Ilona
16 °C
33 °C

A népuralom új modellje

000 TS-Par8218270
2016.12.23. 06:55
A régi elitek csaknem egésze túlságosan messze került a hétköznapi világlátástól. Mára a piaci racionalitás követelménye lényegileg elvált a választók többségének vágyaitól, és demokratikus feltételek között nemigen lehetséges olyan kapitalizmust évtizedeken át következmények nélkül működtetni, amelyben stagnál, vagy éppen csökken a háztartások kétharmadának a jövedelme, miközben a gazdaság egésze növekszik, és a legfelső csoportoknak rohamosan gyarapszik a felhalmozott vagyona. Aligha van már visszaút a korábbi megoldásokhoz: egészen új politikai-gazdasági szintézis kellene a bajok hihető orvoslásához. Ennek azonban még a körvonalai sem látszanak.

Tölgyessy Péter elemzésének előző részében arról írt, hogy meginoghat az Európai Unió, de még távolról sem olyan veszedelmes a helyzet, mint a harmincas évektől volt, amikor egymás után omlottak össze a demokráciák. Egyelőre csupán a Nyugat régi egyensúlya bomlott meg. Gondolatait azzal zárta, hogy a régi politikai erők megingásának mértéke országonként eltérő, ám jelenségei szinte mindenütt érzékelhetők. Nemzetközi kitekintése innen folytatódik.

A Nyugat államainak tényleges politikai életét mindenkor csupán részlegesen határozták meg a normatív demokráciaelméletek teóriái. Az alkotmányokban elvileg körültekintően biztosított politikai váltógazdaság a pluralizmus megszilárdulása idején csak néhány országban jelentette a kormánytöbbség rendszeres cseréjét. A politikai versengést széles vagy nagykoalíciók kormányzása, olykor egyetlen domináns párt akár évtizedekig tartó hatalomgyakorlása korlátozta. Az 1945 utáni német, francia, olasz tömegdemokráciát stabilizáló államférfiak, Konrad Adenauer, Charles de Gaulle és Alcide de Gasperi beállítódásai jobbára fiatalkorukból, az első világháborút megelőző évekből származtak. E belülről vezérelt, küldetéses személyiségek a demokratikus intézményeket közéleti víziójuk eszközeként használták. Történelmi nagyságukat többnyire csupán utólag illette általános elismerés. Baloldali értelmiségi kortársaik alapvetően autokrata vezetőknek minősítették őket, akiknek hatalmi gyakorlata sokszor ellentétesnek látszott tankönyvszerű demokrácia igényükkel. Pályájukat döntően az eredmények: a cselekvőképes kormányzat, a középosztálybeli felemelkedés lehetőségét megadó gazdasági fejlődés és a két világháború pusztítása után megbékélést teremtő, európai integrációt elindító politikájuk igazolta.

Elitista képviseleti demokrácia

Az átlagválasztók időről-időre szavazhattak a pártok jelöltjeiről, határozhattak képviselőik személyéről, ám közvetlenül már kevésbé alakíthatták a nagypolitika tartalmát, jóllehet tetszésük vagy nemtetszésük eldöntötte a kormányzati hatalom gyakorlóinak kilétét. Amit azért a pártok koalíciókötései és belső személyi döntései is nagymértékben befolyásoltak. A jobbára tekintélyelvű családokban és iskolákban nevelkedő, nagy és hierarchikus munkahelyeken dolgozó emberek többsége természetesnek vélte az erőteljes vezetést.

A politika átfogóbb vízióinak kiindulópontjai jobbára a nagy politikusegyéniségek meggyőződései voltak. A stratégiai irányválasztások tartalma, a különböző szakpolitikák lényege a magasabb státusú polgárok olvasta nagymúltú újságokban vált racionális diszkusszió tárgyává. Szakpolitikákon keresztüli megvalósulásukat jelentékenyen befolyásolta a hozzáértő kevesek és a legkülönbözőbb elitcsoportok interakciója, a nyilvánosság folyamatos visszacsatolása. A plurális tömegdemokrácia alkotmányos berendezkedése ténylegesen vegyes képviseleti rendszert jelentett, amelyben a demokratikus elemek hatékonyan párosultak lényegi egyszemélyi vezetői és arisztokratikus-elitista megoldásokkal. A valóságos döntéseket inkább az elitista összetevők hozták, a demokratikus formák pedig az állampolgárok véleményeinek visszajelzéseit adták és a rendszer legitimitását igazolták.

