Gyöngyi
9 °C
9 °C

Ezért büdös a Trump-sztori

GettyImages-631527494
2017.01.12. 11:32 Módosítva: 2017-01-12 11:32:18

A CNN és a Buzzfeed által kirobbantott legújabb Trump-botrányt érdemes három lépés távolsággal szemlélni, és nem készpénznek venni azt, ami a sajtóban vagy akár a közösségi médiában megjelent. Azoknak is érdemes kritikusnak lenniük, akik az eddig napvilágot látott információk ellenére sem gondolják azt, hogy az orosz titkosszolgálat aktívan befolyásolta az amerikai elnökválasztást, de azoknak is, akik ki nem állhatják Donald Trumpot, és meggyőződésük, hogy ő az oroszok bábja. 

A CNN sztorijának lényege röviden, hogy az orosz titkosszolgálat kínos adatokat gyűjtött Trumpról, olyanokat, amelyek a pénzügyeit és a szexuális életét is érintik. Ezt pedig egy olyan dokumentumra hivatkozva állítják, amelyet egy üzleti hírszerzéssel foglalkozó brit férfi készített, aki egykoron a brit hírszerzésnek is dolgozott, mégpedig Moszkvában.

Ebben a dokumentumban a súlyos állítások valójában nem azok, amelyek szerint Trumpról érzékeny adatokat gyűjtöttek az oroszok, ez ugyanis a világ legtermészetesebb dolga. Ahogy arra az egykor nemzetbiztonsági területen dolgozó amerikai John R. Schindler is felhívta a figyelmet, az orosz titkosszolgálat (ő konkrétan az FSZB-t említi) az Oroszországba utazó VIP embereket (amilyen Trump) is szemmel tartja. Ha pedig Trump egy moszkvai luxushotelben olyat csinál, ami később akár kínos is lehet rá nézve, akkor az FSZB gondoskodik arról, hogy mindezt rögzítse is.

Csakhogy ebben a történetben nem az az érdekes, hogy Trumpnak mik a perverziói. Igazából az sem fontos, hogy korrupt-e, vagy valaha korrupt volt-e. Hanem az, hogy a volt brit hírszerző anyagában lényegében azt állítja: az Egyesült Államok leendő elnökének emberei kapcsolatban álltak az orosz titkosszolgálattal, utóbbiak pedig abban segédkeztek nekik, hogy a demokratákat gyengítsék az elnökválasztási kampány alatt.

Valójában ez a durva vád.

Ha Trumpról adatokat gyűjtenek, akkor ő az oroszok áldozata. Ha viszont az emberei együttműködnek az oroszokkal (akár amiatt is, mert Trump zsarolhatóvá vált), az már hazaárulás. 

De vajon mennyire tekinthető hitelesnek az interneten egyébként teljes egészében hozzáférhető dokumentum, amit egy volt brit hírszerző készített? Akinek már a nevét és többé-kevésbé a múltját is ismerjük.

Az 52 éves Christopher Steele-ről van szó, aki – miután az általa írt anyag nyilvánossá vált – a családjával gyorsan elmenekült angliai otthonából. Steele az 1990-es években Moszkvában dolgozott az MI6 hírszerzőjeként. Később kilépett a brit titkosszolgálat kötelékéből, és társalapítóként létrehozta az Orbis Business Intelligence Ltd. nevű, magát üzleti hírszerzési vállalkozásként meghatározó, több más egykori brit hírszerzőtiszt irányította magáncéget.

