvényeket. Az országban zajló polgárháborúban a FARC mellett számos baloldali lázadócsoport, szélsőjobboldali félkatonai szervezet és kartell is részt vett, ezek pedig mind hasznot húztak a drogkereskedelemből. A FARC gerillái azonban többek között emberrablásokból, váltságdíjakból is megszedték magukat. Az 1990-es évek végére a Kolumbia harmadában befolyásos FARC-nak már 20 ezer tagja volt, és még az elmúlt években is sokan a világ harmadik leggazdagabb terrorszervezetének tartották.

Az évek során több ezer embert raboltak el, emellett pedig folyamatos támadásokkal is felhívták magukra a figyelmet. Elsősorban a rendőrőrsöket, kisebb katonai bázisokat célozták meg, de felrobbantottak olajvezetékeket, megrongáltak elektromos vezetékeket, hidakat is. Több olyan település is volt, ahol lényegében bármikor kirobbanhatott lövöldözés a kormánykatonák és a gerillák között,

a harcoknak és a FARC aknáinak pedig legtöbbször civilek estek áldozatul.

Olyan is volt, hogy a FARC gerillái rendőrkapitányság helyett egy iskolát találtak el házi készítésű rakétáikkal. Az alapvetően évtizedeken át az ország vidéki részein zajló háború időnként elérte a fővárost is, 2003-ban például autóbomba robbant Bogotá egyik kedvelt szórakozóhelyén, ahol 36-an haltak meg.

A 2000-es évek elején végül a kolumbiai hadsereg és rendőrség több millió dolláros támogatást kapott a drogkereskedelem elleni küzdelemhez az Egyesült Államoktól, Álvaro Uribe elnök pedig 2002-ben átfogó offenzívát indított a szervezet ellen. A lázadók egyre mélyebbre kényszerültek a dzsungelben, és a hegyekben, miközben a legtöbb város biztonságossá vált. A szervezet befolyását több szabadítóakció, és számos fontos vezetőjének, köztük alapítójának a halála, illetve meggyilkolása is gyengítette.

A konfliktust nyomon követő számos szakértő jelzésértékűnek vélte Ingrid Betancourt és más fontos túszok, köztük egy hat éven át fogva tartott fejlesztési miniszter kiszabadítását 2008-ban. Azonban továbbra is a FARC fogságábanmaradt hétszáz kolumbiai és néhány külföldi, és az is látszott, hogy a drogkereskedésből fenntartott különböző csapatok még sokáig folytathatják a harcot.

2010-ben nyílt meg az út

A háború felperzselte Kolumbia egy részét, közvetlenül több mint 220 ezer ember életét követelte, több mint hétmillióan pedig kénytelenek voltak elhagyni otthonukat. Az ország gazdasága sem tudott talpra állni a folytatódó harcok közepette. 2010-ben aztán Juan Manuel Santos elnök azzal az ígérettel kampányolt és nyert, hogy véget vet a háborúnak, írja a Vox. A 2000-es években indított offenzívában a FARC jelentősen meggyengült, tagjainak száma 7-8 ezerre esett vissza, habár még ezen kívül is több ezer hozzájuk köthető milicista maradt.

Ezen a ponton már mindkét félnek érdekében állt legalábbis tárgyalni valamiféle megegyezésről,

ami ezúttal hosszabb távú megoldással kecsegtetett, mint a korábbi hasonló próbálkozások.

2010-től két éven át titokban a háttérben folytak megbeszélések a FARC és az új kolumbiai vezetés között. A béketárgyalásokat sokan kezdettől visszásnak tartottak, de kubai közvetítéssel 2012-től nyíltan is asztalhoz ültek. Innentől jóval kevesebb atrocitás történt, azonban 2013-ban is több mint kétezer összecsapás volt még. Ezek főként azután szüntek csak meg, hogy a FARC tavaly decemberben már sokadik egyoldalú tűzszünetét jelentette be.

Végül június 23-án írták alá a végleges tűzszünetről szóló megállapodást Havannában, majd augusztus 24-én, múlt héten véglegesítették a béketervezetet. A kolumbiai tárgyalócsapat vezetője azt mondta, hogy „a háborúnak vége, de ez új kezdetet is jelent. A megegyezés megnyitja az utat egy befogadóbb társadalom felé." Az aláíráskor a FARC-ot képviselő gerillavezér pedig azt mondta, hogy a kormánnyal együtt „megnyerték a legszebb csatát: a békét Kolumbiának."

Nem ment könnyen a megegyezés

Az elmúlt években többször is úgy tűnt, hogy befuccsolhatnak a béketárgyalások, miután egyes pontokról kifejezetten nehezen tudtak csak megállapodni. A FARC belement, hogy felhagyjon a drogkereskedelemhez köthető ügyletekkel, és azt is vállalták, hogy nem bátorítják a kokatermesztést. A kormány pedig azt ígérte, hogy több milliárd dollárt fordít majd az idáig a FARC által felügyelt területek, valamint a legszegényebb, és infrastruktúrát tekintve leginkább elmaradott részek fejlesztésére.

Viszont egészen idén májusig vita volt a gyerekkatonákról.