A kontinentális Európában a nagypolitika tulajdonképpen csupán az államszerkezeti alapok megszilárdulása után, a hatvanas évek derekától kezdett lényegileg nyitottabbá válni. Az európai országok többségében az elvi politikai váltógazdaság általában a hatvanas évek végétől jelentette a kormányzó pártok rendszeres cseréjét. Ekkorra a gazdaságok már jó ideje kiszámíthatóan növekedtek, a középosztály évről-évre szélesebb és erősebb lett. Az eredményes berendezkedést már nem felépíteni, hanem inkább csak rutinszerűen továbbműködtetni kellett. Az alapító nagy hatású küldetéses vezetők, már csak életkoruk miatt is, sorra kiváltak a közéletből. A középosztálybeli jólétben felnövekedett fiatalabb generációk már szabadulni kívántak szüleik régi tekintélyelvű hierarchikus rendjétől. A komoly nyomtatott sajtó helyett mind biztosabban a messze populárisabb televízió emelkedett a tömegtársadalmak átfogó kommunikációs eszközévé. Ezzel párhuzamosan viszont a közéleti versengés egyre kevésbé mutatta a nagy közéleti alternatívák küzdelmét. A tartalmilag mind közelebb kerülő jobb-, illetve balközép centrumpártok a hatalmat mind biztosabban önmagáért, és fontos kivételekkel, mégis általában egyre kevésbé rendszerátalakító küldetésük beteljesítéséért kívánták.

Kommunikációra cserélt politika

A hivatalos nagypolitika a nyilvánosság csillogásában mindjobban a közéleti kampányok mesterségesen felépített izgalmait, a politikusok iparszerűen előállított arculatelemeinek kimódolt versengését jelentette. A választási kampányok a PR-eszközök manipulatív alkalmazását hozták. A hétköznapi kormányzás pedig jobbára az ütemesen növekvő gazdaság elosztási konfliktusainak megoldását, az „adok, hogy adj” elvén való körülményesen bürokratikus alkudozásainak unalmát jelentette. Az egyre nagyobb kommunikációs leleménnyel kitalált, és gondosan előállított politikusi arculatok és kampányok feszültségei találékonyan elfedték a politika érdemi kiürülését. Ebből még sokáig nem származtak nagyobb gondok, a hatalommegosztás intézményei tették a dolgukat, a gazdaság évről évre létrehozta az újraelosztható erőforrásokat. A politikai versengés tartalmi elvékonyodása valójában elősegítette a társadalmi konfliktusok minimalizálását.

Ugyanakkor ezzel már a hetvenes évek végétől elkezdődött a fennálló működtetésére szakosodott, a folytonos bürokratikus érdekkiegyenlítésben elnehezült, a régi belülről vezérelt államférfiakat jobbára elveszítő nagypártok hitelességének folyamatos eróziója. Európában sorra jobboldali radikális mozgalmak, posztmodern zöldpártok jelentek meg a hagyományos centrumpártok kihívójaként. A gyorsan felejthető izgalmak és a felülről megtervezett érzelemnyilvánítás egyre tökéletesedő technikáival azonban a jobb- és baloldali főirányok vezetői mégis tovább tudták működtetni az intézményes politikát. Különösen, hogy a bejáratott megoldásaikat tagadó csoportosulások lényegében mostanáig kormányzásképtelennek látszottak.

A legutolsó egy-két évben viszont szabályosan megugrott a régi pártok szavazatvesztése. Mind többfelé kizárólag nagykoalícióik képesek a kormányzáshoz szükséges parlamenti többséget garantálni. Ezzel azonban felelősségük is egyetemleges lesz. Koalíciós civódásaik pedig csak ronthatnak megítélésükön. Az elégedetlen szavazók immáron nem szükségképpen az éppen ellenzékben lévő másik centrumpárthoz menekülnek, hanem valamelyik újabb rendszertagadó erőhöz. Amivel tovább gyorsulhat a régi politikai elitek támogatottságvesztése.

