Luca, Ottilia
2 °C
5 °C

Miről szól a szaúdi luxuspuccs?

2017-06-22T192607Z 254503226 RC180BCA8040 RTRMADP 3 SAUDI-SUCCES
2017.11.08. 14:03

Az arab szinten is bombasztikus víziók sztárja és a rijádi kamarillapolitika üdvöskéje, Mohamed bin Szalman herceg az elmúlt napokban minden eddiginél nagyobbat gurított:

korrupció vádjával letartóztatta a királyi család 11 tagját, négy minisztert és többtucatnyi volt kormánytagot

és további intézkedésig egy patkányokkal teli, dohos kazamatában a Ritz-Carlton hotel lakosztályaiban őrizteti őket. Az ügyészség által kiadott letartóztatási parancs előtt nem mindenki hajolt meg, meg nem erősített hírek szerint egy szaúdi herceg tűzharcban veszítette életét, és nem kizárt, hogy köze volt a tisztogatáshoz egy másik herceg halálos helikopter-balesetének is.

Mohamed bin Szalman lépése tökéletesen beleillett a karrierívébe. Várható volt, hogy az alig 32 éves koronaherceg valamilyen formában le fog számolni azokkal, akik elégedetlenek voltak az agg Szalman bin Abdulaziz király júniusi döntésével, mellyel a kedvéért félreállította az addigi kijelölt trónörököst, az 57 éves Mohamed bin Najefet. Ráadásul a királyság korrupcióellenes bizottságának – melyet maga Mohamed herceg elnököl – őszi megalakulása után lehetett valamiféle hatósági fellépésre számítani, de úgy tűnik, senki nem gondolt arra, hogy az a legmagasabb körökig el fog érni.

A tisztogatás első csapásának sikerét a titoktartás is garantálta: a trónörököshöz hű biztonsági szervek egy éve szervezték az akciót úgy, hogy annak még a híre sem jutott a kormányzati és katonai pozíciókkal rendelkező érintettek – az egyik herceg, Mutaib bin Abdullah például a király személyes hadseregének, a Nemzeti Gárdának volt a főparancsnoka – fülébe.

A letartóztatási hullám politikai motivációi felől már maga a vád miatt sem lehetnek kétségeink, hiszen a gazdasági-politikai elit tagjaként elég nehéz nem korruptnak lenni egy monarchiában, ahol az állam maga a dinasztia, a közvagyon egyenlő a királyi kincstárral. De a korrupció ürügynek kiváló, hiszen abszolút ideológiamentes és kellemesen elitellenes képzeteket kelt. Mohamed herceget a korrupcióellenes harcban nyilvánvalóan Kína ihlette meg, ahol Hszi Csin-ping a korrupció elleni harc jelszavával szabadult meg legnagyobb riválisaitól, és kövezte ki magának az utat a Mao óta nem látott hatalomkoncentrációhoz.

Ami nagy különbség a titkos börtönök és kínvallatások Kínájához képest, hogy Szaúd al-Modzseb legfőbb ügyész bejelentette:

A vádlottak ugyanolyan elbánás alá esnek, és ugyanazokat a jogokat élvezhetik, mint az összes többi szaúdi állampolgár.

Új reformkor vagy új Gyurcsány-korszak?

Mivel a szaúdi elit még a többi hatalmi elitnél is átláthatatlanabb a külvilág számára, ezért a legtöbb elemző csak Mohamed eddigi lépései és deklarációi alapján próbál találgatni: pontosan milyen törekvései elől is tisztogat a herceg?