A kolumbiai vezetés és emberi jogok szervezetek régóta azzal vádolták a FARC-ot, hogy gyakorlatilag golyófogónak használt gyerekkatonáikat. Arról már korábban sikerült meggyőzni a gerillákat, hogy ne sorozzanak be újabb gyerekeket, azonban csak néhány hónapja jutottak el odáig, hogy elengedték a táboraikban lévő, 15 évnél fiatalabb gyerekeket, akik állításuk szerint 21-en voltak.

A megállapodás értelmében a FARC megmaradt fegyveresei és a hozzájuk köthető milíciák tagjai az ENSZ felügyelete mellett 23 „normalizációs zónában" szerelnek le. A lázadók több lépcsőben teszik le a fegyvereiket, azokat beolvasztják majd és egy békeemlékművet állítanak belőlük. A gerillák azt is vállalták, hogy felszedik az aknákat, amik több mint tízezer ember haláláért feleltek az elmúlt évtizedekben. Cserébe büntetlenséget kapnak, állami segítséggel letelepítik és munkához segítik őket, a FARC-ból pedig legális politikai mozgalom válhat.

Az Economist szerint a megállapodás leginkább vitatott része azonban az volt, hogy hogyan állítsák igazságszolgáltatás elé azokat a fegyvereseket, akik bűncselekményeket követtek el a polgárháború alatt. A FARC mellett a kolumbiai hadsereg katonái és jobboldali félkatonai csoportok is öltek civileket. A megállapodásba végül az került be, hogy a magukat önként feladó bűnösök egy különleges bíróság tárgyalja meg, aminek tagjainak kiválasztása felett Ferenc pápa és Ban Kimun leköszönő ENSZ-főtitkár is őrködik majd. Ha bűnösnek találják őket, akkor sem kell börtönbe vonulniuk, csak korlátozhatják a szabad mozgásukat, és nyolc évig terjedő közmunkára ítélhetik őket. Ezt azért köthették ki a FARC vezetői, hogy nehogy a 2006-ban feloszlatott jobboldali félkatonai szervezet, a Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erők (AUC) sorsára jussanak, annak több tagját ugyanis kiadták az Egyesült Államoknak.

A kolumbiaiak döntenek mindenről

Sok kolumbiai szemében ez már elfogadhatatlanul sok engedménynek számít, és az elégedetlenek élére állt Álvaro Uribe volt elnök is, aki most szenátorként politizál. Szerinte a békemegállapodás kapituláció a castro-chavizmus előtt, és nem szabad hagyni, hogy hatályba lépjen. A békemegállapodásról megegyezett ugyan a kormány és a FARC, aminek vezetője, Rodrigo Londoño-Echeverry (ismertebb nevén Timochenko) Santos elnökkel együtt hivatalosan is aláírja a dokumentumokat valamikor szeptember vége felé, azonban a nagy kérdés az, hogy az elfogadott feltételek vajon elfogadhatóak-e a kolumbiai népnek is.

Az egészet ugyanis jóvá kell hagynia egy népszavazásnak október 2-án.

A közvélemény-kutatások szerint az igenek és a nemek nagyjából egyformán állnak, miközben a választók harmada azt tervezi, hogy távolmarad majd a szavazástól.

A konfliktusban érintett területeken élők szemében mindenesetre nem nagyon van abban vita, hogyan szavazzanak majd. „A Bogotában élők azok, akik a nemre szavaznának, mert nem tudják, milyen volt ez a háború" – mondta Javier Escobar, egy Cauca tartományban élő üzletember és farmer. Közülük sokan attól félnek, hogy ha a megegyezés elbukik, akkor a FARC fegyveresei visszatérnek a dzsungelbe és a hegyekbe, és eltérő intenzitással, de folytatódik az öldöklő konfliktus. Uribéék viszont a mostani formában nem tartják megfelelőnek a megállapodást, szerintük például a FARC egykori gerilláinak azt sem szabad megengedni, hogy közhivatalt vállaljanak.

Azonban ha a nép áldását is adja a megállapodásra, akkor is csak évek alatt derül majd ki, hogy az tényleg működni tud-e a gyakorlatban. Vannak olyanok is, akik nemcsak a gerilláktól tartanak, hanem abban sem biztosak, hogy a kormány ígéretének megfelelően tudja-e fejleszteni az infrastruktúrát, az egészségügyet és az oktatást. Egy kongresszusi bizottság szerint 31 milliárd dollárt emészthetnek fel a költségek, kiegészülve például a FARC harcosainak visszaintegrálásával a társadalomba. Márpedig az olaj árának esése is visszavetette az állami bevételeket, amit Santos adóemeléssel próbálhat kipótolni, ami viszont elégedetlenségekhez vezethet.

A népszavazástól még sok függ, de úgy tűnik, ha a kolumbiaiak is úgy akarják, a FARC 52 év után leteszi a fegyvert. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem lesznek innentől összecsapások. A kolumbiai vezetés márciusban jelentette be, hogy tárgyalásokat kezd a második legnagyobb lázadó csoporttal, a Nemzeti Felszabadítási Hadsereggel (ELN), azonban ők még nem engedték el az összes túszukat, és nem hagytak fel az emberrablásokkal sem, ami a kormány előfeltétele volt a tárgyalásokhoz. A helyiek szerint egyenesen arra készülhetnek, hogy átvegyék azokat a területeket, amiket a FARC felad, természetesen az ottani marihuána- és kokaültetvényekkel együtt.