A háború tétje, hogy egy birodalom eltűnik-e a világtérképről

Ugyanakkor az is világos, hogy a jaltai világrend erőegyensúlya már harminc évvel ezelőtt, a Szovjetunió felbomlásával felborult, s annak jogutóda, az Orosz Föderáció politikai és katonai elitje sosem fogadta el ezt a pozícióvesztést. Ha úgy tetszik, akkor 2014 óta egy birodalmi utóvédharccal állunk szemben, amely most döntő fázisába érkezett. A három hónapja kirobbant orosz–ukrán nyílt háború tétje, hogy visszatér-e Oroszország a világ nagyhatalmai közé, vagy végleg eltűnik egy birodalom a világ térképéről.

Meghátrálás vagy tudatos visszavonulás?

Február 24-én Oroszország három irányba indított támadást Ukrajna ellen. A cél egyfelől Kijev körbezárása és különleges alakulatok benyomulásával az ukrán kormány tagjainak, illetve Zelenszkij elnök lemondatása, másfelől a Krím szárazföldi összeköttetése a donbászi szakadár területekkel, valamint a Kahovszkij-víztározó ellenőrzése (Krím ivóvízzel való ellátása miatt) volt, s – ha minden jól alakult volna – Odessza elfoglalása, esetleg összeköttetés teremtése a transznisztriai területtel. Mindezt az ukrán állam meggyengítése (demilitarizálása) és oroszbaráttá alakítása („nácítlanítása”), egy régi-új európai status quo megteremtése érdekében.

Az ukrán ellenállás azonban hamar átírta az eredeti forgatókönyveket. A villámháborús tervek illúzióvá váltak, az orosz tervezőasztalokon pedig minden jel szerint nem szerepelt olyan változat, amely a hosszan tartó állóháborút prognosztizálta volna. Az első hetekben tapasztalható orosz utánpótlás-problémák éppen ebből adódhattak. Az ukrán hírszerzés és elhárítás eredményes munkájának köszönhető, hogy az oroszok nem tudták sem elfogni, sem lemondatni az ukrán kormányt és elnököt, délen és keleten pedig súlyos harcokba bonyolódtak a védőkkel.

Annak belátására, hogy a helyzet másképpen alakult, mint tervezték, közel két hónapra volt szükség. Az orosz hadsereg április közepén kezdte feloldani Kijev blokádját, bár hozzá kell tenni, hogy a várost sohasem tudták teljesen körbezárni. Innentől kezdte immár hivatalosan is Ukrajna délkeleti részére összpontosítják erőiket az oroszok, hogy legalább a második kitűzött céljukat elérjék.

Herszon elfoglalása nemcsak a már említett vízellátás miatt kulcsfontosságú, hanem azért is, mert így a Dnyeperen zajló hajóforgalmat is az oroszok ellenőrizhetik. Mariupol birtoklása pedig a Donbász és a Krím szárazföldi összekötése miatt nélkülözhetetlen. E célokat a háború harmadik hónapjának vége felé aránytalanul nagy katonai veszteségekkel, mintegy húszezer civil áldozattal, valamint a közel félmilliós lakosságú Mariupol városának teljes pusztulása árán elérték. A helyzet azonban orosz szempontból továbbra sem kedvező. Egyrészt nem sikerült még mindig elfoglalni a teljes Donbászt, másfelől az ukrán ellenállás sem mondott le e területek későbbi visszaszerzéséről. Tehát Odessza elfoglalását egyelőre az orosz vezetés nem mérlegelheti komolyan.

Az azonban biztosnak látszik, hogy az orosz birodalmi célok eléréséhez, amelyeket az elmúlt években Vlagyimir Putyin orosz elnök többször megfogalmazott, nem elegendő a tengerpart egy részének megszerzése. Az ellenállás pedig olyan erős, hogy Moszkva végleg elveszíti Kijevet, vagyis a vállalkozás jelen állás szerint kudarcra van ítélve.

Városok pusztítása, civil áldozatok, háborús bűntettek, deportálás

Az orosz agresszió a második világháború óta példátlan pusztítással jár. Donbász területén megszállók tulajdonképpen lerombolták Rubizsne városát (56 ezer lakos), ahol nincsenek már épen maradt házak, sokukat nem is lehet helyreállítani. Szjevjerodoneck (150 ezer lakos) jelenleg is tüzérségi tűz alatt áll, a város épületeinek mintegy 70 százaléka már elpusztult, vagy megrongálódott. Mariupol (450 ezer lakos) és Volnovaha (20 ezer lakos) városát az oroszok a földdel tették egyenlővé. Súlyos károkat szenvedett a közel másfél milliós lakosú Harkiv, a háromszázezres Csernyihiv is. Előbbi nagyváros még nem szabadult fel teljesen a várható támadások alól. Az ország délkeleti részén jelenleg is sok településen akadozik az áram- és a vízellátás, problémát okoz az élelmiszer és az alapvető cikkek beszerzése.

