Cecília
3 °C
12 °C

Aki magasról tesz a magyar függetlenségre

2013.07.30. 10:48 Módosítva: 2013-07-30 11:04:24
Jürgen Habermas szerint a nemzetállamoknak fel kell adniuk a függetlenségről szóló hamis képzeteiket, a politikusoknak nem a bezárkózást, hanem az európai kettős identitást kéne erősíteniük. A Tavares-jelentés mögé tekintünk a német filozófus 2012-es könyve alapján, hogy kiolvassuk, mit tartogat a jövő az európai demokráciának.

A Tavares-jelentés elfogadása rettentően megzavarta az uniós ügyekben nem igazán tájékozott magyar közvéleményt. Az egyik oldalon felmentő seregként tekintenek az Európai Bizottságra és az Európai Parlamentre, a másik oldalnak viszont Barrosóról egyből Berija jut eszébe.

Saját szuverenitásunkat sértettük meg

A kormány joggal kifogásolta azt a Tavares-jelentésre reagáló politikai deklarációjában, hogy az EP új eljárásokat és új intézményeket kreált. De az már abszolút nem volt jogos, hogy ezen elcsodálkozott, hiszen az egész Európai Unió egy döntésről döntésre formálódó jogi-politikai konglomerátum. És ugyanígy, lehet panaszkodni, hogy az EU folyamatosan megsérti a szuverenitásunkat, de a „sértés” itt félrevezető lehet, hiszen a magyar szuverenitást a mindenkori magyar kormányok nagy egyetértésben morzsolgatták le, és adták át a darabkákat Brüsszelnek. És az unió, mint minden politikai szervezet, már csak olyan, hogy ha egyszer megkapott egy jogkört, arról nehezen mond le.

Ilyen politikai eszközzé vált a magyar kormány ellen az alapszerződés is, melyet a magyar pártok – a Fideszt is beleértve – érdemi politikai vita nélkül fogadtak el. Ennek nevezetes 2. cikkelye nagy általánosságban szögezi csak le a tagállamoktól megkövetelt értékeket, de Orbánékkal szemben a „demokrácia” és a „jogállamiság” követelményei lassan a számonkérés jogalapjává váltak. Az alapszerződés sablonszövege tehát túlnőtt önmagán, és valódi politikai eszközzé vált.

Persze Európa-szerte késhegyre menő viták folynak arról, hogy az egymással is versengő, de mégis egymással összefonódva építkező uniós intézmények hatáskörének meddig kéne kiterjednie. Az unió szuverenitásáról és jövőjéről az egyik markáns álláspontot Jürgen Habermas, a frankfurti iskola élő klasszikusa és az elsőéves szociológushallgatók rémálma képviseli. Az Atlantisz kiadónál tavaly megjelent Esszé Európa alkotmányáról című gyűjteményes tanulmány- és interjúkötetében azt boncolgatja, hogyan lehet elérni a döcögő európai együttműködést megolajozó egységet, illetve őszinte aggodalommal taglalja, milyen buktatók állhatnak a szolidaritás és az emberi méltóság értékein alapuló Európa-projekt előtt.

Nagy lett a németek arca

Az persze csak Magyarországról tűnik úgy, hogy az unió legnagyobb problémája mi vagyunk. Nem, a legnagyobb probléma európai szemmel a pénzügyi-gazdasági válság – ennek csak egyik oldalhajtása a populista reakció megerősödése. Habermas egy szót sem veszteget a brüsszeli pofonfát már 2012-ben is erősen rázogató magyar kormányra, őt a válság szerkezeti okai izgatják.

A válságtudat 2008 óta mélyen beleivódott az uniós nemzetek tudatába, de Habermas szerint az egész téma pont emiatt vált súlytalanná a közvéleményben. A bombasztikus forgatókönyvek, apokaliptikus víziók ugyanis elterelték a figyelmet arról, hogy komolyan kéne vennünk a jelenségeket és a tanulságokat.

A német professzor egy sor olyan válságjelenséget vizsgál, melyek azért nem teljesen ismeretlenek még az egyszeri újságolvasó előtt sem.

A pénz közös, a döntés nem

Az unió gazdasági szenvedésének fő okaként említi például azt a tényt, hogy a közös pénzhez nem párosul közös gazdasági irányítás. A politikai válság lényegét pedig abban látja, hogy az államok a válság hatására önzéssel reagáltak, és az európai politika ma már nem a közös víziók megvalósítására, hanem a dekára kimért, a túlélést éppen biztosítani képes alkukra korlátozódik.