Irányt tévesztett baloldal

A nagy jobboldali pártoknak is súlyosak a veszteségeik, ám a régi európai baloldal általában még inkább bajban van. A szociáldemokrata és munkáspártok eredetileg az alul levő osztályok emancipációjának küldetésével indultak, a munkásosztályt kívánták kiszabadítani a proletárlét alávetettségéből. Élénken bírálták a piacgazdaság logikáját, a nagymagántulajdont valamiképpen társadalmasítani remélték. Szavazóik felemelkedésével párhuzamosan azonban mind nyíltabban elfogadták a kapitalizmus elvét, majd némi húzódozás után tudomásul vették a neoliberális paradigmaváltás követelményeit is. Számos esetben éppen kormányaik hajtották végre az átfogó újrapiacosító intézkedéseket.

Mondanivalójukat mind biztosabban a baloldali liberális értelmiség csoportjai kezdték befolyásolni, akik már nem annyira a beérkezőnek látszó átlagos szavazót, a tőlük olyannyira távoli egykori munkásosztályt akarták képviselni, hanem inkább az elvi emberi jogi igényeket óhajtották középpontba állítani. Nemi, faji, szexuális, korosztályi kisebbségeket reméltek felszabadítani. Nem a széles törekvő alsóközéprétegek, hanem inkább a legszegényebbek nevében beszéltek. A politikai korrektség, a legkülönbözőbb marginális élethelyzetek és általában a posztmodern gondolkodásmód, a környezetvédelem szempontjait kívánták sikerre vinni. A baloldali értelmiségi véleményformálók jellegzetes intellektuális engesztelhetetlenséggel próbálták lehetetlenné tenni a kívánalmaiknak ellenálló elgondolások nyilvános képviseletét.

A Nyugat hatalmasra nőtt egyetemeinek univerzumában egy egész életet le lehet élni a külvilággal való minimális találkozással. A társadalomtudományok autonóm belső fejlődése: a mind kifinomultabb módszertani és definíciós megfontolások, az összetett matematikai modellek kiterjedt alkalmazása egyre távolabb vitték a tudományos gondolkodást a hétköznapi világlátástól, a gyakorlati ész tapasztalataitól. Az elfogadott doktrínák vélt magyarázó ereje olykor eltakarta a tényleges valóságot. Az elmélet alkalmanként önmagáért készült, és csak azt engedték be a való életből, ami a teóriát igazolta. A maguk gondjaival küszködő átlagemberek válaszul mind idegenebbnek érzik a tudomány nevében nyilvánosan megszólalók fellépését, számukra bajosan értelmezhető fontoskodásnak beszédmódjukat. Ettől azonban még sokáig kitartott az egyébként is felülről mozgatott nyilvánosságban a tudomány tekintélye.

A huszadik század első felének politikai és üzleti vezetői között még távolról sem számított kizárólagosnak a legmagasabb felsőoktatási végezettség. Mostanra ellenben túlnyomó többségük egyformán a legjobb egyetemek világában szocializálódott. A régi elitek csaknem egésze túlságosan messze került a hétköznapi világlátástól. Ám a jobboldali pártok általában eleve idegenkedtek az értelmiségi gondolkodásmódtól, így kevésbé hajoltak meg ennek igényei előtt, viszont a magát a történelmi progresszió letéteményesének látó régi baloldal egyre több tételüket átvette. Ám ezzel folyamatosan távolodott valóságos többségi szavazóitól. Az értelmiségi véleményformálók szerint ez nem jelenthetett komolyabb veszélyt a baloldal pártjaira, mert szerintük a régi nemzeti többségi társadalmak úgyis elveszítik korábbi jelentőségüket és fokozatosan a számtalan kisebbség és a sokféle védendő másság csoportjai foglalják el a helyüket. Most viszont újra megszólalt a legtradicionálisabb többségi választó, és egy adat szerint a fehér férfiak 71 százaléka Donald Trumpra szavazott.

