Magyarország ne higgye, hogy sokáig szélárnyékban maradhat

A német sajtóból és a politikai nyilatkozatból úgy tűnik, jókora meglepetést okozott Németországban, hogy az úgynevezett Jamaica koalíció - a keresztény uniópártok, a liberális FDP és a zöldek kormánya – már a tárgyalások kezdetén elvérzett. Önt is meglepte ez a helyzet vagy ismerve ezeket a pártokat, nem is volt ilyen optimista?

Németországban ez mindenkit meglepett. Bár a négy párt tényleg nem passzol össze, mindenki azt hitte, hogy a hatalmi érdekeik végül azt diktálják, hogy mégiscsak rábólintsanak a koalícióra. Őszintén szólva arra tényleg nem számítottam, hogy még a nászéjszakáig sem jutnak el, de úgy tűnik, túlértékeltem a konkurenciát. Ez némi vigasz a szociáldemokratáknak, akik - ezt nem tagadom - súlyos vereséget szenvedtek a legutóbbi választáson. Ám egy közlekedési hasonlattal élve, most az ő autóik is csúf horpadásokat szenvedtek.

Mi jöhet most? Végül az ön pártja, a szociáldemokraták ismét ráállnak a nagykoalícióra? Nem jelent ez politikai öngyilkosságot vagy legalábbis durva szószegést, miután Martin Schulz pártelnök a választások után egyértelműen leszögezte, hogy az SPD ellenzékben marad?

Először is szeretném megerősíteni, hogy helyes volt, amit Martin Schulz a választási éjszakáján mondott. Nemcsak ő, hanem az egész pártvezetés, velem együtt, úgy gondolta, hogy ha egy párt háromszor egymás után elveszíti a szövetségi választást, csupán a szavazatok 20,5 százalékot szerzi meg, és a nagykoalíció összességében 14 százalékot veszít, akkor ez semmiképp nem ad felhatalmazást arra, hogy a dolgok ugyanígy folytatódjanak. Ezt fogalmaztuk meg a választás éjszakáján. Azóta annyi változott, hogy a négypárti koalíció lehetősége elenyészett, és az államfő egyértelműen közölte: a két nagyobb pártnak is meg kell próbálni tárgyalni egymással. Ha az alternatívákat nézzük, az SPD számára a helyzet nem épp rózsás: a rossz és a még rosszabb forgatókönyv között lehet választani. 

Melyek ezek? 

Egy gyorsan kiírt előrehozott választással azt az érzést keltenénk a választókban, hogy a demokrácia arról szól, hogy addig szavazunk, amíg nem leszünk végre elégedettek az eredménnyel. Egyébként pedig a német alkotmány értelmében előrehozott választásokra akkor kerülhet sor, ha az államfő erre felhatalmazást ad, Frank-Walter Steinmeier viszont már jelezte, hogy ezt nagyon nem szeretné. Ráadásul az SPD csak rosszul jöhetne ki egy ilyen kampányból, hiszen azt mondhatná a választópolgár: ezek még tárgyalni sem voltak hajlandóak, hát milyen párt az ilyen? De legalább ilyen rossz megoldást lenne, ha félretennénk azt, amit a választás éjszakáján mondtunk, és fejest ugranánk  egy nagykoalícióba. Ezzel elvesztenénk a hitelünket és valljuk be, eddig sem volt túl jó tapasztalatunk ezzel a konstrukcióval: elveszítjük az arculatunkat és csak a jobboldali pártokat erősítjük. Marad tehát három lehetőség: az egyik a kisebbségi kormány, amit esetleg kívülről, eseti jelleggel, bizonyos területeken, bizonyos ideig tolerálna az SPD. A másik, hogy megkezdjük a CDU-val a tárgyalásokat, de úgy, hogy a két lehetőség az asztalon marad: az egyik, hogy nem sikerül dűlőre jutni, és mégiscsak előrehozott választásokra kerül sor, a másik, hogy rengeteg dolgot megváltoztatva, más alapokra helyezve, mégiscsak létrejön egy nagykoalícíó. Bárhogy is dönt a pártvezetés, azt a tagságnak meg kell szavaznia. Vagyis nagyon bonyolult a helyzet.

Nemcsak a német belpolitikát, hanem az európai politikát is felkavarta a német választás. Egy válságokkal és belső megosztottsággal küzdő Európai Unióban és egy Donald Trump elnökké választása után alapvetően megváltozott világpolitikai helyzetben eddig  Németország tűnt a stabilitás zálogának. Ennek most vége?  