Habermas a politikai szűklátókörűségnek tudja be azt is, hogy hiába választjuk demokratikusan az Európai Parlament képviselőit, a választási kampányok sosem az unió fontos ügyeiről, hanem a tagállamok belpolitikai vitáiról szólnak. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy az EU és polgárai között nagy megértésbeli szakadék tátong.

Nagy távlatok helyett kisstílű alkuk

Hazai szemmel némiképp szokatlan, hogy Habermas a hagyományosan az európai egység motorjaként számon tartott Németországot ostorozza legkeményebben a nemzeti önzés újraéledésében játszott szerepe miatt. Szerinte ugyanis a német külpolitika az 1989 után kibővült mozgástér miatt levetkőzte a korábbi – elsősorban a háború miatti bűntudatból fakadó – szerénységét, és az európai szintű megoldások iránti érzékenységét.

Habermas azzal vádolja Merkelt, hogy a korábbi nagy külpolitikusoktól – például Hans-Dietrich Genschertől  – eltérően neki már nem az unió távlati érdekei lebegnek szeme előtt, hanem a Németországnak nyereséget hozó alkuk. De ez a kritika az egész német egység után megizmosodó elitnek kijár, mely egyre kevésbé jeleskedik a „demokratikus tanulásban”, alázat és szerénység helyett inkább mindent azonnal profitra akar váltani. Habermas szerint ez a hozzáállás intézményi szinten is megnyilvánul, így például a német alkotmánybíróság lisszaboni szerződéssel kapcsolatos kukacoskodó állásfoglalásában.

A kiskorúak Európája

De azért Habermas nem merül el nagyon a nemzeti önostorozásban, mert a többi uniós tagállamot sem tartja sokkal különbnek. Az európai válságspirál kialakulásának fő okát abban látja, hogy a politikai vezetők egész Európában elvesztették szemük elől az értékek horizontját, ehelyett folyton csak nemzeti érdekekre apellálnak. Huszonhét – illetve napjaikban már huszonnyolc – nemzeti érdeket azonban közös értékek nélkül lehetetlen összehangolni, egy kizárólag az érdekütköztető-érdekegyeztető mechanizmuson alapuló unióban sem stabilitás, sem pedig hosszú távú együttműködés nem képzelhető el.

Habermas feleleveníti azt a régi vádat is, hogy az európai vezetők a valódi demokratikus eljárásokat kiüresítve „kiskorúsítani" akarják a polgárokat. És ebben a kiskorúsításban szerinte készséges partner a média, mely „finom kényszerrel” ösztönzi a politikusokat az érvek nélküli politika felé. Ezt a jelenséget Habermas már 1962-ban is igen alaposan kivesézte A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című klasszikus művében, melyben igen meggyőzően mutatta be, hogyan veszti el a polgári nyilvánosság a kritikai erejét, és hogyan fordul „a public relations alakító hatása alatt” inkább a reprezentáció – vagy ahogy akkor azt még nem hívták, az „infotainment” – felé. Ez a tendencia ma azt jelenti, hogy Európában a politikai és médiaelit egymás érdekeit kiszolgálva meggátolja, hogy a polgárokat valódi alternatívák és valódi érvek vezérelhessék a politikai döntések meghozatalában.

Jól megosztaná a hatalmat

Az európai polgárok kiskorúsítása különösen azért fáj Habermasnak, mert ez a tendencia szembemegy a felvilágosodás programjával, amit még a XVIII. század végén így fogalmazott meg Immanuel Kant: „A felvilágosodás az ember kilábolása a maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele.” Habermas minden mondatán érződik, hogy az Európai Unió legbelsőbb céljának a kanti program megvalósítását tartja – és ha az európai alapszerződést fellapozzuk, akkor egyébként valóban úgy tűnik, hogy az unió eddigi története során máris igen nagy utat tett meg efelé.

Ahhoz azonban, hogy az EU a válság közepette se tévessze szem elől a Kant által az államok együttműködésére 1795-ben kidolgozott alapelveket, Habermas szükségesnek tart néhány alapvető politikai változást az unió szerkezetében. A filozófus rendkívül károsnak tartja azt, hogy az emberek – EP-választás ide vagy oda – még mindig elsősorban nemzeti szemüvegen keresztül nézik Európát, ezért azt szeretné, ha kialakulna egy olyan markáns európai identitás, melyben az emberek közvetlenebbül lehetnének európai polgárok. Az identitás megkettőződését hívja Habermas megosztott szuverenitásnak, és megjegyzi: annak fontos intézményi változásokkal is kell járnia. Ezek közül talán a legfontosabb az a követelmény, mely szerint az uniós intézményeknek alacsony legitimációjú „adminisztratív” szervekből valódi demokratikus elismerésen alapuló  „részvételi” szervekké kell válniuk.