A nagy baloldali centrumpártok egyre eltökéltebben a neoliberális gazdaságpolitikai racionalitást párosították az értelmiségi progresszió emberi jogi igényeivel, ezzel azonban lényegileg cserbenhagyták eredeti, az utóbbi évtizedekben újra lemaradozni kezdő alsó középosztálybeli közönségüket. Az idősebb generációk még valamelyest kitartanak mellettük. Ám a fiatalabbak sokfelé válaszul inkább az elégedetlenségüknek erőteljes hangot adó jobboldali radikális erők felé fordultak. A városi, értelmiségi közegben élők közül pedig többen már a posztmodern, gyakran zöld, rendszertagadó újbaloldali irányokat választják. Ezzel azonban a politikai váltógazdaság balközép oszlopa számos európai országban megingott. A jobbközép és a hagyományos baloldal versengése helyére mindinkább a régi politikai elitek és új kihívóik ellentéte, az eddigi megoldások és azok meghaladása közötti törésvonal került.

Az ész elveszett tekintélye

Ahogy a hetvenes évek közepére elfáradtak a korábbi jóléti állami megoldások, most a sokáig eredményesnek tetsző neoliberális konszenzus bomlott meg. A pénzpiaci válság után elakadt a globalizáció előrevivő lendülete. Legkülönbözőbb természetű, mindenfelől összegyülekezett bajok keresnek orvoslást. A kimódolt PR-üzenetek évtizedes hamisságában megkopott hitelű régi politikai elit azonban inkább csak botladozásra képes. Erejének javát kitölti hatalmi státusának védelmezése. A középrétegek évtizedes biztonságvesztése után nincsen hihető elképzelése a romlás megfordítására.

Ám a régi nagypolitikán kívülről indult új politikai kezdeményezések sem átfogó racionális megoldási javaslataikkal hódítanak. Inkább csak belekiáltják a hagyományos elitek képébe sokak haragját. Újólag kimondják: a tudományosan helyénvalónak és szakpolitikailag előrevivőnek mondott világ racionalitásának következményei a vesztesek számára elfogadhatatlanok. Az évtizedek óta romló helyzet valódi okait csupán a bajokat elszenvedő széles társadalmi csoportok értik igazán.

Az iskolázottabb csoportok doktrinális tudásánál előbbre valók szerintük a hétköznapi élet észlelésein alapuló hitek és meglátások. A valódi demokrácia nem az elitek logikájának, beszédmódjának és tabuinak uralmát, hanem a többségi vágyak és remények nyers szókimondással való kifejezését jelenti. Az igazi népuralom végre a valóságos állampolgári igényektől vezérelt politikusok kormányzását hozhatja szerintük, amely jobb életet nyomban talán nem is, de felelősöket és bűnbakokat, és főleg érzelmi támogatást már azonnal adhat híveinek.

Tölgyessy Péter

HUSZ4417
Fotó: Huszti István / Index

1989-es rendszerváltás egyik meghatározó személyisége. A rendszerváltás idején a Szabad Demokraták Szövetsége egyik képviselője a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon. 1990 októberéig az SZDSZ-frakció vezetője, 1991 és 1992 között a párt elnöke. 1990 és 2006 között országgyűlési képviselő, 1996-ig az SZDSZ képviselőjeként, majd két évig független képviselő volt, 1998 és 2006 között a Fidesz-frakció tagja.

Politikai pályája után, 2007-ben a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének tudományos munkatársa lett. Kutatási területe a magyar modell válsága és a helyreállított alkotmányosság gondjai a rendszerváltás óta. Ezenkívül az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Intézetének vendégoktatója. 2009-ben, a rendszerváltás során kifejtett tevékenysége elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. (Forrás: Wikipédia

A régi pártok és elitek a maguk logikáját, világképét kérik számon az új kezdeményezéseken. Mivel a saját racionalitásuk mércéjével azokat bántóan alkalmatlannak találják, nyomban különösebb megfontolás nélkül populistának minősítik kihívójukat. Pedig heves egybehangzó támadásaikkal jobbára csak hitelesítik a régi világuk ellen fellépőket. A fennálló viszonyok között alulmaradó emberek számára éppen az elitek rohamai igazolják, hogy az új kihívók minden létező gyanúok ellenére az alul lévők oldalán politizálnak. Nem csak beszélnek, hanem alkalmasint majd tesznek is a szükséges változásokért, ha már a régi nagyságok csaknem kivétel nélkül ennyire ellenségesek velük.

