A világot elönti a nacionalizmus, visszatérünk a 19. századba

Az utóbbi években világszerte felébredt az erő sötét oldala, a birodalmak visszavágásra készülnek, baljós árnyak lepik el a bolygót

– ugyan az áthallás teljesen szándékos, valójában nem a Csillagok háborúja következő részének történetéről van szó. Hanem arról, hogy mi folyik éppen a világban Mijake Kunihiko japán professzor megítélése szerint.

Mindazonáltal a hasonlat feloldása nem bonyolult:

• a sötét oldal a nacionalizmus, Darth Vader pedig Donald Trump,
• a birodalmak esetében Kínáról, Oroszországról, Iránról és Törökországról van szó,
• a baljós árnyak pedig a növekvő nukleáris fenyegetést jelentik.

Hogy a sztoriból mi fog kijönni, arról Mijake, a Canon globális történésekkel foglalkozó intézetének kutatási igazgatója csütörtökön a Budapesti Corvinus Egyetemen tartott előadást.

Mi viszont még az előadás előtt leültünk vele beszélgetni, amiből az is kiderült, hogy a jövő azért mégsem annyira az intergalaktikus politikai tanmesékre fog hajazni, sokkal inkább a nagyon is valós múltra. Azon belül is a 19. századra.

A dzsungel törvénye

Bár Magyarországon és általában véve a keleti blokkban ezt nagyon másként élte meg a lakosság, a nemzetközi kapcsolatok kutatói, illetve közülük a magukat realistának vallók furcsa nosztalgiával tekintenek az időszakra, mert bár valóban „hideg és kemény volt”, de a maga módján rendkívül stabil is. Megvoltak az államok közti egyértelmű választóvonalak, mindenki tudta, hogy ki kivel van, és mi merre hány méter. Volt kelet meg nyugat (a világ maradék része nem számított politikailag-katonailag), a kettő közti érdekkonfliktus világos és egyértelmű volt, a katonai erőviszonyok meg relatíve kiegyenlítettek.

Ez a látszólagos stabilitás azonban mára teljesen elillant a világból, az érdekkonfliktusok összetettebbé és kuszává váltak, ahogy az erőviszonyok is. Mijake szerint olyannyira, hogy most egy új, de egy régebbihez nagyon hasonló éra kapujában állunk.

Bár a történelem nem ismétli magát, azért rímel a múltra, ami pedig most folyik, az pedig leginkább a 19. századra rímel, amikor is a világban a dzsungel törvénye uralkodott, és a nagyhatalmi erőpolitika alakította a dolgok menetét – véli a professzor.

Az előbbi világszerte hódít, és a dolog nyitja Mijake szerint nagyjából ugyanaz, mint amit Branko Milanovic, az egyenlőtlenségkutatás pápája fejtett ki nemrég az Indexnek: a globalizáció szülte vagyoni egyenlőtlenségekkel kapcsolatos feszültségek, amelyek ugyanúgy jelentkeznek az Egyesült Államokban mint Kínában vagy Nagy-Britanniában, vagy akár a Fülöp-szigeteken, ahol nemrég egy tömeggyilkost választottak elnökké.

A nacionalizmus másik hajtóereje szimplán az emberi természet. Ahogy a professzor fogalmazott: valahol természetes, hogy mindegyik emberi közösség azt gondolja magáról, hogy ő a legjobb; az már egy másik kérdés, hogy „ezt hogyan fejezi ki”.

A kínai birodalom visszavág

Mijake szerint a nacionalizmus mellett az imperializmus is erősödik, ez pedig különösen Oroszországban, de Kínában, Iránban és kisebb részt, de Törökországban is „szörnyetegeket hoz létre”. Ezeknek az országoknak a közös jellemzője, hogy elégedetlenek a status quóval, és az általuk igazságtalannak tartott nemzetközi rendet meg akarják változtatni. Sőt, úgy gondolják, ezt képesek is megtenni, mégpedig erőből. Mindehhez pedig egy jelentős fokú történelmi birodalmi nosztalgia is párosul.

Ma Kína ugyanazt csinálja, amit mi csináltunk 85 éve a mandzsúriai incidensnél

– véli Mijake. Annak idején a japánok belső politikai feszültségek kivetítése, illetve az nacionalista imperializmus szelleme miatt kezdték el bekebelezni Kínát, most a professzor szerint Kína hasonló okokból kezdett mesterséges szigeteket és katonai létesítményeket építeni a Dél-kínai-tengeren, nem törődve azzal, hogy ezt jogtalanul teszi.

Mijake úgy véli, Kína hamarosan válaszút elég fog érni, hiszen már most is vannak jelei annak, hogy az elmúlt évtizedek rohamos gazdasági növekedése kifulladóban. És épp akkor válhat igazán veszélyessé, ha majd esetleg gondban lesz, mivel ekkor a vezetés megpróbálja majd elterelni a figyelmet a belső gondokról, ami külső feszültségekben fog testet ölteni.

