Barbara, Borbála
-5 °C
3 °C

Észak-Koreát miért nem?

2002.10.22. 07:50
Noha első látásra nem teljesen világos, hogy miért kell csak Irakkal szemben alkalmaznia megelőző csapást Amerikának, amikor Észak-Korea épp most ismerte be, hogy atombomba építésén fáradozik, valójában jó és megalapozott okai vannak, hogy miért lehet és kell Phenjannal szemben óvatosan és diplomatikusan eljárni.
Észak-Korea beismerése, hogy aktívan dolgozik atomfegyver előállításán, első ránézésre még akár kínos is lehet az Egyesült Államoknak. Amerika éppen háborúra készül a "gonoszság tengelyének" másik főkolomposa, a valószínűleg szintén tömegpusztító fegyvereken dolgozó Irak ellen, erre kiderül, hogy az nincs egyedül. Nem érdemelne hát Észak-Korea is ekkora figyelmet, ilyen kemény fellépést? Neki nem jár a már-már hisztérikus fenyegetésből, szankciókból és B-52-esekből? Miért jelent azonnali, súlyos fenyegetést Irak és miért nem Észak-Korea? Mi a különbség a két ország közt, ami ennyire különböző fellépést tesz szükségessé?

(Az amerikaiak persze nyilván nem gondolják úgy, hogy akkora piárkatasztrófa volna a koreaiak beismerése, hiszen ők maguk hozták nyilvánosságra a dolgot; Phenjan hivatalosan azóta sem kommentált.)

Észak-Koreát nem lehet megtámadni

Különbség mindenesetre van sok, és a teljesen más amerikai fellépés nem csak indokolt, de tanulságot is tartalmaz Irakra nézve. Az első és legfontosabb eltérés, hogy teljes bizonyossággal nem tudni, hogy Észak-Koreának nincs-e már most működőképes atombombája. Már 1993-ban felmerült, hogy Phenjan összeszerelt egy vagy két plutónium magvú robbanófejet. A most beismert program azt jelenti, hogy a plutónium mellett még dúsított urán is akad ott, ami további bombák készítését teszi lehetővé. Az észak-koreaiak rakétái elérhetik Japánt, Ausztráliát, sőt talán még az Egyesült Államok nyugati partvidékét is. Ráadásul nagyon erős hagyományos haderejük van. Mindez azt jelenti, hogy Phenjan olyan elrettentőerővel rendelkezik, ami egész egyszerűen kizárja megtámadását. Irakot még talán meg lehet akadályozni abban, hogy mancsát rátegye valami ocsmány fegyverre. Észak-Koreát? Túl késő.

A tanulság ebből az, hogy az amerikaiak idegessége érthető. Amennyiben Szaddám Husszein is szerezne magának atomfegyvert, vagy akár csak komoly okunk volna azt hinni, hogy szerzett, késő lenne. Akkor már nemigen lehetne vele semmit csinálni. Atomfegyverrel felszerelt diktatúrákkal halkan és udvariasan beszél az ember, és nem fenyegetőzik, ha nem muszáj. Ha 1991-ben lett volna iraki bomba, Szaddám talán még most is Kuvaitban lenne. Vagy Szaúd-Arábiában.

Lehet vele beszélni

A másik különbség az, hogy Észak-Korea - szemben Irakkal - valamiféle párbeszédre hajlandó. Léteznek bejáratott diplomáciai csatornák, és szomszédai közül ketten (Japán és Dél-Korea) aktívan megpróbálnak közeledni felé. Észak-Korea segélyeket kap, vasútvonal épül dél felé, családegyesítési programok vannak. A rezsim nem teljesen elszigetelt, diplomáciailag valamennyire kezelhető. Most ugyan kiderült, hogy az egyik legfontosabb amerikai-észak-koreai megállapodás, amelyben Phenjan megígérte (1994-ben), hogy nem épít atomfegyvert, semmit nem ért, de ez majdnem mindegy. Lényeg, hogy Észak-Korea valamennyire partner. Nem dugultak be teljesen a diplomáciai csatornák, nem merült ki minden lehetőség.

(Újabban még arra is mutatkoznak jelek, hogy talán a phenjani rezsim, amelynek napjai egyes elemzők szerint a mély és nagyon régóta húzódó gazdasági válság miatt meg vannak számlálva, óvatos nyitásra készül. Észak-Korea nemrég beismerte több japán állampolgár múltbeli elrablását, elnézést kért Dél-Koreától egy nyári tengeri összezördülésért miatt, és minimális gazdasági reformokat is bevezetett. Persze nem tudni, hogy ezeknek pontosan mi a célja, és milyen messzire hajlandó elmenni a rezsim.)

Észak-Korea nyugton marad

A harmadik különbség, hogy Észak-Korea láthatólag nyugodt, különösebb fenyegető magatartást nem tanúsító állam. Szemben Irakkal, nem akar regionális nagyhatalommá válni (az ottani geopolitika miatt nem is tudna). Kim Dzsong Ilt egyetlen dolog érdekli: a túlélés. Irak viszont hagyományosan rá akar mászni szomszédaira. Szaddám kezében az atomfegyver a támadás eszköze lenne. Kim Dzsong Ilében, okkal hihetjük, inkább csak a védekezésé.

Továbbá Irakkal szemben látszólag nem működik olyan jól a katonai elrettentés stratégiája, mint Észak-Koreával szemben. Szaddám Husszein uralkodása huszonegynéhány éve alatt sorozatosan rosszul mérte fel nem csak saját esélyeit, de ellenségei és a világ reakcióit is. Amikor 1980-ban megtámadta Iránt, azt hitte, heteken belül nyerhet. Ehelyett nyolc évig tartott a háború, és majdnem el is veszítette. Amikor Kuvaitot rohanta le, meg se fordult a fejében, hogy az egész világ - még "arab testvérei" is - összefog ellene. Azt hitte, megúszhatja. Az iraki diktátor kiszámíthatatlan, és pont ezért olyan veszélyes. Észak-Korea viszont tudja, hogy nem úszná meg, és ezért nyugton is marad. Phenjantól valószínűleg kevésbé kell félnie a szomszédainak és a világnak, mint Iraktól.