A háború kezdetétől május 15-ig 3668 ukrán civil vesztette életét és 3896 sebesült meg, ugyanakkor Mariupolban és Volnovahában az áldozatok pontos száma jelenleg nem ismert. Hitelesnek tekinthető információk szerint ez elérheti akár a húszezer főt is. Ami pedig Bucsában és Irpinyben történt, könnyen kimerítheti a háborús bűntettek fogalmát.

Az orosz hadsereg által elfoglalt területeken egyre általánosabb a lakosság deportálása. Csak Mariupolból mintegy 95 000 embert tartanak fogva Oroszország területén, többek között Szahalin, Csukcsföld, Burjátföld és Krasznojarszk területén 66 különböző táborban. Összességében az oroszok a háború 45. napjáig – a hivatalos orosz adatok alapján – 674 000 főt, köztük több mint 131 000 gyermeket deportáltak. Ebből a hatalmas tömegből több mint százezren kerültek Szibériába. Ráadásul a deportáltak száma rohamosan emelkedik. Az oroszok a háború 51. napján 821 ezer fő Oroszországba szállításáról adtak tájékoztatást, melyek közül 151 ezer gyermekkorú, a 75. napon pedig az erőszakkal áttelepítettek száma elérte az 1,2 milliót, köztük kétszázezer gyermekkel.

A deportálással Oroszország célja egyértelműen Donyeck és Luhanszk megye elnéptelenítése és katonai bázissá alakítása, hogy a későbbiekben e területekről tarthassa katonai fenyegetés alatt a maradék Ukrajnát. Szó sincs itt tehát arról, hogy az orosz vezetés az állítólagosan elnyomott orosz etnikumú lakosság védelmében indította volna a háborút.

Mindezen túl az ukrán erők által felszabadított Harkiv megyei területeken tucatjával érkeznek a bejelentések szexuális erőszakról. A legfiatalabb áldozatok csecsemők (egy egyéves kisfiú belehalt a bántalmazásba), a legidősebbek pedig hetven év feletti férfiak. A bejelentő nőknek és férfiaknak súlyos nemi szervi sérüléseik vannak.

Az orosz megszállók tevékenysége amellett, hogy a háborús bűntettek kategóriájába tartozik, rendkívül kontraproduktív, ugyanakkor egyáltalán nem meglepő. Az orosz médiában több mint egy évtizede folyik az ukrán nemzet tagjainak dehumanizálása, így az orosz katonákat előre felmentette a politika minden bűncselekmény alól.

Van-e ukrán kollaboráció?

Egy ország megszállása, különösen, ha az hosszú ideig tart és az agresszor létében fenyegeti a helyieket, mindig felveti a kollaboráció lehetőségét. A megszálló szempontjából a kérdés úgy vetődik fel, hogy van-e olyan helyi erő, akikre számíthat a rend biztosításában. Számukra ez kulcskérdés, hiszen, ha van ilyen belső támasz, akkor jóval könnyebben és olcsóbban megvalósítható a konszolidáció és a hadműveletek folyhatnak tovább újabb területeken. A második világháború alatt – minden antifasiszta szovjet mítosz ellenére – mintegy egymillió szovjet állampolgár kollaborált a megszálló német hadsereggel, beleértve az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egy részét is. Ugyanakkor ellenpéldát is tudunk hozni bőségesen: 1941 és 1943 között a náci megszállás alatt álló Kijevben az ukrán ellenállók számtalan terrorcselekményt hajtottak végre a németek ellen.

Az orosz megszállók az első naptól kezdve törekedtek arra, hogy megtalálják a kollaborációra hajlamos helyieket. Erre leginkább Herszon városában adódott lehetőségük, hiszen lényegében máig ez az egyetlen lakossággal is rendelkező ukrán város, amelyet tartósan el tudtak foglalni (Mariupolban az ostrom végére nem maradt számottevő lakosság).

Az orosz megszállók a városba történő bevonulásuk után polgármesterré tették Olekszandr Kobecset, aki korábban már tagja volt a városi képviselőtestületnek az oroszbarát Régiók Pártja színeiben. A megyei közigazgatás vezetője pedig Volodimir Szaldo lett, aki nem sokkal később már arról beszélt, hogy elképzelhetőnek tartja Herszon megye Oroszországhoz csatolását, Krímmel és Zaporizzsja megyével kibővítve.