A hétköznapi gondolkodás diadala

A képviseleti demokráciák virágkorában jobbára az elitek mértékadó intézményei határozták meg az események interpretálásának módozatait. A nagynyilvánosság belépő kapuit a nyomtatott sajtó patinás lapjainak egymással élénken versengő szerkesztőségei ellenőrizték. A racionális okfejtés végső hivatkozási alapjának pedig a tudomány tekintélye számított. Az újságírásban módszeresen elkülönítették a történtekre vonatkozó tényállításokat és a közéleti véleményeket. A hírek és tudósítások akkurátus pontossága a szavahihetőség mércéjének számított, és így komoly üzleti érdeket jelentett. A kommentár és a véleménycikkektől is elvárták az érvelő, elemző, visszafogott látásmódot.

A racionálisan okfejtő és a tényeiben ellenőrizhető állításokkal élő hagyományos polgári újságírás közvetlenül kétségkívül csupán a műveltebb középosztálybeli publikumban hatott. A kezdettől létező bulvárújságírás már szabadabban kezelhette tényállításait, feltétlen szenzációkeresésével inkább szórakoztatott, mint informált. Jelentékeny befolyást gyakorolt jókora közönségére, ám mégsem lehetett teljesen komolyan venni. A televíziózás elterjedésével hatalmasra növekedett a populárisabb véleményformálás hatóköre. Ám ettől még a politika főszereplőinek valamiként a mértékadó sajtóban is tanácsosnak számított igazolniuk fellépésük megokoltságát.

A racionálisan érvelő, az elemi tényeket tisztelő újságírás jelentősége már a XX. század elejétől, a tömegdemokráciák korától csaknem folyamatosan csökkent. Az elvileg egységes nyilvánosság olykor egymással kevéssé érintkező részekre hasadozott, amelyekben a valóság értelmezése politikai táboronként alapvetően különbözhetett. A lényegi szerkezeti fordulatot azonban végül az internet forradalma hozta el. Ez hatalmas arányban demokratizálta a kommunikációs térbe való belépés lehetőségét, leértékelte a régi mértékadó sajtó beléptető kapu szerepét. Általában egyetlen, a hatás maximalizálására törekvő írásmódban egyesítette a tények és a vélemények, valamint a szórakoztatás, a hagyományos polgári újságírásban elkülönült műfajait.

Az új kommunikációs fórumokon immáron egyértelműen az érzelemnyilvánítás: a humor és gyűlöletkeltés vált a tetszés elérésének a legbiztosabb módozatává. Ellenben így a közönség válaszreakciói is kevésbé lehetnek racionálisak, hanem inkább a buzgó azonosulás vagy a heves elutasítás érzelmi gesztusai következhetnek.

Az internet világa egyszerre a hétköznapi gondolkodás győzelmét hozta vissza a Nyugat felvilágosodás kora óta erőteljes valóság- és ténytisztelete fölött. Az ésszerű okfejtés elveszítette korábbi eredendő tekintélyét. A legszélesebb közönség jelentékeny hányada számára nem a valóságos történés számít ténybeli igazságnak, hanem inkább az, ami egybevág előzetes beállítódásaival. Bármilyen állítás remélheti tényként való tömeges elfogadását, amennyiben egy nagyobb közösség számára elhihető. Ezzel a tényleges történések és az általánosító előítéletek egymással elvileg össze nem egyeztethető megállapításai egyetlen mozgósító erejű, érzelemteli ítéletté keveredhetnek. Ezek durván moderálatlan kimondása a leghatékonyabb módja az alapvetően egyetértő közegben a helyeslés elnyerésének.

