Hedvig
7 °C
23 °C

Kinek szabad elszakadni?

GettyImages-457483282
2017.10.06. 10:42
Bár egy függetlenségi háború Nyugat-Európában még mindig elképzelhetetlennek tűnik, a katalán ügy szinte pontosan úgy eszkalálódik, ahogy a délszláv háború is elkezdődött. Erőszak, áldozati szerep, a globális közvélemény mozgósítása és a válság nemzetköziesítése: a recept adott, az EU azonban a status quo érdekében most inkább becsukja a szemét. De létezik-e jog az elszakadásra, mi a viszonya a nemzetközi jognak és a reálpolitikának, és kinek (nem) jó ez az egész?

A válság megerősíti a gazdagabb országrész jóléti nacionalizmusát, a „mi vagyunk az egész ország fejőstehene” érzések egymást erősítik a nyelvi-etnikai szempontokkal, a központi hatalom merev elutasítása és az erőszak radikalizálja a helyi nacionalistákat, akik már a teljes függetlenség programjával emelik a tétet a töréspontig. A történet nem csak Barcelonából lehet ismerős, lényegében ugyanis ugyanez ment végbe 1990-re a déli szomszédunknál – brutális következményekkel.

A katalán dinamika ijesztően sok párhuzamot mutat azzal, ahogy Jugoszlávia elkezdett darabjaira esni. Akkor ebből többéves véres háború, tovagyűrűző válság és a Balkán újraszabásához vezető új nemzetközi rend lett, tartós instabilitással. Ebből persze önmagában most sem újabb háború, sem egy másik európai ország szétesése nem következik, az azonban már látszik, hogy olyan folyamat indult el, aminek a kimenete kiszámíthatatlan: általános sztrájk, harc a királlyal, európai szintre emelt ordibálás, a katalán parlament felfüggesztése – itt tartunk most, a további eszkaláció pedig kódolva van.

De nem csak Spanyolország sorsa most az érdekes. A nemzeti önrendelkezés, a szuverenitás, a határok megváltoztathatóságának kérdése általában is újult erővel merül fel. A katalán történések összefüggenek a máshol élő kisebbségek, így a határon túli magyarok lehetőségeivel is, a helyzetet kezelni képtelen Európai Unió pedig az újabb hitelességi problémáival akkor is kénytelen szembenézni, ha egyébként a spanyol rendőrök láttán legszívesebben vaknak tetteti magát.

A balkáni lecke

1989 őszén Szlovénia deklarálta az elszakadás jogát, a jugoszláv alkotmánybíróság ezt a döntést alkotmányellenesnek minősítette, erre a szlovénok népszavazást írtak ki, a választók elsöprő többsége pedig az elszakadást választotta. Egy nappal később kezdetét vette a délszláv háború.

Spanyolországban szintén az alkotmánybíróság akadályozta meg az autonómiabővítést; ez a döntés radikalizálta a hagyományosan mérsékeltebb, nem elszakadásra törekvő katalán nacionalizmust, akik már a teljes függetlenséget tűzve a zászlajukra írták ki az alkotmányba ütköző népszavazást (91 százalék: igen), amit a spanyol erőszakszervek brutális képsorokat produkálva igyekeztek vasárnap megakadályozni.

Spanyol rendőrök Barcelonában október 1-én, a referendum napján
Spanyol rendőrök Barcelonában október 1-én, a referendum napján
Fotó: David Ramos / Getty Images Hungary

Jugoszlávia széteséséhez képest csak az egyik különbség, hogy Katalóniát Szlovéniával szemben még nem támadta meg a hadsereg – ilyen fejleményre nyilván akkor sem fogadnánk, ha a katalán kormány a következő napokban valóban kikiáltja a függetlenséget; persze a vasárnapi rendőri fellépéssel sem kalkuláltak előtte olyan sokan.

Legalább ilyen fontos, hogy miközben a független Katalóniának egyáltalán nincs érdemi támogatása a nemzetközi színtéren, Jugoszlávia szétesését a Nyugat történelmi távlatból nézve pikk-pakk szentesítette. Pedig a délszláv konfliktus elején még egyben akarták tartani az országot, a német diplomácia azonban egy gyors fordulattal önállóságpárti lett, majd 1992 elején az Európai Közösség is elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét. Függetlenségi ügyekben pedig szinte mindig a „nemzetközi közösség” reakciója a döntő.

Na és Koszovó?