A legnépszerűbb értelmezés az, hogy Mohamed a már több területen beindított reformjait akarja politikailag stabilizálni. Intézkedései az ország megcsontosodott alapjaitól való eloldozást célozzák:

Mohamed diagnózisa hazája belső állapotait tekintve pontos, hiszen – ahogy arról mi is részletesen írtunk – a legendás gazdagságáról elhíresült monarchia gazdasági-társadalmi alapzatán sorra tűnnek fel a vaskos repedések; az országnak egyszerre kell szembenéznie demográfiai, szociális és pénzügyi válsággal. Nagyívű elképzeléseivel kapcsolatban – gazdasági reformcsomagja jellemző módon a Vízió 2030 nevet viseli – azonban sokan szkeptikusak, ugyanis a monarchia döntéshozatala kiszámíthatatlan. És még nem telt el elég idő, és nem jött elég eredmény ahhoz, hogy kiderüljön: Mohamed herceg egy Mohamed Alihoz (nem, nem a bokszoló!) hasonló nagy reformerként írja be magát az arab világ történelmébe, vagy egy Gyurcsány Ferenchez hasonló impotens ötletgyárosként.

Rémisztő, amit a herceg az arab világban művelt

A mérleg negatív serpenyőjébe ráadásul mázsás súlyként nehezedik Mohamed herceg elmúlt három évben mutatott külpolitikai ámokfutása. A trónörökös politikája ugyanis valahogy így áll össze:

belső progresszió + külpolitikai agresszió.

És Mohamed külpolitikai sikertelensége mind szaúdi, mint világpolitikai szempontból több mint aggasztó. Szaúd-Arábia ugyanis szinte minden fronton vesztésre áll az Iránnal folytatott, a regionális dominanciáért folyó harcban – melyet csak elmélyít annak komoly vallásháborús dimenziója.

  • Milliárdokat ölt a szíriai ellenzék támogatásába, de ezek a csoportok mára vagy megsemmisültek, vagy a törökök uszályába sodródtak. Befolyása így Szíriában minimálisra csökkent – szemben az Aszad-rezsim mellett hatékonyan harcba szálló Iránéval.
  • Jemenben is kvázi Iránnal áll szemben Szaúd-Arábia. Három éve támogatja ugyanis a jemeni kormányt a húszi felkelők ellenében, míg a lázadók oldalán pont Irán van. A gerillák szívósan tartják magukat, és időről időre még szaúdi földön is odapörkölnek az agresszornak. A jemeni intervenció amellett, hogy katonailag eredménytelen, iszonyatos humanitárius válságot okozott az amúgy is szegény országban, ami nem tesz túl jót Szaúd-Arábia amúgy sem fényes nemzetközi megítélésének. Most már ott tart a dolog, hogy Irán törekvését, hogy fegyverezzék a jemeni lázadókat, „katonai agressziónak", lehetséges háborús cselekménynek" nevezte a herceg a brit külügyminiszternek.
  • A szaúdi szövetségeseket mozgósítva blokádot hirdetett a kiterjedt ideológiai-kommunikációs hatalmat kiépítő, Szíriában és Líbiában is önálló hatalmi politikát folytató Katarral szemben, amivel az Öböl Menti Együttműködési Tanácson belül is válságot idézett elő. Ez a válság a mai napig megoldatlan, és a szunnita Katart közelebb sodorta az embargó során gálánsan fellépő síita Iránhoz.
  • Bár közvetlenül nem Szaúd-Arábia hibája, de a szaúdiak számára több mint kellemetlen fejlemény, hogy Szaddám Huszein 2003-as bukása után a síita többségű bagdadi kormányok komoly iráni befolyás alá kerültek, az Iszlám Állam feltörését követően pedig az iraki hadseregbe síita paramilitáris egységek vegyültek el.
És ha ez nem lenne elég, a tisztogatás hétvégéjén beütött a libanoni válság.

Néhány órával azelőtt, hogy lezárták volna a rijádi Ritz recepcióját, egy Rijádban felvett videóüzenetben lemondott posztjáról Szaad Haríri libanoni kormányfő, azzal vádolva a Hezbollah libanoni terrorszervezetet/árnyékállamot/gerillahadsereget, hogy iráni támogatással az életére tört. A vád komoly visszhangokat keltett a Közel-Keleten, hiszen Haríri apját, Rafik Harírit tényleg a Hezbollah ölte meg 2005-ben egy 1800 kilónyi TNT rejtő autóbombával.

Csakhogy Harírinek szinte senki nem hitte el azt, hogy valóban az életére törnének, miközben vádjait Mohamed herceg háta mögül vágta az otthoni síita frakciók fejéhez.

