Vendel
6 °C
21 °C

Vége az Iszlám Államnak, mégis évtizedekig velünk maradhat

2017-09-24T133945Z 1727074628 RC1CCC9DC9E0 RTRMADP 3 MIDEAST-CRI
2017.10.03. 07:38

Rakka 90 százalékát elvesztette, Homsz tartományban egy sivatagi katlanba szorult vissza, az iraki Hávidzsának egy hetet sem adnak.

Úgy tűnik, a kalifátus mindenhol a végóráit éli.

A harcok fókuszában jelenleg az Iszlám Állam (IS) utolsó nagyobb szíriai erőssége, a polgárháború előtt 200 ezres lakosságával Szíria hetedik legnagyobb településének számító Deir ez-Zór áll.  A várost még 2011-ben – miután egyértelművé vált, hogy a forradalom polgárháborúba csap át –, az Aszadhoz hű kormánycsapatok szállták meg. A harcok első éveiben más régiókhoz hasonlóan itt, a város nevét viselő területen is az volt a forgatókönyv, hogy az egymással is marakodó szír ellenzéki milíciák ellenőrizték a vidéki településeket, a kormány erői pedig próbálták tartani a katonai bázisokat, a közlekedési-igazgatási központokat és a gazdasági szempontból kulcsfontosságú olajkutakat.

2013 végétől a szír ellenzéket pár hónap alatt egész Kelet-Szíriából kisöpörte az Iszlám Állam, mely Deir ez-Zór tartomány 98 százalékát is elfoglalta. 2014-től folyamatos nyomást kezdtek helyezni a város helyőrségére is, de a település sok stratégiailag fontos részét (például a repteret) sikerült megtartaniuk Aszad erőinek. A harcok 2014 óta váltakozó intenzitással folytak, a nagy véráldozatok árán kicsikart minimális területszerzések, az ellentámadások és az ellen-ellentámadások sorozatából igen nehéz egységes történetet kiolvasni. Még arról sincsenek biztos adatok, hogy hány katona vett részt az ostromban, de néhány ezer főnél biztos nem voltak többen.

A küzdelmet meghatározta, hogy a szír kormánynak sosem volt elég erőforrása ahhoz, hogy a törzsterületeitől távoli helyőrségből ellenoffenzívát indítson, miközben gyilkos küzdelmeket vívott Aleppónál és Palmüránál. Az Iszlám Állam több offenzívával is próbálkozott, de a dzsihadisták rohamtüzérségével, az öngyilkos merénylőkkel megtámadott próbálkozásokat zömmel sikerült visszaverni. 2015-től azonban egyre fokozódott a nyomás, miután az IS tüzérsége elkezdte belőni a repteret, az Aszad-rezsim a helyőrség evakuálását is fontolóra vette. De az orosz és amerikai légicsapásoknak, a ledobott utánpótláscsomagoknak és persze a helyőrség ellenállásának köszönhetően sikerült tartani a bekerített városrészeket. Az Iszlám Állam elszántságát jelzi, hogy 2017 első felében – miközben dübörgött Moszul ostroma és a kurdok rakkai offenzívája – is lankadatlanul próbálkozott.

Csakhogy az idei évre több szempontból is radikálisan megváltozott a felállás. Szíriában Aleppó elfoglalása után a harcok intenzitása – részben annak köszönhetően, hogy a közvetlenül érdekelt felek belátták, hogy egyik oldal sem nyerhet – jelentősen csökkent, és általánosan érezhető az a törekvés, hogy az Iszlám Állam kiiktatásáig minden más konfliktust jegeltek. 2017 júliusában ezért a szír kormányhadsereg nagyszabású offenzívát inított az Eufrátesz és Palmüra közti térség megtisztítására. A támadáshoz a rezsim rendelkezésére álló legjobb egységeit – például a veterán 4. páncéloshadosztályt vagy a Tigris zászlóaljat – sorakoztatták fel, és a parancsnoki tisztséget is Aszad legjobb polgárháborús főtisztje, a szintén az alavita törzsből származó Suheil Szalman al-Hasszán vezérőrnagy kapta. Az orosz repülőkkel és iráni forradalmi gárdistákkal megrősített szír hadtestnek nem volt könnyű dolga, de szeptember elején áttörték az IS ostromgyűrűjét, elérték az Eufráteszt, a várostól keletre sikerült hídfőt verni, amit egy orosz műszaki alakulatok által épített hídon keresztül is el lehet már érni.

Még be sem fejezték a munkát, máris egymásnak estek

De mivel ez Szíria, ezért a történet nem úgy folytatódik, hogy a dzsihadistákat kiűzték, helyreállították a közrendet, a közszolgáltatásokat, stb., hanem úgy, hogy

elkezdték lőni a másik, szintén az Iszlám Állam ellen harcoló nagy frakciót: a kurdokat.
cserebereterkep.gif

Északról ugyanis szeptemberre Deir ez-Zór külvárosaihoz érkeztek a kurd ernyőszervezet, a Szíriai Demokratikus Erők (SDF)  előőrsei, melyekhez több, korábban a szír ellenzékhez sorolt helyi arab milícia is csatlakozott. A kurdok a szíriai polgárháború egyik nagy nyertesének tűnnek (egyelőre), akik az egyetlen, a Nyugat szemében is vállalható helyi frakciónak számítanak. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok a török nyomás ellenére egyre szélesebb körű támogatást nyújtott előbb a kurd kantonok védelméhez, majd Rakka tartomány felszabadításához, és most Deir ez-Zór felé is katonai tanácsadókkal, kommandós-bevetésekkel és légicsapásokkal egyengette az utat.