Ugyanakkor az a tény, hogy még kilencven nap után sem került sor sem a „Herszoni Népköztársaság” kikiáltására, sem a terület Oroszországhoz csatolására, azt bizonyítja, hogy a Kreml még nem döntött a kérdésről. Valószínűleg azért, mert nemcsak a harctéren nem állnak olyan jól az orosz csapatok, hanem Herszon lakói is ellenállnak. A kollaborációra kényszerítés tehát a társadalom szintjén nem működik.

A kijevi vezetés természetesen küzd az ukrán egység megtartásáért és bünteti az együttműködőket. Március 19-én Volodimir Zelenszkij elnök 11 oroszbarátnak tekintett politikai párt tevékenységét felfüggesztette, majd május 3-án betiltotta. Az ukrán parlament pedig törvényben definiálta a „kollaboránsnak” tekinthető személy fogalmát. E szerint kollaboráns, aki a megszálló utasítását végrehajtja, vagy a megszálló által létrehozott és ellenőrzött helyi közhivatalokba belép. Az ukrán vezetés célja, hogy megnyugtassa az elfoglalt területek ukrán állampolgárait, hogy az ukrán közigazgatásban és oktatásban folytatott munka nem vonja maga után a büntetőjogi felelősségre vonást akkor sem, ha azt a megszállt területeken végzi. Aki viszont kollaborál a megszállókkal a fenti definíció értelmében, az később súlyos börtön- vagy halálbüntetésre számíthat az ukrán hatóságok részéről.

Ukrajna külföldi támogatása

Általánosan hangoztatott nézet szerint Ukrajnában egy orosz–amerikai, vagy orosz–NATO proxyháború zajlik. Ezt a tényt kár lenne tagadni, hiszen Oroszország mielőtt Ukrajnát támadta meg, a NATO-nak üzent hadat, azt követelte, hogy a NATO az 1997-es határai mögé húzódjon vissza. Az orosz vezetés természetesen nem vállalkozott arra és remélhetőleg a jövőben sem fog, hogy egy NATO-tagállam ellen indítson háborút, ahogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete sem szándékozik hadat üzenni Oroszországnak. Ugyanakkor a háború proxyjellegét főképpen azok szeretik hangoztatni, akik Ukrajna akaratát semmibe veszik, akik szerint az ukránoknak el kellett volna fogadniuk az orosz megszállást, és akkor már eljött volna a mindenki által várt béke. E nézeteket vallók egyúttal kisebbítik is Oroszország felelősségét ebben a háborúban, miszerint a Kreml csak a „jogos érdekeit” érvényesítené, ha az USA és a NATO nem akadályozná ebben „jogtalanul”. Másfelől pedig figyelmen kívül hagyják Oroszország valódi szándékait, amely nem a NATO léte, hanem történelmi okokból és birodalmi céljai miatt is igényt tart az Ukrajna feletti ellenőrzésre.

A valósághoz közelebb állunk, ha elfogadjuk: az ukrán társadalom az elmúlt harminc évben kétszer (2004, 2014) is kifejezte forradalom útján, hogy nem akar Oroszországhoz, az orosz érdekszférába tartozni. A demokratikus világnak pedig kötelessége szolidaritást vállalni egy olyan nemzettel, amely az elnyomás és a szolgaság elől menekül. Ha ez nem így lenne, akkor ma nem harcolna mintegy 400 ezer ukrán a védelemben, nem települt volna haza több tízezer ukrán, hogy fegyvert fogjon hazája szabadságáért, és nem harcolnának még kilencven nap után is az agresszorral szemben, hanem tömegével jelentek volna meg a kollaboránsok.

Ebben az esetben a demokratikus világnak egyetlen erkölcsi kötelessége van: pénzzel és fegyverrel támogatni az ukránokat a szabadságharcuk sikeres megvívásában. Mindezt ráadásul a saját érdekében is meg kell tennie a világnak, hiszen amit most Oroszország tesz, az minden eddigi konvenció nyílt felborítását jelenti, beleértve a nemzetközi szerződések és garanciák rendszerének egyoldalú felmondását és egy szuverén állam területének elfoglalását. Amennyiben ezt a világ többi része elfogadná, az rövid időn belül világméretű káoszhoz és újabb háborúkhoz vezethetne. Oroszországgal tehát meg kell értetni, hogy az az út, amit választott, járhatatlan. Az ellene bevezetett gazdasági szankciók és a nagy nemzetközi cégek bojkottja csak egy lépés ebbe az irányba, jelen pillanatban még sokkal fontosabbak a harctéri események.