Miközben a legtöbb európai vezető most nem megy tovább az elég semmitmondó, spanyol belügy/békés megoldást szorgalmazunk kommentároknál, figyelemre méltó, hogy mennyivel karakteresebb volt néhány délszláv megszólalás. A szlovén miniszterelnök az elsők között fejezte ki aggodalmát a spanyol karhatalom fellépése láttán. Ebben még csak áthallások vannak,  Vučić szerb elnök azonban már direkt kapcsolatba hozta a katalán kérdést a balkáni igazságtalanságokkal, amikor élesen kelt ki az Európai Bizottsággal szemben:

Szerbia minden egyes polgára feltehetné a kérdést az Európai Uniónak: vajon miért törvénytelen a katalóniai népszavazás, miközben Koszovó esetében a tartomány referendum nélkül történő elszakadását Szerbiától törvényesnek minősítették?

A brüsszeli álláspont szerint Koszovó és Katalónia között nem lehet párhuzamot vonni. Miközben Koszovó önállóságát a legtöbb EU-s tagállam elismeri (az öt kivétel csupa olyan ország, amelyek belpolitikai okokból sem fogadják el a kisebbségi jogkiterjesztést/szeparatizmust: Románia, Szlovákia, Ciprus, Görögország, valamint maga Spanyolország), a katalán önállóságot most élből elutasítják.

A szerbek persze már több mint egy évtizede kiáltanak az oroszokkal együtt kettős mércét a függetlenségi igények szelektív elismerése miatt. Ez nem csak Koszovó kapcsán vethető fel: miközben Szlovénia és Horvátország önállóságát gyorsan elismerte a Nyugat, a horvátországi szerb Krajinától és a Boszniai Szerb Köztársaságtól ugyanezt megtagadta. Ezt a lehetőséget 1992-ben formálisan az ún. Badinter-bizottság tiltotta meg a szerb szakadároknak, az általános kritika szerint azonban inkább egy politikai döntéshez kerestek utólagos nemzetközi jogi igazolást.

Mivel a jugoszláv alkotmány ugyanúgy nem engedte meg a tagállamok egyoldalú leválását, ahogy a spanyol sem engedi, Európa pedig megpróbálta elkerülni a látszatát annak, hogy egy alkotmányellenes döntés mellé állnak oda, egy eléggé fából vaskarika érvvel Jugoszláviát „felbomlóban lévő államnak” nyilvánították, formálisan elhárítva ezzel a függetlenedés elől a jogi akadályt. Miközben ezzel a jugoszláv tagállamoknak megadták a lehetőséget az önállóságra, az ennél alacsonyabb státuszú közigazgatási egységek függetlenedését megtiltották. A kétséges jogi érvek mögött valójában politikai megfontolások álltak: a Nyugat meg akarta akadályozni a további „balkanizálódást”. Azzal, hogy a belső, volt tagállamok közti határokat szent és sérthetetlennek nyilvánították, mesterségesen egyben tartották Bosznia-Hercegovinát – de ezzel nemhogy nem akadályozták meg a további vérontást, hanem kifejezetten eszkalálták a konfliktust.

Nemzetközi jogi szempontból még inkább kivételes volt Koszovó elismerése, hiszen Koszovó nem tagállam, csak autonóm tartomány volt – akárcsak a Vajdaság vagy éppen Katalónia. Koszovó függetlenségének elismerését a nemzetközi jogi szakértők már nem is igazán próbálták érdemben megindokolni; azt egyszeri, ad hoc döntésnek tekintik azóta is, melyhez hasonlóra nem volt előtte precedens.

A Koszovói Felszabadítási Hadsereg katonái 1998-ban
A Koszovói Felszabadítási Hadsereg katonái 1998-ban
Fotó: David Brauchli

Koszovó elismerése azonban ezzel maga lett precedens más függetlenségi mozgalmak számára. Oroszország, bár Koszovót nem ismeri el azóta sem, saját maga rendszeresen hivatkozik a koszovói példára, amikor saját szatellitállamairól, Abháziáról, Dél-Oszétiáról vagy a Krímről van szó. Ezeket Moszkván kívül lényegében senki nem ismeri el, miközben az oroszok ezeknél a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkoznak, akárcsak a Nyugat a saját maga által favorizált függetlenségi ügyek esetén.

Csakúgy, mint 1919-ben Versailles-ban, az etnikai tényezőt a határ egyik oldalán ignorálják, míg a másikon mint az önrendelkezés legfőbb igazolását hozzák fel

– fogalmaz Hurst Hannum nemzetközi jogász a délszláv igényekre adott nemzetközi reakciók kapcsán. Egy ország függetlenségének elismerését sokkal inkább határozza meg a reálpolitika, mint a nemzetközi jog.

Ideje van a szakgatásnak, és ideje a megvarrásnak

Na de van akkor joga a függetlenségre egy népnek, vagy nincs?

