További EU cikkek
Az egyik ok, hogy nem sürgetett az idő. A három évvel ezelőtti nizzai csúcstalálkozó öt napig tartott (a régóta itt tengető arcok még mindig "ötinges" konferenciaként emlegetik). Akkor valódi nyomás nehezedett a résztvevőkre, mert az EU bővítéséhez mindenképpen új szerződésre volt szükség, jogi alapra, ami az új tagállamokat elhelyezi az Unió intézményrendszerében. El kellett dönteni, hogy kinek mennyi szavazat, mennyi biztos, parlamenti képviselő, miegyéb jusson. Most? Semmi ilyesmi - mindenki tudta, hogy még jövőre is ráérnek majd foglalkozni az új alkotmánnyal. Vagy azután.
A másik tényező az érdek. A sikerhez szükséges elszántság és utolsó pillanatig tartó kitartó próbálkozás hiányát részben az is megmagyarázhatja, hogy sok résztvevőnek igazából nem állt olyan nagyon érdekében elfogadni az új alaptörvényt, és elsősorban annak központi elemét, az új szavazati rendszert.
Igazából nem olyan fontos
A lengyelek és a spanyolok már előre kinyilvánították ellenkezésüket. Ez tiszta sor: ők veszítenek a legtöbbet az új hatalommegosztásban. Szemben velük, a franciák elvben támogatták az új rendszert. De valójában kérdéses, hogy mennyire gondolták ezt komolyan: az új szavazati szisztéma egyik legfontosabb következménye, hogy felszámolja az európai integráció ötvenéves alapvetését, a francia-német paritást. (Húszmillióval nagyobb népessége ellenére Németországnak jelenleg ugyanannyi szavazata van, mint Franciaországnak.) Az új rendszer jobban figyelembe veszi a népességarányokat, és ezzel elismeri Berlin fölényét Párizzsal szemben. Jacques Chirac 2000-ben Nizzában öt napig oroszlánként küzdött, hogy ezt megakadályozza. Most egy napig sem volt hajlandó küzdeni, hogy ezt elérje - meglepő?
De ez csak spekuláció. Hasonlóképpen igaz ugyanis az is, hogy az új szavazati rendszer csökkentené Spanyolország és Lengyelország, két makacs, önző és következetesen Amerika- és NATO-barát állam befolyását az Unióban. Ez pedig közös francia-német érdek. Franciaország és Németország hagyományosan az integráció motorja. De a kibővített Európai Unióban vezető szerepük megkérdőjeleződik.
Ez volt az iraki háborút megelőző európai diplomáciai adok-kapok legfontosabb tanulsága: a két ország már nem tudja csak úgy rákényszeríteni akaratát a többiekre. Az iraki háború kérdésében nem Nagy-Britannia volt az egyetlen ellenlábasuk: a tíz csatlakozó állam szintén - és közülük is főleg Lengyelország. Az új geopolitika számukra rosszul fest. De az új szavazati rendszer valamelyest megerősítette volna Franciaország és Németország helyzetét, szemben a jelenlegivel, aminek legnagyobb nyertese Lengyelország és Spanyolország.
Bármelyik teória jár közelebb a valósághoz, a tanulság mindenképpen ugyanaz: a kudarc legfőbb oka, hogy a tagállamok közti bizalom kisebb mint valaha. Már maga a vitatott téma - a szavazati rendszer - erről árulkodik. Az uniós döntéshozásban ugyanis egyáltalán nem szokás szavazni. Majdnem mindig konszenzussal döntenek, de legalábbis konszenzusra törekednek. Hogy az államok egy része képes volt ilyen mélyre beásni magát állásai mögé a szavazatsúlyozás miatt, az arról árulkodik, hogy attól tart: még szüksége lehet arra a néhány extra voksra, hogy megvédje magát.
Arrogancia
Erről jórészt a franciák és a németek tehetnek. Különösen Párizs mindent megtett az elmúlt évben, hogy rossz legyen a hangulat az EU-ban. Például alig három héttel ezelőtt rúgta fel Németországgal együtt az eurózóna költségvetési politikájának alapvetését, a stabilitási és növekedési paktumot. Nem tudták betartani rendelkezéseit, ezért inkább keresztülerőszakolták effektív felfüggesztését. Egyelőre nem tudni, hogy ennek milyen következményei lesznek, de a stabilitási paktum a közös valuta alapja, az egymáshoz láncolt európai gazdaságok legfontosabb összetartó eleme volt.
Az arrogancia, amivel a franciák és a németek keresztülgyalogoltak a szabályokon, nem tett jót. És nem segített az iraki háború sem. Akkor a franciák és a németek az egyik oldalon álltak, a spanyolok és a lengyelek (és a britek) a másikon; a balhézástól még mindig ziláltak kissé az európai politikusok. A lengyelek pedig aligha felejtették el, hogy miután hét másik országgal együtt kiálltak Amerika mellett, Chirac modortalanul helyreutasította őket (megszeppenve a felismeréstől, hogy mostantól nem az fog történni, amit Franciaország akar). Nem csoda, hogy állig fölfegyverkezve, makacsul érkeztek pénteken Brüssszelbe. Miben és kiben bízhattak volna?
Mindebből az következik, hogy nem tudni, mikor lehet felvenni a szálat és elfogadni az alkotmányt. A zűrzavaros jövő év (bővítés, egy csomó állami és európai szintű választás, költségvetési vita megkezdése) csak az egyik akadály. A nagyobb az, hogy igazából nem látni most még, hogy honnan jöhet a sikerhez szükséges akarat és bizalom. De: az alkotmányozásba azért kezdtek bele két évvel ezelőtt, mert mindenki egyetértett abban, hogy a jelenlegi intézményrendszerrel és szabályokkal a 25 tagú Unió nem működhet. Az ósdi, hat-tíz, maximum 15 tagállamra tervezett rendszer le fog állni. Ebből már most kezd felsejleni valami. 2004-ben még világosabbá válhat, hogy ez mennyire igaz. Talán majd az adja meg a kellő löketet a reformoknak.