Deir ez-Zórnál az orosz és amerikai katonák újrajátszhatták volna a torgaui kézfogót, ehelyett a két félnek titkos egyeztetésen kellett megtárgyalni, hogyan is kéne elkerülni a kellemetlen incidenseket. De még ez sem sikerült tökéletesen, mivel Aszad erői aknákkal, rakétákkal és légibombákkal is megálljt parancsoltak az iszlamistákra vadászó SDF-milíciáknak. Ráadásul ahhoz képest, milyen lendülettel érkeztek az anti-dzsihadista erők a város alá, senki nem igazán igyekszik elkezdeni magát az ostromot. Helyette az elmúlt napokban versenyfutás kezdődött a sivatagos-félsivatagos határövezet, a Badia több pontján, hogy a keskeny hadműveleti folyosókat befolyási övezetté kitágítsák ki. 

A verseny fődíja pedig nem más, mint az olaj meg a gáz.

Deir ez-Zór tartományban találhatók ugyanis Szíria leggazdagabb olaj- és gázmezői, illetve kulcsfontosságú kitermelőhelyek és vezetékek. Ezek ellenőrzése mind Aszad, mind az SDF bevételein nagyot lendítene, különösen, ha ambícióik mögött ott állnak a termelés és az értékesítés gyors megoldását ígérő orosz/amerikai energiavállalatok.

A két frakció a polgárháborúban eddig nem számított ellenségnek: az Aszad-rezsim 2012-ben – a török határ északkeleti részén fekvő Kamislit leszámítva – teljesen kivonult a kurd kantonokból. Azonban 2017-re a kurdok az Iszlám Állam elleni harcot nem csak saját függetlenségük megerősítésére használták fel, hanem arra is, hogy sok kallódó arab ellenzéki milíciát felszívva befolyási övezetüket messze kiterjesszék a kurd etnikai kantonokon túlra. Aszad kissé megkésve felkínálta a kurdoknak az autonómiát, melyet Damaszkusz kegyeként szinte biztos, hogy nem fognak elfogadni – és nemcsak azért, mert Bassár el-Aszad és apja is sokat sanyargatta a kurdokat, hanem azért, mert Szíriában senki nem bízik igazán a napi rendszerességgel tömeggyilkosságokkal és felekezeti/etnikai tisztogatásokkal operáló rezsimben.

Azt senki nem tudja, mihez is akar kezdeni nagyra nőtt befolyásával, arab szövetségeseivel és magával a kurd függetlenséggel az SDF, de azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az Egyesült Államoknak a sok elbaltázott próbálkozás után szinte az ölébe hullott egy laikus elveket valló és harcedzett kliens – amivel csak annyi lehet a baj, hogy az USA török szövetségesei rettentően utálják. Ez a kliens ráadásul most azzal a rezsimmel konfrontálódik, ami az Egyesült Államok ellenségeinek listáján szorosan követi az Iszlám Államot. A térségben leginkább James Mattis hadügyminiszter és Herbert McMaster nemzetbiztonsági főtanácsadó által diktált amerikai külpolitika egyik prioritása a Közel-Kelet legnagyobb világi terroristájának számító Aszad, a mögötte álló – és Trump által főellenségnek kikiáltott – Irán, valamint Oroszország nyomulásának megfékezése. A Trump-kormányzat a Hán Sejkún-i vegyi támadás utáni válaszcsapással, illetve az amerikai szövetségeseket támadó szír gép lelövésével jelezte, hogy Obamáékkal szemben ők készek felvállalni a konfrontációt – nagy kérdés, hogy milyen mértékig.

Ne legyenek kétségei, az Iszlám Állam velünk marad

Na de mi lesz így az Iszlám Állammal?

Államként semmi, mert már megbukott. Bukása soha nem volt kétséges (más kérdés, hogy a bukás fogalmát hogyan kell értelmezni egy apokaliptikus, a mártírhalált erénnyé emelő szekta esetében), állami funkciói és állami szintű erőforrásai már korábban megsemmisültek, szakértők már júniusban úgy számoltak, hogy a kalifátus 2014-es bevételeinek már csak 20 százalékát tudja előteremteni. Vezérkarának nagy részével drónok és kommandósok végeztek, nehézfegyverzete, járműparkja megsemmisült.

De ezek a fejlemények örömre nem, legfeljebb szolid elégedettségre adhatnak okot, hiszen a terrorállam előtt számtalan út áll, melyeken keresztül továbbörökítheti az egész Iszlám Állam eszméjét és a modern dzsihád történetében egyedülálló tapasztalatait.

