Natália
-3 °C
8 °C

Blair: Modernizáció vagy bukás

Tony Blair nagy fába vágta fejszéjét az EU-elnökséggel, mozgástere a reformok végrehajtásában elég szűk. Ha az uniós költségvetést el tudja fogadtatni az év végéig, már sikeres lesz elnöksége. Miközben Európának stabil és határozott vezetésre van szüksége, ami véget vet a sodródásnak, a köldöknézésnek, a változásra való képtelenségnek.
Tony Blair brit miniszterelnök egyik legnagyszerűbb politikusi képessége, hogy elhiszi, amit mond. Meggyőzi magát a "termék" értékéről, amit el akar adni. Ez teszi olyan meggyőzővé. Ettől olyan lelkes, ettől tűnik olyan hitelesnek és valódinak. Még nyolc év kormányzás után is, ami a legtöbb politikust, ha egyáltalán eljut idáig, a felismerhetetlenségig elhasznál.

Ez tette hitelessé az Európai Tanács elnökségét Luxemburgtól átvevő Blair múlt heti székfoglaló beszédét is az Európai Parlamentben. Az euroszkeptikus ország vezetője, az EU-barát brit baloldal csalódása, aki nem tudta - talán igazából nem is akarta - bevinni országát az eurózónába vagy a határellenőrzést eltörlő schengeni együttműködésbe, a miniszterelnök, akinek hallatlan makacsságán megbukott az unió költségvetéséről dönteni hivatott június közepi EU-csúcs, kiállt az euroképviselők és azt mondta: Európának két választása van, a modernizáció vagy hanyatlás és bukás. Az elején fagyosan hallgatták, a végén kishíján vállukra emelték.

Gazdasági modernizáció

A modernizáció a nyugat-európai politizálás kedvenc témája manapság: az eurózóna gazdasága évek óta stagnál, a munkanélküliség tíz százalék körüli, az adók magasak, a kutatásra és fejlesztésre fordított összegek alacsonyak, az oktatás relatív színvonala csökken - miközben India és Kína dermesztő sebességgel zárkózik fel, Amerikáról, az új világ műhelyéről nem is beszélve. A helyzet az, hogy Európa nagy része hanyatlik, és vezetői nem tudják megállítani hanyatlását. Ehhez képest a Brit-szigetek és a kis északi államok dinamizmusa szembeötlő, és páratlan az új tagállamok által az elmúlt tíz évben produkált gazdasági növekedés is.

Az iraki háborútól és nyolc év kormányzásától elhasznált Blair tehát legalább egy területen hiteles maradt: ez a gazdaság menedzselése és reformja. Ez a legfontosabb feladat, ami Európa előtt áll, és sokan azt várják a britektől, hogy pragmatizmusukkal és piacpárti gazdasági filozófiájukkal sokat tudnak lendíteni az elakadt reformokon. Blair nagyívű Észak-Kelet koalícióban gondolkodik: a briteket, az íreket, a dánokat, a svédeket, a hollandokat és a finneket a legtöbb - de nem mindegyik! - gazdasági kérdésben összeköti piacbarátságuk az új tagállamokkal, amelyek szintén nem kérnek a németek és a latin országok protekcionizmusából és antiliberalizmusából.

Költségvetés

Tony Blair
Blair legfontosabb feladata az lesz, hogy elfogadtassa a többiekkel az EU 2007-2013-as költségvetését. Költségvetés kell, pláne nekünk, magyaroknak, mert ha nincs, akkor vagy a jelenlegi számok maradnak érvényben, azok pedig borzasztóak, vagy pedig minden egyes évben dönteni kell a kiadásokról és bevételekről, ami politikai rémálom. Blairnek szüksége van a kelet-európaiak támogatására a liberális reformok véghezvitelében és a külpolitikában, és már csak ezért is mindent el fog követni a költségvetés összehozásáért. (A britek ezen a héten mosolyoffenzívát indítanak a régióban, odaküldve egy miniszterelnök-helyettest és egy minisztert.)