Szerinte Kínában már most látszik, hogy az európai populistákhoz hasonlóan egyes politikusok rövidtávú előnyt próbálnak kovácsolni a nacionalizmus tüzelésével ahelyett, hogy hosszabb távon gondolkodva korlátozni próbálnák azt.

Ez pedig a japán álláspont szerint végső soron egzisztenciális fenyegetést jelent a szigetországra nézve, ami miatt nem engedhetik már meg maguknak azt az utópikus pacifizmust, ami a világháború utáni évtizedekben jellemezte őket.

Kínával (és Iránnal) szemben Észak-Korea azonban nem jelent komoly fenyegetést Mijake szerint, mert egyszerűen túl gyengék. Viszont „a dél-koreaiak nem akarnak harcolni", míg „a kínaiak nem akarják lekapcsolni a lélegeztetőgépet", úgyhogy hosszabb távon a helyzet nem fog változni, Kim Dzsongunék fenyegetőznek majd, de nem csinálnak semmi komolyat.

Na de mi lesz az EU-val?

Üdvözöljük önöket a klubban

– mondja kissé ironikusan a japán professzor, aki szerint Európa igazából most érkezett meg oda, ahol hazája már jó húsz éve tanyázik: a defláció, stagnálás és elöregedés jellemezte gazdasági-társadalmi helyzetbe.

Szerinte az is közös pont, hogy mind Japán, mind Európa máig nyögi maga történelmi imperializmusa súlyát: előbbi Ázsia, utóbbi a Közel-Kelet viszonyait forgatta fel, ami bumerángként csapódik vissza rá.

A Közel-Kelet bajai szerinte három tőről fakadnak.

1. Az Oszmán Birodalom felbomlásának rendezetlensége,
2. a franciák és britek által megrajzolt határok jellemezte, tökéletlen nemzetállami rendszer,
3. illetve az iraki nemzetállam amerikai vezérletű szétverése

felelős a mostani problémákért, és így a menekültválságért is. A legutóbbi hiba a sorban Mijake szerint az Iránnal kötött atomalku volt, ami nem fogja meggátolni Teheránt az atomfegyverkezésben, és emiatt nukleáris fegyverkezési versenyt indíthat el a térségben.

Hogy a menekültválságot, illetve az annak kapcsán felerősödött nacionalizmust túléli-e ez EU? Mijake szerint túl kellene neki, mert az EU nélkül megszűnik az európai államok politikai befolyása a világban. Az Európai Unió mint intézmény egy „nagyon bölcs dolog”, amire szükség volt ahhoz, hogy Európa és államai szót kapjanak a  szuperhatalmak között a nemzetközi porondon. Ugyanakkor az unió mai belső problémáinak mélyén egy erős ellentmondás feszül a realitások és az idealizmus között.

Melyiket akarják? Egy védett Európát vagy egy szabad Európát?

– teszi fel a kérdést, majd gyorsan rá is vágja, hogy a szabad Európában nem lehet megakadályozni, hogy nem európaiak is bejöjjenek. Erővel talán meg lehetne, de ma már Európa országai nem elég erősek ehhez. Emiatt az ellentmondás miatt szerinte

Nyomul a sötét oldal

A japán professzor szerint azért nincs minden veszve: a nagyobb hatalmak vezetőinek képesnek kell lenniük kontroll alatt tartani és feltartóztatni a nacionalista hullámot; a rövid távú népszerűséget ígérő populista politikai lózungok helyett a hosszabb távú nemzeti érdekeket kell figyelembe venni. Ez pedig egy egészséges demokráciában sikerülhet: a fékek és ellensúlyok, a szólásszabadság és az emberi jogok tiszteletben tartása mellett könnyebb gátat szabni a populista-nacionalista vonalnak.

Így például még ha Donald Trump hatalomra is jutna – amit Mijake nem tart valószínűnek – nem tudná szétverni az amerikai rendszert. Azonban Trump valójában nem „a sötét oldal előretörésének oka, csak következménye", és a népszerűségéhez vezető okokat, a vagyoni egyenlőtlenségeket és a globalizáció keltette feszültségeket akkor is kezelni kell majd, ha Trump végül elbukik.

És hogy mindebből mi következik Magyarország számára? Hát stratégiailag kell gondolkoznunk, és nekünk is el kell döntenünk, hogy mit akarunk az EU-tól. Számára például a legnagyobb talány, hogy míg a menekültkérdésben a magyar kormány különutas politikát folytat, közben nagy szükségünk van az EU-támogatásokra.

A kettő egyszerre nem megy

– mondja Mijake, aki felületes tapasztalatai alapján úgy látja: a magyar vezetés a jelenlegi helyzetben „nacionalistábbnak és populistábbnak tűnik a kelleténél".