A korábbi piaci, polgári racionalitás-elvárás az új demokratizálódott kommunikációs térben elveszítette korábbi uralkodó szerepét. A globális kapitalizmus igazságai egyébként is sokak számára elviselhetetlenek. Így azután a politikai siker minden eddiginél inkább múlik a mediánszavazók elfogultságainak intuitív felhasználásán. A politikai felemelkedés leggyorsabb útjának nem a régi racionalitás-igény kielégítése, hanem az állampolgári hitek és remények mozgósítása látszik. Ezzel a vágyakhoz kötött hihető hazugság inkább számít tömegesen elfogadott igazságnak, mint a nem szeretett tényleges valóság.

Tartalmi demokrácia

A válságjelenségek hirtelen a Nyugat világának csaknem egészét elérték. Valamiként egyformán érintik a demográfiai helyzetet, a gazdaság, a nyilvánosság és a politika állapotát. A mostani bajok részben a megelőző sikerek következményeként keletkeztek. Viszont a korábbi megoldási módozatok elégtelenek orvoslásukhoz. Az új közéleti mozgások kikezdték a régi elitek tekintélyét, ezzel pedig további konfliktusokat teremtettek. Javaslataik azonban inkább csak a vesztesek vágyainak hatásos felsorolása, semmint a racionálisan elképzelhető eredményes válságkezelés receptje. Általuk a Nyugat eddigi kiegyensúlyozott képviseleti demokráciája a formátlanabb tartalmi népuralom irányába fordult. A versengő elitcsoportok részben arisztokratikus, hatalommegosztásos, jogállami vegyes hatalmi szerkezete most kezd közelíteni az Arisztotelész világos kategóriáival leírt demokráciához. Annak minden, már a klasszikus görög ókorból ismert önveszélyeztető belső ellentmondásával és arányt tévesztő, népbarát vezetőjelöltjével.

A Nyugat aranykorában viszonylagos harmóniában lehetett a középosztályokat kiszélesítő szociális piacgazdaság és a versengő elitek képviseleti demokráciája. Mára azonban a piaci racionalitás követelménye lényegileg elvált a választók többségének vágyaitól. Demokratikus feltételek között nemigen lehetséges olyan kapitalizmust évtizedeken át következmények nélkül működtetni, amelyben stagnál, vagy éppen csökken a háztartások kétharmadának a jövedelme, miközben a gazdaság egésze növekszik, és a legfelső csoportoknak rohamosan gyarapszik a felhalmozott vagyona. Mostanra meg is érkeztek a következmények, egyszerre sérül a piaci logika és a nyilvánosság ésszerűsége. A régi jóléti állam beavatkozása csupán csorbította a gazdasági racionalitás hatását, az antikapitalista igény ellenben számos ponton alapjaiban kérdőjelezheti azt meg. Különösen a Nyugat régi magországain kívül.

Egyedülálló képesség a megújulásra

Aligha van már visszaút a korábbi megoldásokhoz: egészen új politikai-gazdasági szintézis kellene a bajok hihető orvoslásához. Ennek azonban még a körvonalai sem látszanak. Így viszont a máris meglévő gondok könnyen tovább súlyosbodhatnak. Csakhogy a Nyugat civilizációjának előrehaladása sosem volt egyenes vonalú. Nem egyszer a megsemmisülés közvetlen veszélye fenyegette társadalmait. Legutoljára a két világháború között látszott a kontinentális Európából nézve bizonyosnak a Nyugat alkonya, ám még a hatvanas évek elején is sokfelé hitték, a világ jövője valamiféle baloldali utópia lehet.

Ám a nyugatos civilizáció mégis felülkerekedett. A megosztott hatalom és a piaci verseny intézményeivel ugyanis a társadalmi innováció olyan eszköztárát mozgatja, amely minden más korábbi berendezkedés korrekciósképességét messze felmúlja. Ezzel pedig nem csekély vajúdás után valahogyan mégis csak megoldotta eddig valamennyi válságát.

Tölgyessy Péter legközelebb kifejezetten a hazai állapotokról, az itthoni helyzetről és kilátásokról fog az Indexen írni.