A költségvetés már önmagában terepe lehet a változtatásoknak. Blair azt mondja, megreformálná a piacellenes közös agrárpolitikát (KAP) és növelné a kiadásokat a versenyképesség, a kutatás és fejlesztés rubrikákban. De ez hiteltelen: hogy a költségvetés végső (elbukott) verziójából kihúzták ezeknek a kiadásoknak a nagy részét, arról jórészt éppen a britek tehetnek, mert öt másik nettó befizető tagállammal együtt másfél éven keresztül érveltek a kicsi, ultrakonzervatív büdzsé mellett. Azt, hogy fél év alatt London mennyit tud javítani a 18 hónapon át gyalázott költségvetésen, nem tudni.

A hétvégéig brit körökből kiszivárgott hírek szerint Blair - a lelkes, önmagát meggyőző Blair, akit talán tényleg elkezdett izgatni ez a dolog, most, hogy ő lett az elnök és ő arathatja le a babérokat - két megoldásban gondolkodik: az egyik a KAP részleges államosítása (leépítése a közösségi szintről), a másik a költségvetési alku felülvizsgálata pár év múlva. Más szóval belátja, hogy nincs ideje átfogó reformra, viszont megpróbál egyet beindítani. Ha el tudja érni, hogy a KAP-ot elindítsák az átfogó reformok útján, felszabadítva a költségvetés egy részét 21-ik századi feladatokra, az már siker lenne. De hogy ehhez számíthat-e a kelet-európaiak támogatására, nem biztos: az újaknak tetszik a KAP, mert egy vagon pénzt hoz a házhoz. Az Észak-Kelet szövetség nem terjed ki mindenre.

Ami viszont ezeket az úgynevezett liberális reformokat illeti, igazából nincs belőlük túl sok. Az egyik oka annak, hogy az EU az elmúlt években nem volt túl sikeres a gazdasági reformokkal, az, hogy ezeknek nagy része állami hatáskör. A nyugdíj- és egészségügyi rendszereket állami szinten irányítják, a munkaerőpiaci szabályozás nagy része szintén az államokra tartozik. Még a kutatás-fejlesztés nagyobb része és az oktatás is az állami kompetencia. Az EU csak koordinál, tanácsot ad, besegít, önálló hatósága alig van. Jelenleg csak egy-két érdemi ügy van a költségvetés mellett, ami ezen a szinten dől el (az egyik a szolgáltatási piacot liberalizáló ún. Bolkestein-direktíva, a másik pedig a heti munkaidőről szóló irányelv).

Gyenge

Blair lelkes és csillogó szemekkel előadott európai parlamenti beszéde a modernizáció szükségességéről azért aratott akkora sikert, mert pontosan ez az, amire a sodródó, frakciókra szakadt Európának leginkább szüksége van: vezetésre. Nem alkotmányra, nem vitákra értékeiről, elveiről, céljairól és értelméről, még csak nem is "több odafigyelésre". Hanem stabil és határozott vezetésre, ami véget vet a sodródásnak, a köldöknézésnek, a változásra való képtelenségnek.

Sajnos a gyakorlatban nem csak az EU befolyása kicsi ezekre a dolgokra, az EU Tanácsának elnöke is igen gyenge poszt. Hatalma kevés, főleg abban áll, hogy ő szabja meg az ülések napirendjét. Tőle várják el, hogy kompromisszumot építsen a frakciók és csoportok közt. Ideje sincs sok: fél év, és jön a következő elnök. A Tanács elnöke nem tudja megváltani Európát, legfeljebb egy picit előrébb gördítheti a szekerét. Sikere jórészt attól függ, hogy a nagy országok hajlandóak-e vele együttműködni. De a csillagok állása itt is kedvezőtlen: Franciaország és Németország gyenge, belső problémáik foglalják le őket, vezetőik gyakorlatilag bukott és hiteltelen politikusok, gazdasági ösztöneik populisták és reakciósak. Blair tőlük nem sok támogatásra számíthat. Ha a költségvetési alkut tető alá tudja hozni az év végéig, már sikeres volt elnöksége.