Jácint
15 °C
31 °C

Miért jó nekünk, ha egy gyilkos szemébe nézhetünk?

A törökországi merénylet ikonikus képe

2016.12.20. 23:00

A törökországi merényletről készült hírfotók egészen rendkívülinek számítanak a műfajban. A teljesen hétköznapi fotókiállítás megnyitójára épp csak beugró Burhan Ozbilici hirtelen egy merénylet kellős közepén találta magát. Az akciót végigfotózó riporter néhány méterre állt csupán a gyilkostól, és még közelebb az áldozathoz. Amikor a fekete zakóba öltözött férfi fegyvert rántott a nagykövet mögött, először azt hitte, a mozdulat a megnyitó része, aztán nyolc lövés dördült el mellette, az orosz nagykövet pedig holtan esett össze.

Az AP blogján írt beszámolója hátborzongató leírása a történteknek. A lövések elől maga is egy közeli oszlop fedezékébe vonult, majd onnan kezdte fotózni a merénylőt és a többi embert a teremben. És itt álljunk is meg egy pillanatra: józan ésszel elképzelhetetlen vakmerőség kell hozzá, hogy egy kiabáló fegyveres mellett valaki fotózásra emelje a kamerát, ahelyett, hogy az életéért imádkozna, vagy megpróbálna olyan észrevétlen maradni, amilyen csak lehet. 

A fotós szerencsésen megúszta az akciót, amihez az is kellett, hogy a merénylőnek láthatóan csak egyetlen célpontja legyen: az orosz nagykövet.

Miért jó nekünk, hogy egy gyilkos szemébe nézhetünk?

A nagykövet gyilkosa tökéletesen álcázta magát. Borotvált arc, rendezett haj, vasalt öltöny, fehér ing és nyakkendő. Úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mint a fontos embereket kísérő testőrök tucatjai. Burhan még rá is komponálta az egyik fotóra a lövöldözés előtt, mert annyira passzolt a háttérbe a biztonságot jelképező figura:

A fotóin keresztül szinte pillanatról pillanatra nézhetjük végig, hogyan lesz a testőrből merénylő, a súlytalan, oroszországi utazós képekből összeállított kiállítás megnyitójából egy mozdulattal félelmetes terrorakció helyszíne.

Burhan rendkívüli képei egész biztosan a fotótörténelem sokat emlegetett darabjai lesznek, közülük talán ez a kocka lesz a legmaradandóbb a közös emlékezetünkben:

A merénylő ott áll az áldozat mellett, már levette az ujját a ravaszról, bal kezét pedig az ég felé tartott mutatóujjal emeli a magasba. Feszes pózban áll, és teljes elszántsággal a szemében kiabál a teremben fedezékbe vonult emberek felé.

A fotós beszámolójából tudjuk, hogy a férfi arabul beszélt, Allahot emlegette és Aleppót, ahol most az orosz bombázókkal megtámogatott szíriai kormányerők komoly civil áldozatok árán foglalják vissza a várost a felkelőktől.

Miután végzett a nagykövettel, Mevlut Mert Altintas rendőrtiszt - a merénylő, levert néhány fotót a falról, heves mozdulatokkal járta körbe a nagykövet holttestét, közben folyamatosan gesztikulált és kiabált. A fotós szerint úgy tűnt, a férfi zaklatott ugyan, de ura önmagának, és pontosan tudja, mi vár rá. A merénylő hagyta, hogy az időközben megérkező biztonsági őrök kivezessék a teremből a civileket, majd egyedül maradt a teremben, amikor megérkeztek a török különleges egységek, és megindult ellene az akció, ami a halálával zárult.

Mindezt Burhan képein keresztül végignézni olyan érzés, mintha mi is végig a fotós mellett állhattunk volna. Nincs drámai játék a fényekkel, nincs semmi trükközés a kompozíciókban. A terem szépen be van világítva, közelről látjuk a merénylőt, az egymásba kapaszkodott túszok arcait, de ezek a részletek mégis úgy állnak össze képekké, mintha ha egy akciófilm berendezett díszletei között nézelődnénk. Ha visszatekernek a kettővel ezelőtti fotóra, ahol az egész terem látszik, és elidőznek felette egy kicsit, fel fog tűnni az is, mennyit adnak ehhez a filmszerű atmoszférához a bekeretezett képek a falon. Teljesen olyan, mintha egy filmszalag végigpörgetett kockái közül lépett volna ki elénk a középső jelenet. 

Az első rácsodálkozás után eltart pár másodpercig, mire fejben is eljutunk oda, hogy a képeknek része a halott is. Vér nélkül ugyan, de mégis a lehető legnyersebb formában, a földön elterülve.

Egy szerkesztőség sincs könnyű helyzetben, amikor az ilyen erőszakos képek után arról kell dönteni, hogy bemutatjuk-e azokat. Nehéz megállapítani, hol húzódik a morális határ az ilyen fotóknál: a hírhez az Indexen is kiválasztott képeken például nem látszik a nagykövet arca, a testének körvonalai pedig így inkább hátborzongatóan drámai elemek a nagy egészben, mint olyan részletek, amiket feltétlenül ki kellene kockázni a felvételekről. Az AP hírügynökség kiadott olyan képeket is, ahol az áldozat oldalról, arccal és sokkal nyersebben- vagy a merénylő nélkül is látszik. Ezeken a képeken a drámai hatás helyett inkább a nyers erőszak a dominál, olyan felvételek, amiktől hajlamosak vagyunk inkább elfordulni, mint megérteni belőlük, mi zajlott pontosan a teremben.

Akárhogy is, ez a fotósorozat a fotózás történetének egyik legjobban dokumentált merénylete lett, a képek világos és tényszerű bizonyítékai annak, ami történt. A merénylet súlya pedig egész biztosan a következő napok-hetek egyik legforróbb beszédtémája lesz.  

Amikor arról kérdezték a fotóst, miért nem maradt veszteg, Burhan csak annyit válaszolt, hogy ő egy újságíró, aki a dolgát tette. Ellenkező esetben ugyanis arra a kérdésre nem tudna mit válaszolni, hogy miért nem csinált képeket.