Libanoni lendület

A történtek megértéséhez tudni kell, hogy a vallásilag rendkívül megosztott Libanonban a legfontosabb állami tisztségek elosztásánál is érvényesítik a felekezeti szempontokat. Így amikor – hosszú-hosszú alkudozásokat követően – tavaly novemberben a maronita keresztény, de a síitákkal jó (oké: korrekt) viszonyt ápoló Michel Aoun lett az államfő, a nagykoalíciós kormány élére a szunnita Szaad Hariri került. Az ő érdekérvényesítő képessége azonban elmaradt a várttól, és több, fontos ügyben inkább a síita irányvonal akarata érvényesült – például akkor, amikor az ország új nagykövetét Damaszkuszba delegálták –, hallgatólagosan elismerve ezzel az Aszad-rezsim legitimitását. Haríri egyik legfontosabb célkitűzését is hamar ejtette, a Libanon déli-délkeleti részén lényegében állami feladatokat ellátó Hezbollah lefegyverzését. A síita terrorszervezet ugyanis mára nem csak árnyékállamként, nemzetközi elitalakulatként, hanem politikai pártként is működik. Sőt, az utóbbi években – részben Irán hagyományos támogatásának, részben szíriai és iraki szerepvállalásának köszönhetően – létszáma, fegyverzete és harcértéke túlnőtte a libanoni hadseregét is, ezért nem csak politikai szinten ütközött volna nehézségekbe a feloszlatása.

De a Hezbollahnak – a bejrúti politikába egyre mélyebben integrálódó erőként – sem volt érdeke a kenyértörés a szunnita miniszterelnökkel, mivel a koalíciós kormányzás az ő országos legitimiációját is erősítette, hogy „lám, Naszrallahék nem az ország szektariánus megosztásán dolgoznak, hanem erős és stabil kormányzásra törekszenek”. A lemondás indokát – tudniillik, hogy a Hezbollah Haríri meggyilkolását tervezte – ezért sem veszik komolyan még a Hezbollah-szimpátiával épp nem vádolható izraeli elemzők sem.

A libanoni állami hadsereg megerősítésén évek óta dolgozó, a szunnita politikai erőket támogató Szaúd-Arábia viszont Haríri háttérbe szorítását hadüzenetként fogta fel, és megüzente a Hezbollahnak és a mögötte álló Iránnak, hogy

Libanonból nem lesz Irak vagy Szíria.

azaz kész felvenni a harcot. Azért sokat elmond a régió kliensi viszonyainak mélységeiről, hogy Rijád ilyen simán el tudja mozdítani egy másik ország kormányfőjét. De az is sokat elmond a Szalmán bin Mohamed ambiciózusságáról/elszálltságáról, hogy Hariri lemondatását egy olyan láncreakció indítótöltetének szánták, ami

  • tartós kormányválságot idéz elő;
  • amiért a többség a Hezbollahot tartja majd felelősnek;
  • és ami Libanonban köti majd le a Hezbollah Szíriában és – a szaúdiak által feltételezettnél valójában jóval kisebb mértékben – Irakban meg Jemenben hasznosított erőforrásait;
  • és talán (ezt már csak én gondolom hozzá) Mohamed herceg abban is reménykedik, hogy egy libanoni válságba sikerülhet belerángatni az Irán és az iráni befolyás növekedése miatt aggódó Egyesült Államokat is.

A terv sikere minimum kétséges, de ha be is jön, az is csak a szaúdi trónörökös ijesztő külpolitikai rövidlátásáról tanúskodik. Hiszen megnyílhat egy újabb síita-szunnita vallásháborús front (amiben nem lesz köszönet), a háborúba belesodródhat a szomszédos, a Hezbollah és Irán nagy ellenségének számító Izrael. Sőt, az sem kizárt, hogy ebből a felvonásból már az Egyesült Államok sem fog kimaradni, mely Trump elnöksége alatt újból latorállami státuszba süllyesztette le Iránt.

Borítókép: Reuters.