Pandora, Gabriella
6 °C
15 °C

Kanadában privatizálták a menekültválságot

2017.03.25. 20:02 Módosítva: 2017-03-25 20:23:46

Kanada 2015 végén jelentette be, hogy 50 ezer szíriai menekültet fogad be. Ráadásul főleg a veszélyeztetettebb csoportok tagjait várták: nőket, gyermekeket, családokat és az LMBTQ-közösség tagjait.

A letelepedési programban nem csak az állam vett részt, a kanadai lakosság egy része is lelkesen jelentkezett, hogy befogadhassanak a családjukba szír menekülteket. Átlagos állampolgárok ezrei, saját pénzüket és idejüket nem sajnálva vállalták, hogy hozzászoktatják az új élethez a befogadottakat, megtanítják nekik azokat a dolgokat, amik a kanadai boldogulásukhoz szükségesek. A program, az ilyen befogadások egy évre szóltak. Ez most járt le, és eddig nem volt egyértelmű,

mi fog történni a 13. hónapban?

A New York Times cikksorozatot szentelt a témának, alaposan bemutatják például a kanadai nyugdíjas Liz Starkot, aki egy egész évig lelkesen foglalkozott Mouhamad és Wissam al-Hajj-dzsal és négy gyermekükkel. Egy éven keresztül a kanadai állam a szír család nevében utalt lakbért Liz Starknak, és fizette a család legalapvetőbb dolgait. Ennek most vége, de úgy néz ki, nem volt hiábavaló ez az egy év.

A program végére rengeteget fejlődött a hazájukban földművesként dolgozó házaspár. Megtanulták, hogy működik egy modern lakossági bankrendszer, és már saját maguk kezelik a folyószámláikat, amiket a kanadai államtól kaptak a megérkezésükkor. A 36 éves Mouhamad állást is kapott egy közel-keleti étterem konyhájában. Az áruházak, boltok logóiban a betűket már el tudja olvasni és a helyi közlekedési táblákat is felismeri. A gyerekek életükben először iskolába járnak, angolul és franciául tanulnak, sportolnak, versenyeket nyernek. Nagyon szeretik például a jégkorcsolyát, amiről valószínűleg nem is hallottak volna, ha szülőföldjükön maradnak.

Pedig Mouhammad a program elején azon gondolkodott, hogy visszamegy Szíriába.

"Nem bírom megtanulni ezt az új nyelvet. Egy éve vagyok Kanadában, és csak néhány szót értek." – mondta akkor kétségbeesetten. A program végére azonban beilleszkedett, megszokta az új életet, a munkahelyén még fizetésemelést is kapott.

Több önállóság

A letelepedési program finanszírozása egyszerre megy állami és magán forrásokból. Van, aki saját pénzt tesz az integrációba, van, aki csak arra vállalkozik, hogy furikázza a családot, esetleg megcsinálja a házi feladatot a gyerekekkel. A magánszponzorok a 13. hónap kezdetével dönthetnek arról, folytatják-e a segítségnyújtást. A Hajj család támogatói úgy döntöttek, nem fogják. De nem hirtelen egyik napról a másikra vonták vissza az összes támogatást, hanem fokozatosan szoktatták a családot az önellátásra.

Egy menekültek beilleszkedésével foglalkozó állami alkalmazott, Sam Nammoura azt állítja, az a legjobb döntés, ahogy a Hajj család támogatói döntöttek. Sokszor a magánszponzorok annyira hisznek az integráció fontosságában, hogy gyakorlatilag túlszeretik a menekülteket, akik ezért annyi gondoskodást kapnak, hogy nem tanulnak meg gondoskodni magukról, nem tanulják meg, milyen lesz saját lábon megállni a kanadai társadalomban. Az egyik támogató például szabadidejében elvállalta, hogy elviszi a család gyerekeit az iskolán túli elfoglaltságokra, például úszásoktatásra. Kocsival szállította a gyerekeket rendszeresen, mígnem egyszer csak bejelentette, hogy többet nem fogja, legyen az már a szülők dolga.

Azonban a szülőknek nem segített abban, hogyan kell tömegközlekedéssel elvinni a gyerekeket az uszodába. Közvetlenül ezután a gyerek nem is jutott el a heti úszásra. Ez intő jel volt, a szponzorok érezték, hogy nem lehet a támogatást egyik napról a másikra elvenni a családtól. A segítők közösen megbeszélték, elkezdenek távolodni a családtól, de lassan, fokozatosan.

A menekültek fele önállósodott egy év alatt

A kanadai állami statisztikák szerint a Hajj családhoz hasonló vegyes rendszerben befogadott menekült családoknál, tehát ahol az állami intézmények mellett magánemberek is segítenek a beilleszkedésben, a felnőttek 50 százaléka már teljes munkaidőben dolgozik, mire a program véget ér. Ez igazi sikernek számít 12 hónap után, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy a másik felnőtt jó eséllyel gyermeket nevel, emiatt nem tud munkába állni.

Ezzel szemben azok a menekültek, akik a 12 hónapjukat kizárólag állami szereplőkkel töltötték, például szállókon, nekik csupán a 10 százalékuk dolgozik teljes állásban a program végére. (Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy többnyire ők azok, akik egészségügyi problémákkal küzdenek vagy kevésbé iskolázottak – épp ezek miatt kevésbé kapósak a menekülteket befogadni kívánó kanadaiak körében, hiába van nekik nagyobb szükségük a több segítségre.)

A kanadai program sikere miatt egyre több ország gondolkodik hasonló programokban. A briteknél és az argentinoknál már megkezdődtek az első kísérleti programok a magánosított integrációban és a szakemberek arra számítanak, hogy egyre több ország kezdi meg a menekültek ilyen jellegű befogadását. Főleg, hogy

az önkéntes befogadást a jobboldali pártok sem ellenzik olyan hevesen, mint az állami betelepítési programokat.

Még a jelenleg ellenzékben lévő kanadai Konzervatív Párt, akik folyamatosan kritizálják a liberális kormányt, amiért újabb és újabb menekülteket fogad be (2015 vége óta újabb 40 ezer szíriai érkezett Kanadába), még ők is támogatták, hogy növeljék az állampolgárok által önkéntesen befogadható menekültek számát.

Az igazi sikert csak hosszútávon lehet megítélni

Jelenleg a program sikerességét hangoztatók arra hivatkoznak, hogy a felnőtt szírek fele dolgozik. Pedig az igazi változás a gyermekek életében fog látszódni a szakemberek szerint, akik azt gondolják, ha a menekült gyermekek legyőzik a kezdeti nehézségeiket az iskolában, elsajátítják az angolt és a franciát, akkor utána az iskolapadból úgy kerülnek ki, mint bármelyik másik kanadai gyerek. Mindenki abban bízik, hogy az iskolarendszerben eltöltött évek eltörlik a gyerekek közötti egyenlőtlenséget. A Hajj családnál ez úgy látszik menni fog, a gyerekek egy év alatt megtanultak angolul olvasni.

Miközben Európában és az USA-ban átrajzolta a politikai térképet a menekültválság és azzal a bezárkózást hirdető pártok felemelkedése, sok kanadai úgy fogja fel a programot, mint egy nagy generációs befektetést az ország jövőjébe, és egyelőre úgy néz ki, nem tévednek.

(A New York Times teljes cikksorozatát a kanadai integrációs programról itt lehet elolvasni.)