Az az igazság, hogy ez alapvetően nem is jogi kérdés, de ha mégis így tesszük fel, a válasz az, hogy nincs. A nemzetközi jog közvetlenül ugyanis nem foglal állást: nincs olyan, hogy az elszakadáshoz való jog – de önmagában azt nem is tiltja semmi. A két összeütköző alapvető jogelv, a nemzeti önrendelkezés, illetve a területi integritás elve közül az elmúlt száz év nagy részében a gyakorlatban a határok sérthetetlensége bizonyult erősebbnek. Ez alól három nagy történelmi kivétel volt:

  • Az I. világháború utáni békeszerődések ideje, amikor a menet közben radikalizálódó wilsoni elveket hangoztatva szedték szét a három vesztes (német, oszmán és az osztrák–magyar) birodalmat, miközben ugyanezt az elvet megtagadták a vesztesektől. Trianon miatt is jól tudjuk, hogy a wilsoni elvek a későbbiekben sem érvényesültek a gyakorlatban.
  • A függetlenedés második, jóval nagyobb hulláma a II. világháború után, a dekolonizációval jött el, ekkor azonban a függetlenedést csak a volt gyarmatoknak engedték meg. A nemzetközi jogi rezsim csak egy speciális történelmi helyzetre, „a fehér ember elnyomása alóli felszabadulásra” tekintette érvényesnek a teljes önrendelkezést, miözben továbbra is kínosan ügyeltek arra, hogy a határok szentsége általában ne kérdőjeleződjön meg: ezért tiltották meg az önkényesen meghúzott gyarmati határok megváltoztatását is.
  • A harmadik időkapu, amikor a függetlenség lehetősége újra megnyílt, a hidegháború végének köszönhető. Arra azonban ekkor is nagyon próbáltak figyelni, hogy a területi integritás tiszteletben tartásának elve legalább pro forma lehetőleg ne sérüljön, így jöttek az olyan nyögvenyelős jogi megoldások, mint a „felbomlásban lévő” Jugoszlávia tételezése – a lényeg az volt, hogy formálisan elszakadni csak konszenzusos alapon, az anyaország beleegyezésével (mint Csehszlovákiában vagy a Szovjetunióban) lehessen, vagy pedig egy kvázi kimúló államra mutogatva lehessen kimondani a fait accompli-t.

Minden törekvés ellenére azonban Koszovóval a (külső) nemzeti önrendelkezés elve megerősödött, és mint látni, a függetlenségi mozgalmak mindenhol ebbe kapaszkodnak mindenekelőtt. Sajátos együttállások miatt ezek a törekvések mintha most hirtelen egymásra torlódtak volna: egymás után jött az iraki kurd és a katalán függetlenségi népszavazás, de nem volt régen a skót voksolás sem, de mozgolódnak az északolaszok is – és akkor még nem beszéltünk az olyan távoli fejleményekről, mint a pápuák harca: az ENSZ alig egy hete tett keresztbe, hogy Új-Guinea nyugati fele elszakadhasson Indonéziától.

Ez alapján szinte úgy tűnhet, hogy újra itt van „az elszakadások kora”.
Az elszakadást támogatók a skóciai referendum kampányának idején.
Az elszakadást támogatók a skóciai referendum kampányának idején.
Fotó: Jeff J Mitchell / Getty Images Hungary

Valójában azonban ezek mind eléggé különböző esetek, melyek között az alkalmi taktikai-tanácsadói együttműködéseken kívül talán csak az a közös, hogy egyiknek sincs érdemi külpolitikai támogatása. A nyugati szeparatizmusokat a nagyhatalmak közül csak az oroszok szokták időnként hizlalgatni, de ez, mint azt a kaliforniai vagy a texasi, komolytalan elszakadási projektek Kreml-közeli támogatása is mutatja, alapvetően csak trollkodás és zavarkeltés (orosz informatikai hadviselésnek állítólag Katalóniában is voltak jelei). Egyébként a jól felfogott érdekekből következően a területi integritás abszolút szentség: a nemzetközi politika főszereplői ma is államok, ők pedig értelemszerűen nagyon, nagyon óvatosak, ha az államiság lényegi alapelve kérdőjeleződik meg.

Jó és rossz nacionalisták

Hogy a szintén tagállamokból álló Európai Unió fenyegetésekkel és úgymond „progresszív”, a nacionalizmusokat általában kárhoztató retorikával mennyire a status quo mellett van, azt már a skót referendumnál is világosan lehetett látni. Mégis meglepő, hogy most a katalán krízis idején hogyan (nem) reagálnak.

Egy-egy kiszóláson kívül egyértelműen Madrid mellé álltak Barcelonával szemben, és miközben érthető, hogy a katalán népszavazás alkotmányellenességét és a jogállamiság fontosságát hangsúlyozzák, az azért minimum meglepő, hogy szó nélkül elfogadják azt a karhatalmi erőszakot, amihez – ebben az ezt hangoztató széljobb és szélbal EP-képviselőknek meg a lengyeleknek van igazságuk – hasonlónál, ha az EU-n kívül történne, már rég felhívták volna a figyelmet az emberi jogok tiszteletben tartásának fontosságára. Bár itt most sokak szerint polgári ellenállást folytató EU-s állampolgárok elleni tömeges erőszakról lehet beszélni, az EP-ben zajló vitán bizottsági alelnöki szinten álltak ki teljes mellszélességgel a spanyol hatóságok mellett, az alkamazott erőszakot arányosnak minősítve.