Tehát a dokumentumot nem egy állami titkosszolgálat, hanem egy privát üzleti hírszerző cég társtulajdonosa készítette – legalábbis akkor, ha legalább ezeket az információkat elfogadjuk igaznak. Egy olyan ember a szerző, aki már legalább 15 éve kilépett az MI6-től, és a pénzét azzal keresi, hogy információkat gyűjt emberekről, cégekről. Ugyan ez nem jelenti azt, hogy ne állna továbbra is az MI6 alkalmazásában vagy ne lennének ott kapcsolatai, de ha elfogadjuk, hogy üzleti hírszerzőként dolgozik, akkor a munkája szinte semmiben nem különbözik attól, amit egy közönséges újságíró csinál. Sőt, az eszközei is nagyjából kimerülnek annyiban, mint egy sajtómunkásé, legfeljebb egykori hálózatát, kapcsolatrendszerét tudja mozgósítani. Ha tudja egyáltalán, mert azért ez sem olyan egyszerű, mint azt egy laikus gondolná. A nyilvánosságra került anyag egyébként azt bizonyítja, hogy Steele pusztán beszélgetett emberekkel.  

Steele ugyanakkor egy átlagos újságírónál könnyebb helyzetben van, amikor adatokat gyűjt. Az így összeírt anyagát ugyanis csak egy szűk körnek készíti, nem a nyilvánosságnak, így az újságírókkal ellentétben ő olyan információkat is leírhat, amelyeket egyáltalán nem vagy csak felületesen ellenőriz. Nem kell attól tartania, hogy az általa írtak miatt az alanyok a bírósághoz fordulnak.

Bizonyos információkat pedig akkor sem tudna ellenőrizni, ha szeretne, hiszen alapesetben nincsen olyan eszközök birtokában, amivel ezt megtehetné. Így – hacsak erre vonatkozóan nincsenek egyéb bizonyítékai (hivatalos dokumentumok, videók, bármi) – akkor azt sem tudja ellenőrizni, hogy a forrásai által elmondott utazásokból, találkozókból mi igaz, és mi nem.

Bonyolítja a helyzetet, hogy egy privát kopó mozgását az ellenérdekelt felek, így például az oroszok nyomon is követhetik, és ha úgy tartja kedvük, akkor a forrásain keresztül akár dezinformálhatják is, befolyásolva ezzel a munkáját. Arról már nem is beszélve, hogy az üzleti hírszerzők sem ingyen kapják az információkat, azokért általában valamilyen ellenszolgáltatást nyújtanak. Ha például Steele fizetett egy-egy információért, akkor a forrásának akár érdekében is állhatott, hogy az információt kicsit felnagyítsa, így igazolva, hogy az általa adott információnak bizony értéke van.

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a konkrét ügyben Steele hogyan dolgozott, de mivel a Kremlt érintő ügyekről van szó, nehezen képzelhető el, hogy egymaga, vagy akár valamelyik segítője ne került volna közben az orosz titkosszolgálatok látókörébe – ha egyáltalán nem eleve onnan jött.  Az eredményt viszont látjuk: egy olyan anyagot állított össze, ami elmondásokon alapul.  

Ebben a történetben rengeteg a homályos pont, ezért az, aki azt állítja, hogy tudja az igazságot vagy átlát a szitán, az egészen biztosan nem tud semmit sem.

Van viszont néhány dolog, ami azért kijelenthető. Például az, hogy Steele „dolgozata” fényévekre van a titkosszolgálati jelentésektől. A nyelvezete, a gondolatmenete, a terminológia, a következtetési forma köszönőviszonyban sincs az angolszász titkosszolgálatok jelentéseivel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a benne írtak ne lehetnének igazak, vagy ne lehetne valóságalapjuk. De ostobaság lenne hitelesnek elfogadni önmagában csak azért, mert azt egy olyan ember írta, aki annak idején az MI6 alkalmazottja volt. És akkor sem lenne hiteles, ha az egy MI6-es jelentés lenne, hiszen a titkosszolgálatok sem tévedhetetlenek, lásd az angolszász titkosszolgálatok jelentéseit és azoknak a félreértelmezéseit az iraki tömegpusztító fegyverek ügyében.

Az, hogy a Steele által gyűjtött információk egy része vagy akár egy jelentős része igaz lehet, éppen annyira valószínű, mint az, hogy a benne szereplő adatok nagy része kamu, akár tudja ezt a volt brit hírszerző, akár nem.

