Barbara, Borbála
-6 °C
3 °C

Egyszerűbb a háború

2001.12.04. 19:30
A hétfői és keddi izraeli rakétatámadások a palesztin területek ellen - a korábbi hasonló akciókhoz hasonlóan - jól illusztrálják, mennyire tehetetlenek a felek - Amerikát beleértve - a jelenlegi helyzetben.
A hétvégi palesztin terrortámadások annyira véresek voltak, hogy Ariel Saron izraeli miniszterelnöknek mindenképpen tennie kellett valamit. Az izraeli válasz - inkább látványos, mint értelmes bombázások - mutatja, hogy bár Saron lépéskényszerben van, opciói nincsenek. A palesztin területek elleni blokád, az utazási korlátozások láthatólag nem akadályozzák meg a szélsőséges csoportokat abban, hogy ott és akkor csapjanak le, amikor akarnak.

Saron nem csaphat oda túl keményen

Arafat elüldözése és az általa ellenőrzött területek újbóli megszállása nem segít, mert a) katonailag és gazdaságilag hosszú távon túl megerőltető, b) a jórészt még mindig békepárti hazai, és nem elhanyagolhatóan palesztinpárti nemzetközi közvélemény nem engedné, és végül c) kevesen kétlik, hogy végül mindenképpen meg kell egyezni a palesztinokkal, és a teljes megszállás az elmúlt évek minden eredményét tönkretenné.

A területek részleges megszállása, a be-behatolás egyes Arafat által ellenőrzött zónákba szintén nem sok jóval kecsegtet. Amikor múltkor Saron ezzel próbálkozott, az Egyesült Államok - amelynek saját, afganisztáni háborúja miatt nagyon oda kell figyelnie arab szövetségeseire - szokatlanul élesen fogalmazva szólította fel, hogy vonja vissza a hadsereget, és ne próbálja meg még egyszer beküldeni. A miniszterelnök koalíciója ráadásul repedezik, a Simon Peresz vezette Munkapárt nem támogatja a túlzottan izmos katonai válaszcsapást.

Arafat lehetőségei is szűkösek

Saron tehát bombáz, hisz nem tehet mást, de ez se jó. Bombázni Arafat kormányépületeit, biztonsági erőinek állásait és irodáit lehet, de valójában csak tovább gyengíti az amúgy is szétesett a Palesztin Hatóságot. Arafat így egyre kevésbé tudja visszafogni radikálisait, bár izraeli katonai szakértők már hónapok óta hangoztatják, hogy a palesztin elnök helyzete a legjobb esetben is rozoga.

A Hamasz, amely nem csak az intifádában veszi ki részét, de komoly szociális szolgáltatásokat is nyújt a területek nyomorúságos helyzetű lakóinak, népszerű. Arafat igyekszik elkerülni, hogy fel kelljen lépnie ellene. A palesztin vezetőnek úgy sikerült negyven éven keresztül a mozgalom élén maradnia, hogy csak akkor mozdult az övétől eltérő véleményeket hangoztatók ellen, ha abszolút semmi más választása nem maradt. Saron gyengeségét érezve, most még van.

Tárgyalniuk nincs miről

Ha háborúzni nem háborúzhat igazán Saron, tárgyalni se nagyon tud. A tavaly augusztusi Camp David-i béketárgyalások megmutatták, hogy Arafat csak a teljes izraeli kivonulást fogadja el alapul, erre viszont az izraeli kormányfő, saját véleménye és jobboldali támogatói miatt, nem hajlandó. Még az (illegális) zsidó telepek bővítésének leállításába sem megy bele, részben mert ideológiailag elkötelezett mellettük (nevéhez fűződik a legnagyobb építkezési hullám levezénylése a megszállt területeken), részben a telepeslobbi miatt, amely nyomásának Saron szélsőjobboldali elemeket is tartalmazó koalíciója különösen ki van téve.

Egyszerűbb a háború

Így érthető, hogy miért ragaszkodik Saron "hét nap csendhez", még mielőtt a különböző közvetítői ajánlásokban és tűzszüneti megállapodásokban foglalt hathetes "nyugalmi időszak", majd a béketárgyalások megkezdődnének. Tudja, hogy ez a palesztinok számára megadással ér fel, így elfogadhatatlan. A nyomás fenntartása megkíméli Saront attól, hogy fájdalmas döntéseket kelljen meghoznia.

Ugyanígy Arafat sem akar szembefordulni radikálisaival, nem csak azért, mert ez bukásához vezethet, de azért is, mert a béketárgyalások során neki is hatalmas engedményeket kellene tennie, különösen a palesztin menekültek sorsát illetően. A háború jelenleg egyszerűbb és kezelhetőbb a felek számára, mint a béke.

Elképzelhető, hogy a miniszterelnök abban reménykedik, hogy a nyomás alatt Arafat végül összeroppan (anélkül, hogy Saronnak egy az egyben el kellene üldöznie), és egy másik palesztin vezetővel talán könnyebb lesz szót érteni. Aligha: a palesztin elnök bukása káoszt jelentene a területeken, mielőtt új vezetés töltené be a vákuumot, Saronnak pedig nincs sok ideje. Közvélemény-kutatások szerint az izraeliek egyre kevésbé hiszik, hogy a választási kampány során elsősorban biztonságot ígérő miniszterelnök be tudja tartani a szavát. Koalíciója instabil, helyzete valójában nem sokkal jobb az izraeli vadászgépek és saját radikálisai közé szorult Arafaténál.

Hasonlóképpen elképzelhető, hogy Arafat arra számít, az erőszak folytatása hamarosan Saron bukásához vezet, és egy olyan politikus kerül a helyére, aki inkább hajlik az engedményekre a tárgyalóasztalnál, mint a jelenlegi, keményvonalas kormányfő.

Amerika nem tehet sokat

Szintén nem egyszerű Amerika helyzete. A hazai politikai megfontolások soha nem befolyásolták jobban, hogyan alakul Washington közel-keleti politikája. Szeptember 11-e után, amikor a legfontosabb külpolitikai cél az volt, hogy egy stabil, mérsékelt muszlim államokra épülő terrorellenes koalíció jöjjön létre, Amerika egy palesztin állam létrehozásának fontosságáról beszélt, és éles hangon utasította rendre Saront még azután is, hogy a palesztinok megöltek egy izraeli minisztert. Most, hogy az afganisztáni háború jól alakul, Amerika érzékelhetően keményebben állt ki az izraeli válasz mellett, még visszafogottságra sem buzdítva. Ebbe jórészt belejátszhat az amerikai közvélemény friss empátiája is, poszt-9/11.

A legújabb amerikai közvetítési kísérlet szánalmas kudarca - Anthony Zinni békeküldött érkezését követően szaporodtak meg a palesztin akciók - azonban jelzi, hogy a lemerevedett helyzetben az Egyesült Államok nem sokat tehet, hogy segítsen a háborúzó feleknek.