Az Európai Unió status quo melletti elköteleződése már csak azért is nagy csalódás Katalóniában, mert egyébként a katalán függetlenségi mozgalom kifejezetten EU-párti. A katalán nacionalizmus hagyományosan baloldalinak számít, ahogy most is egy radikális újbalos párt az önállóság fő támogatója. Ez most a jelek szerint ahhoz elég, hogy a kultúrbalos értelmiség Európában könnyebben ölelje keblére a skótokéval együtt az ő ügyüket is, mondván az valamiféle „jó”, „kozmopolita nacionalizmus”, szemben más népek csúnya, etncista-jobboldali nacionalizmusával. Az ilyen önkényes, a nemzeti törekvések között ideológiai alapon válogató attitűdnek ugyan lehet némi puha hatása, de ez azért nem fogja lépéskényszerbe hozni azokat, akiknek igazából számít a szava.

A katalánok egyetlen esélye ebből a szempontból az, hogy valódi fellépésre tudják-e kényszeríteni a nemzetközi politika állami szereplőit. Ennek Jugoszlávia után az alapreceptje, hogy olyan eszkalálódó konfliktushelyzet alakuljon ki, ahol a közmegítélés szerint végletesen sérülnek a kisebbségi csoport alapvető emberi jogai. Ez volt a fő hivatkozási alap Koszovó elismerésénél is: ilyenkor az elszakadás jóváhagyását mint vészhelyzetre adott, kikényszerített kivételt jelenítik meg. A viktimizációs játszmában az áldozati szerep az érdemesség alapja, a szimbolikus és így akár a gyakorlati győzelem forrása lehet.

Ebben a megközelítésben a spanyol állam és rendőrei nem is tehettek volna nagyobb szolgálatot a katalán függetlenségieknek. Miközben a katalán többség egészen mostanáig nem támogatta az elszakadást, a fiatalokat, időseket ütő, kirángató, hajhúzó karhatalmiak vasárnap megadhatták azt a lökést, amire a szeparatistáknak szükségük van a belső mozgósításhoz. Az egyébként a világban eddig azért egetverő érdeklődést nem hozó katalán kérdés a mediatizált elnyomásnak köszönhetően egyúttal kiemelt globális figyelmet is kapott – az EU-s reakciókból is látszik azonban, hogy ez egyelőre még nagyon messze van attól a szinttől, aminél a problémát hatékonyan nemzetköziesíteni lehetne.

GettyImages-856340372
Fotó: David Ramos

Kinek jó ez?

És hogy jó-e egyébként az elszakadás?

Ez már nyilván olyan kérdés, amire nincsenek ideológiamentes válaszok. A konkrét katalán ügytől eltekintve mindenesetre a függetlenségi elv támogatói szívesen szoktak arra hivatkozni, hogy az elválással, az önrendelkezés biztosításával rendezni lehet a szakadáshoz vezető feszültséget. Ez azonban a tapasztalatok szerint nem annyira szokott bekövetkezni: a függetlenség kikiáltása gyakran éppen hogy eszkalálja vagy dominóeffektusként kiterjeszti az etnikai konfliktusokat – itt most megint elég a délszláv háborúkra gondolni.

Na és nekünk, magyaroknak?

A függetlenségi opció kinyitásának lehet tovagyűrűző hatása, de ez a határon túli magyar kisebbségek és a Kárpát-medencei autonómiatörekvések szempontjából nem feltétlenül jó hír. Ha egy kisebbség az elszakadás közelébe jut, azzal éppen a többnemzetiségű államok rémálmát kelti életre, melyek így könnyen arra juthatnak, okosabb még idejében korlátot szabniuk a kisebbségi jogoknak.

A Vajdaságban a hétvégén néhol megjelenő „Catalonia = Vojvodina” graffitikre érkezett szerb reakciók fényében bizonyára nem véletlen a magyar állam óvatossága sem: míg korábban Orbán a katalán népszavazás elvi támogatójaként beszélt, ma már ő is azt hangsúlyozza (méghozzá Nagyváradon), hogy ez az egész spanyol belügy. A kisebbségvédő beleállás helyett tehát kedvenc témáját, a szuverenitás újbóli hangsúlyozását választotta – ezzel pedig, úgy tűnik, most az európai főáramba tartozik: a kontinens vezetői az elismerés politikája után visszatérni látszanak az államközpontúsághoz, így az ilyen színes térképek megmaradnak fantáziának.