Mi németek kicsit „stabilitásfanatisták” vagyunk. Szó sincs instabilitásról, működik az áramszolgáltatás, nincsenek erőszakos utcai megmozdulások, az emberek épp a karácsonyi vásárlásokat intézik. Van egy ügyvezető kormány, amely teszi a dolgát, és addig maradhat hatalmon, amíg egy másik konstelláció le nem váltja, vagyis nincs időkorlátja. A választásoknak viszont volt egy nagyon fontos tanulsága: vissza kell állítani az egészséges versenyt egy baloldali és egy jobboldali néppárt között, az SPD-n belül pedig szükség van egy reformfolyamatra, amivel megakadályozhatjuk, hogy a többi európai szociáldemokrata párt sorsára jussunk, amelyek vagy egyszámjegyű eredményekre zsugorodtak vagy pedig a jobboldal felé fordultak. Mi egyiket sem szeretnénk. 

A német sajtó szerint Angela Merkel pozíciója is megrendült, már azt is hallani, hogy Merkel ideje lejárt. Mit gondol erről, fel tud még támadni a kancellár?

Óvnék attól, hogy Merkel asszonyt bárki lebecsülje. Vérbeli hatalompolitikus, akinek semmilyen tartalmi vagy ideológiai preferenciája nincs, ezért rendkívül rugalmas. Másrészt az is igaz, hogy 12 év kormányzás után lassan elérkezik a végjáték, és ez a saját pártján belüli reakciókból is látszik. Engem ez Helmut Kohl utolsó időszakára emlékeztet. 

Ki jöhet utána? Nagy tülekedést egyelőre nem látni az utódjelöltek között...

Merkel asszony enyhén szólva igen keveset tett az utódok kinevelése érdekében. A második vonal ezért meglehetősen gyenge.  De ha mondjuk Jens Spahn, a jelenlegi pénzügyi államtitkár kerülne a helyére, annak mi, szociáldemokraták nagyon örülnének. Spahn ugyanis kellően jobboldali, konzervatív, és értelmes vitákat lehetne vele folytatni. 

Nemcsak Merkel széke inog, Martin Schulz sem lehet annyira biztos a jövőjében...

Marton Schulzot a héten újraválasztják a párt élére, valószínűleg nem fog jobb eredményt elérni, mint a legutóbb, de ez nem is lenne könnyű, lévén a legutóbb 100 százalékot kapott. De hogy középtávon mi történik, azt egyelőre nem tudjuk. 

A német kormányalakítási gondok viszont jó hírnek számítanak néhány közép-európai kormánynak, így a magyaroknak és a lengyeleknek, akik kimondottan örülhetnek, hogy Berlin nem annyira figyel rájuk. Épp ebben az időszakban jelent meg egy nyílt levél, amit többek között Hans Eichel korábbi szocdem pénzügyminiszter is aláírt, és amelyben azt sürgetik, hogy az uniós pénzek átutalását  fagyasszák be Magyarország irányában. Ezt ön hatékony és lehetséges módszernek tartja, hogy megregulázzák a magyar kormányt? 

Általánosságban nagyon fontosnak tartom, hogy az európai uniós alapértékeket és megállapodásokat minden országban, így Magyarországon is betartsák. Erről nem lehet lemondani, különösen azok után nem, hogy erre mindenkinek külön is felhívtuk a figyelmét. Azt nem tudom, hogy a német kormány jelenlegi helyzetében nyitott lenne-e ilyen „gyorsított eljárásra”, de óvnám a túlzott reményektől azokat is, akik azt hiszik, hogy sokáig eltart még az instabilitás. Én úgy látom, hogy Emmanuel Macron francia államfővel újból lendületet kap Európa, és a német-francia motor ismét beindulhat, amiben  egyébként a szociáldemokraták abszolút érdekeltek. Ha ez a motor beindul, akkor az Ön által említett kérdés is napirendre kerülhet. Ne higgye senki, hogy  Lengyelország vagy Magyarország túl sokáig szélárnyékban maradhat. 

Tegyük fel, hogy az SPD ismét kormányra kerül és az Önöké lesz a külügyminisztérium. Nagyobb figyelmet fordítanának Közép-Európára, mint korábban?  

Az SPD-s külügyminiszterek mindig határozottan fogalmaztak a magyar ügyekben, még ha a koalíciós kormányon belül nehéz is volt közös politikát találni, lévén Merkel asszony a néppárti családon belül többször is szembekerült Orbán Viktorral, miközben a bajor CSU vezetője, Horst Seehofer még pártkongresszusukra is meghívta a magyar miniszterelnököt. De azért lássuk be, elég sok válsággal kell egy német külügyminiszternek megküzdenie, többek között ott van Oroszország, Törökország vagy a transzatlanti politika, és akkor a menekültválságot, a spanyol helyzetet  vagy a Közel-Keletet nem is említettem. Nem lehet azt várni, hogy Magyaroszág mindennap a középpontban legyen. De azért őszintén reménykedünk abban, hogy nem Orbán Viktor a magyar politika utolsó válasza az európai kérdésekre...

(Borítókép: Ralf Steger - fotó: Susi Knoll)