Simán benne van a pakliban az a pofonegyszerű történet is, hogy adott egy üzleti hírszerző, aki kap egy megbízást és jó pénzért elvállalja. Aztán átadja az anyagot az FBI-nak, ahogy ezt állítólag tette. Nem feltétlen számít arra, hogy az általa írt „jelentés” főszereplője valóban az Egyesült Államok elnöke lesz, arra sem, hogy az anyag valaha is nyilvánosságra fog kerülni, veszélyeztetve ezzel a forrásait, arra pedig végképp nem, hogy a sajtóban őt magát és a cégét is néven nevezik. Megírja a dolgozatát, felveszi a pénzt, és hátradől. Egy ilyen embernek maga a rémálom, hogy az általa gyűjtött információkat egy egész világ megpróbálja ellenőrizni és darabokra szedni. Valószínűleg üzleti hírszerzőként a karrierje ezzel véget ért. 

Mindez nem mond ellent annak sem, hogy a Steele által jegyzett anyag értékes lehet a titkosszolgálatoknak vagy az FBI-nak. Persze hogy értékes, hiszen minden ilyen anyag értékes, ahogy az újságcikkek is azok. És nemcsak akkor, ha a benne szereplő információk helytállóak, hanem akkor is, ha hamisak, hiszen abból is le lehet vonni következtetéseket, főleg akkor, ha a források könnyedén beazonosíthatóak.

A történet jelen állása szerint semmi sincs bizonyítva. 

Sem az, hogy Trump az oroszok embere, sem az, hogy amit Steele összegyűjtött, az szemenszedett hazugság. Minden elképzelhető és akár az ellenkezője is. Szörnyű érzés ez azoknak, akik a tényeket szeretnék megismerni, de az információs háború már csak ilyen, márpedig ennek a történetnek a hibrid háború is az egyik kontextusa, a titkosszolgálatok pedig a főszereplői. 

Akár az is elképzelhető, hogy az oroszok végig figyelemmel kísérték Steele munkáját, a forrásait dezinformálták, majd ölbe tett kézzel várták, hogy a média ráharapjon egy olyan történetre, amit később ízekre tudnak szedni Trumpék. 

Míg az érzékeny adatok felhasználását az orosz titkosszolgálati nyelvezetben kompromatként emlegetik, van egy másik kifejezés is: provokacija, azaz provokáció. Ha a Trumpról adatokat gyűjtő brit üzleti hírszerzőt a tudta és akarata nélkül részben igaz, részben fals információkkal látták el az oroszok, akkor is célt értek. A sajtó összezavarodik, a leendő amerikai elnök viszont érzi a törődést, azt, hogy Moszkva olyat is tud róla, amit legszívesebben elfelejtene. És persze az sincs kizárva, hogy az egész mögött nem orosz, hanem amerikai érdekek állnak, és minden csak egy fedősztori, a megszellőztetett dokumentum pedig nem is véletlenül olyan „slendrián”, amilyen. Vagy csak a demokraták bosszúja. Tényleg bármi lehet, és ez benne az ördögien zseniális. 

Ugyanakkor ami történik, az Moszkvának egyelőre kedvező. A nyugati hatalmak, a médiafogyasztó nem tudja, mi a fene történik, a média kapkod, ott is oroszokat sejt, ahol nincsenek, és ott pedig óvatlan, ahol nagyon is óvatosnak kellene lennie. Kevésbé hihető, hogy Moszkva tokkal-vonóval be tudna szervezni egy amerikai elnököt, akit úgy tud ugráltatni, ahogy csak akar. Ennél azért bonyolultabb ez a játszma. Ebben a hibrid háborúban, ahol az már bizonyítást nyert, miszerint az oroszok meghekkelték az amerikai kampányt (és ezt Trump is elismerte), Moszkvának inkább érdeke a nyugati politikai rendszerek destabilizálása, működésképtelenné tétele. Így tehát az is az érdekükben állhat, hogy ezzel az ezer sebből vérző Trump-sztorival foglalkozzon a nyugati sajtó. 

Vagy nem.