Az EP-től a világkormányig

Habermas jól érzi, hogy az unió amúgy is gyenge legitimációját komolyan veszélyezteti, ha a polgárok Brüsszelre a „természetes” nemzeti közösségtől „idegen” entitásként gondolnak. A magyar példán láthatjuk, hogy az EU létező és nem létező ellentmondásait kihasználva milyen gyorsan fel lehet fújni a politikai kommunikációban egy gyarmatosító gumiszörnyet, ami eltapossa a kirobbanóan sikeresnek mondott nemzeti törekvéseket.

Azonban érdemes belegondolni abba is, hogy a nagyon körültekintően és nagyon körülményesen megfogalmazott európai identitásprogram nem áll távol az egyik legdinamikusabban fejlődő uniós intézmény, az Európai Parlament saját jövőképétől. Az EP ugyanis nemcsak hogy egyértelmű összeurópai karaktert mutat, de az elmúlt évtizedekben magához vont néhány erősebb uniós hatalmi jogosítványt is. És paradox módon a nemzetek Európáját hirdető Orbán Viktor volt az, aki most precedenst teremtett az EP számára egy újabb, uniós szinten igen erős ellenőrző-számonkérő funkció kiharcolására is.

Persze minden összeurópai-demokratikus törekvése ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy az EP a habermasi program képviselőjeként lép fel, de azt azért világos, hogy ha Habermas a pozitív változás lehetőségét nem a forradalomban, hanem a tárgyalásos-konszenzusos reformban látja – márpedig így látja –, akkor egy ilyen reform csakis a már létező demokratikus európai képviseletből indulhat ki.

Habermas nagy gyengesége egyébként pont az, hogy keveset szól a létező európai intézményekről, a politikai gyökerekről, melyek a föderáció csíráját hordozhatják. A lebegő, néha üresnek ható idealista elképzelésekben viszont odáig is elmegy, hogy az Európai Uniónak csak az első lépcsőfok szerepét szánja, mert a modellt idővel kiterjeszthetőnek tartja globális szintre is – mondjuk egy elképzelt kölcsönös érdekeken alapuló világkormányzat gondolata már bőven inkább a sci-fi, mint a politika területe.

Csúnya politikusok, jó polgárok

Habermas persze tisztában van azzal, hogy a konkrét politikai döntések is az általa korholt politikai elit kezében vannak, ezért idealista retorikájának célpontjai is elsősorban a politikusok. Őket kárhoztatja „defetizmusukból” származó minimalista megoldásaik miatt, és őket buzdítja nagyobb merészségre és önzetlenebb összefogásra. Érvei azonban mindaddig nagyon erőtlenül csengnek, amíg az unióban a tagállami önzést garantálja az, hogy az uniós vezetők többsége kizárólag az otthoni választóknak tartozik felelősséggel.

Ezek a választók nem díjazzák sem a bátorságot, sem az önzetlen lemondást. És itt jön elő Habermas idealizmusának másik hátulütője: miközben rengeteg szó esik a politikai vezetők hibáiról, Habermas elfeledkezik arról, hogy a politika minősége nem kis részben az európai polgárok felelőssége is. A filozófus túlságosan is készpénznek veszi azt a hatvanas években megcsontosodott dogmát, hogy a választók alapvetően okosak és jók, és csakis a csúnya politikával összefonódott szemét médiaelit befolyását követve hozhatnak rossz döntéseket.

Kritikátlanul röpdösnek – elsősorban az interjúkban – az olyan kifejezések, mint például „megvadult pénzügyi kapitalizmus”, melyeket alapvetően nagy körültekintéssel és kritikával kéne csak használni – főleg, ha figyelembe vesszük, Habermas milyen kevés szót veszteget arra, hogy Európában a hitelintézetek mellett a tagállami jogszabályok és a tagállami túlköltekezések is vastagon hibáztathatók a válságért.

A kritikátlan kritikával nem csak az a baj, hogy gyakran vezet bogárlászlói szintű megállapításokhoz, hanem az is, hogy a nagy politikai és gazdasági rendszerek ostorozása közben Habermas suttyomban maga változtatja kiskorúvá az embereket, felmentve őket a konkrét politikai döntésekért viselt demokratikus felelősség alól.