1. Irány az underground!

A dzsihadista mozgalmak sikereinek egyik alapja az, hogy a szervezetek a legvéresebb tisztogatásokat is képesek túlélni. Az Iszlám Állam is az iraki al-Kaidából nőtt ki, melyről 2010 közepén a helyi amerikai csapatok főparancsnoka kijelentette, hogy vezetőinek, toborzóinak és pénzügyi háttérembereinek 80 százaléka vagy halott vagy börtönben ül, a szervezete pedig teljes egészében elvágták az al-Kaida pakisztáni főhadiszállásától. Az újabb meg újabb tarvágások azonban csak azt eredményezték, hogy kinőtt egy fiatalabb, erőszakosabb és alkalmazkodóképesebb vezetői generáció. A túlélő dzsihadistáknak nem jelent majd gondot, hogy meghúzzák magukat évtizedek óta használt anbari vagy ninivei búvöhelyeiken, és újból bázisterrorista bűnszövetkezetként keserítsék meg a helyi lakosság és a kormányzat (már ahol van) életét.

2. Menekülés a szíriai káoszba

A kalifátusnak az iraki és szíriai nagy IS-ellenes sikerek, Moszul, Tel Afar, Rakka és most Deir ez-Zór után is maradtak még területei. De a szíriai enklávék – mondjuk Darában vagy Damaszkusz külterületein – sorsa nem egyértelmű. Még akár évekig megmaradhatnak, mivel szorosan beékelődtek a kormányhadsereg és az ellenzéki erők bonyolult frontvonalai és ellenőrzési övezetei közé be, ahol ügyes egyensúlyozással akár évekig is kihúzhatják.

Az Iszlám Államtól elszakadó/elmenekülő dzsihadisták számára ideológiai szempontból a legkézenfekvőbb opció az lehetne, hogy csatlakozzanak más dzsihadista szervezetekhez, például a Szíria Idlib tartományában igen erős pozíciókkal rendelkező – jelenleg épp egy Tahrir as-Sham nevű ernyőszervezet alatt tevékenykedő – an-Núszra Fronthoz, melyet eredetileg pont al-Bagdadi hozott létre a szíriai beszivárgás céljára. A dzsihadista egységfront kialakulását nehezíti, hogy az Iszlám Állam minden más hasonszőrű szervezettel összerúgta már a port, ezért elképesztő közutálatnak örvend.

3. Az Iszlám Állam világgá megy

A kalifátus bukásának egyik ijesztő mellékhatása a külföldi dzsihadisták tömeges hazatérése – erre már idén tavasszal is voltak jelek –, ami azt jelentheti, hogy

harcedzett és tapasztalt dzsihadisták jelennek meg Tunéziától a Kaukázusig

Ez nem is elsősorban Európában jelenthet problémát – kivéve akkor, ha a nagy gülentelenítésre rámegy a török elhárítás –, hanem azokban az országokban, ahol a rossz kormányzat vagy az anarchia szorgosan termeli ki a rendszertől totálisan elidegenedett, az erőszak tapasztalatára erőszakkal válaszoló potenciális dzsihadistákat. A kalifátus bukása könnyen a közép-ázsiai, a líbiai, a Sínai-félszigeti, a jemeni vagy a szub-szaharai dzsihadizmus megerősödést eredményezheti. A feltételek – ahogy többek között az ENSZ friss jelentése is megerősíti – ugyanúgy adottak, mint ahogy az Iszlám Állam felemelkedése idején adottak voltak Irakban vagy Szíriában.

De több biztonságpolitikai szakértő is arra figyelmeztetett, hogy az Iszlám Államra összpontosuló figyelem ahogy eddig, úgy a jövőben is más, hasonlóan veszélyes terrorszervezetekről vonja el a figyelmet – így például a szomáliai központtal tevékenykedő as-Sabáb vagy a Jemenben saját emirátust kiépítő al-Kaida.

4. Al-Bagdadi már elvégezte a dolgát

Az európaiak számára az a legfontosabb kérdés, hogy a kalifátus bukása maga után vonja-e a terrorveszély csökkenését. A kérdésre pedig a válasz az, hogy

Nem fogja.

És nem is amiatt, hogy simán előfordulhat egy olyan támadás, melyet egy, a határőrizeten többször is átcsúszó levantei veterán hajt végre. Hanem inkább azért, mert az idei európai terrortámadások elkövetői közül már – a manchesteri robbantón kívül – senki nem részesült az IS-kiképzésben, a magányos farkasok online is el tudják sajátítani a bombakészítés egyszeregyét, ahhoz meg tényleg nem kell semmi extra tudás, hogy egy bolond keresztülhajtson a Ramblán hömpölygő tömegen. A lényeg az inspiráció, és ezen a téren a kilencéletű Abu Bakr al-Bagdadi tökéletes munkát végzett: az Iszlám Állam neve összefonódott az iszlám terrorizmussal, a kalifátus felívelése és bukása pedig olyan mártírtörténetté válhat, melyre a radikálisok ugyanúgy akarnak majd emlékezni, mint az összes korábbi – vélt és valós - sérelemre: bosszúval.