Ennek felismerése viszonylag gyorsan megtörtént. A háború kitörése után szinte azonnal megindultak a fegyverszállítmányok Ukrajnába. Kezdetben ezek úgynevezett védelmi fegyverek voltak, de ahogy a konfliktus a következő szakaszába lépett, és a harcok a Donbász térségére összpontosultak, az ukrán katonák szovjet gyártmányú tankokat, helikoptereket, illetve amerikai Javelin és Stinger páncéltörő rakétákat is kapnak.

Ukrajna legfőbb támogatója természetesen az USA, de a világ minden tájáról érkeznek már fegyverek a védők megsegítésére. A Fehér Ház május 21-én közölte, hogy Joe Biden elnök aláírta az Ukrajnának szánt újabb, 39,8 milliárd dolláros segélycsomagot. A pénzt többek között menekültügyi és gazdasági segítségnyújtásra, valamint fegyverekre fordítják. A törvényjavaslatot egyébként mindkét párt megszavazta. E pénzügyi keret mintegy fele, vagyis 20 milliárd dollár katonai segélyt jelent Ukrajnának, biztosítva ezzel a fejlett fegyverek folyamatos áramlását, amelyekkel alááshatják Oroszország katonai előretörését.

Az összegből

• 8,7 milliárd dollárt általános gazdasági támogatásra,
• 4,35 milliárd dollárt az ukrán mezőgazdaság összeomlásából adódó globális élelmiszerhiány kezelésére,
• 1,35 milliárd dollárt a menekültek megsegítésére szánnak,
• 3,9 milliárd dollárt az Egyesült Államok európai katonai műveleteire és a NATO keleti szárnyának szövetségesei számára nyújtott támogatásra fordítanak,
• valamint 4 milliárd dollárt „Ukrajna és az ukrajnai helyzet által érintett országok további katonai támogatására”, beleértve hadseregeik modernizálását is,
• 600 millió dollár pedig a fegyvergyártás növelésére szolgál.
• Mivel korábban már életbe lépett egy 13,6 milliárdos csomag, az amerikai segély közel 54 milliárd dollárra emelkedik. Összehasonlításképpen, ez az összeg a háború előtti éves ukrán GDP mintegy egyharmada.

Mi várható?

Ma már általános a kérdésfelvetés: mikor lesz vége a háborúnak? Történészként erre a kérdésre természetesen nem tudok válaszolni. Azt azonban láthatjuk, hogy az eddigi folyamatok, valamint a harcoló felek elszántsága és kompromisszumképtelensége (Ukrajna nem enged az orosz területi követelésekből, a teljes kivonulást követeli, Oroszország pedig nem adja fel birodalmi ambícióit) következtében nem várható a közeljövőben a harcok befejezése. Még csak fegyverszünetre sem számíthatunk.

A Kreml részéről logikus lépésnek tűnik a jelenleg elfoglalt területek Oroszországhoz csatolásának bejelentése. Már csak azért is, mert akkor hivatkozhatna arra, hogy az ukránok immár az Orosz Föderáció területén harcolnak. A világ ugyan nem ismerné el az újabb annexiót, de az orosz társadalom felé sikerként lehetne elkönyvelni a területszerzést, másfelől megkezdődhetne a terület teljes orosz közigazgatás alá helyezése. Ebben az esetben nem zárható ki az ukrán partizánháború kiterjesztése, illetve a terrorcselekmények végrehajtása sem.

A nyugati világ részéről várható, hogy az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciókat további termékekre kiterjesztik, beleértve a földgáz- és kőolajimport felfüggesztését is. Ez már középtávon is Európa „zöldreformjának” napirendre tűzéséhez vezethet, ami egyébként is rendkívül kívánatos lenne. A folyamat természetesen hosszú és költséges lesz, de mindenkinek érdeke. Új helyzet van, új politika szükséges.

Oroszország olyan helyzetet teremtett, amelyben a korábbiaknál sokkal világosabb, hogy mi a különbség a nyugati demokráciák és a keleti diktatúrák között, a nemzetközi szerződéseket tiszteletben tartó és a puszta katonai erőre építő államok között, az emberi jogokat garantáló, valamint az erőszakra, deportálásra és pusztításra hajlamos politikai rendszerek között. A háborúnak és ennek a világméretű nemzetközi konfliktusnak akkor lesz vége, ha Oroszország letér erről a maga választott, rossz útról.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa.

Az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos további cikkeinket ide kattintva olvashatja el.

(Borítókép: Lerombolt épület Mariupolban 2022. május 21-én. Fotó: Leon Klein / Anadolu Agency / Getty Images)