Mária
-7 °C
3 °C

Az EU mély válsága

A múlt heti uniós csúcstalálkozó kudarcáért leginkább Tony Blair a felelős. Igaza van: tényleg nevetséges, hogy az EU 2005-ben kiadásai majdnem felét mezőgazdaságra költi, de miért nem mondta ezt eddig? Egy ekkora reformot nem lehet egy este elintézni. Ez csak kifogás volt. A kudarc egyúttal az Unió mélyebb válságára is rávilágít.
Először is le kell szögezni, hogy a 2007-2013-as uniós költségvetés - amely megszabja, hogy a pénzügyi időszakban ki mennyit fizet be és mennyit kap - elfogadása az új tagállamok számára a legfontosabb. Ha nem sikerül időben megállapodni, akkor a jelenlegi költségvetési keret alapszámai maradnak érvényben, ezek pedig rendkívül kedvezőtlenek a számunkra (durván feleannyi felzárkóztatási pénzre számíthatunk). Vagy pedig a hétéves keret helyett minden évben újra kellene tárgyalni a büdzsét, ami politikai katasztrófa: ezt a rémálmot nem lehet minden évben lejátszani.

A múlt heti csúcstalálkozó kudarcáért többen is felelősek, de leginkább Tony Blair. A brit miniszterelnök semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó a brit visszatérítés csökkentésével kapcsolatban - ezen futott zátonyra a tárgyalás. (Az évi 4-7 milliárd euró visszatérítést az angolok azért kapják, mert eltérő mezőgazdasági struktúráik miatt egyenlőtlenül részesülnek a közös agrárpolitika juttatásaiból.) Ráadásul Blair érvelése, hogy a visszatérítést csak akkor lehet megszüntetni vagy megreformálni, ha ezzel párhuzamosan a rebate-et indokoló kőkorszaki és pazarló KAP-ot is megreformálják, noha logikusnak tűnik, teljesen farizeus.

Farizeus

A költségvetési vita ugyanis már másfél éve zajlik, és a britek ezt eddig egyszer sem vetették fel. Blair akkor húzta elő ezt az érvet a kalapból, amikor a múlt hét elején rájött, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen nyitott kérdés maradt, és a többiek elszántak, hogy véget vessenek az egyre kínosabb visszatérítésnek (Magyarország pl. több mint évi 70 millió euróval támogatja az angol kincstárat a rebate részeként - nonszensz). Továbbá maga Blair is elfogadta azt a 2002-es uniós megállapodást, ami a KAP alapvető reformját 2013-on túlra tolta ki. Igaza van: tényleg nevetséges, hogy az EU 2005-ben kiadásai majdnem felét mezőgazdaságra költi, de miért nem mondta ezt eddig? Egy ekkora reformot nem lehet egy este elintézni. Ez csak kifogás volt.

A költségvetés elfogadására mindenesetre még van idő, de a kilátások nem túl jók. A következő félévben a britek elnöklik az EU Tanácsát, ez már eleve rossz jel. 2006 első félévében, az osztrák elnökség alatt még meg lehet állapodni, de akkor már nagyon igyekezni kell, mert a 2007-ben kezdődő pénzügyi ciklus programjait időben el kell kezdeni tervezni, különben odavész egy csomó pénz. Ez magyarázza az új tagállamok elszántságát a mihamarabbi megegyezésre. A visegrádiak és a baltiak péntek éjjel az utolsó pillanatban kétségbeesett kompromisszummal álltak elő, de az is megbukott a britek makacsságán.

A probléma az, hogy a reform mindenképpen nagyon nehéz: egy 25 oldalú diplomáciai tárgyalás, aminek a tétje mintegy ezermilliárd euró (negyedtrillió forint), szükségszerűen komplikált és nehézkes. Ez nem új. Megegyezésre csak akkor van esély, ha a résztvevők taktikai engedmények sorozatát teszik egymásnak. Így is meg lehet állapodni, de a merész reformokra kicsi az esély.

Nincs vezetés...

Sajnos ez a rendszerbe van építve: az Európai Uniónak formálisan 25 vezetője van, plusz az Európai Bizottság és az Európai Parlament elnöke. Ha ennyi vezető van, akkor valójában nincs egyetlen vezető sem. Ráadásul a klasszikus német-francia tengely évek óta halott: a két nagy ország belső problémákkal küzd, gazdaságuk stagnál, politikai vezetőik állandóan a túléléséért küzdenek, az EU legreakciósabb tagjaivá váltak. Útban vannak, nem az élen. Blair elszigetelt, a költségvetési botrány után duplán is. Kelet-európai támogatói számosak, de kicsik, ráadásul nem fogják neki megköszönni, amit pénteken művelt. Odahaza gyenge, miniszterelnöksége a végéhez közeledik. Az EU-nak így nincs vezetője, csak sodródik, egyik kisebb-nagyobb válságról a másikra. És ahogy egyre nagyobbra nő, egyre nehezebb kormányozni.

Ennek kapcsán néhány szót az alkotmány elutasításáról. A hollandok és a franciák nagy része, úgy tűnik, nem is annyira az alkotmányra mondott nemet - a többségnek láthatóan fogalma sem volt róla, miről szól az alkotmány -, hanem általános, az EU-val kapcsolatos problémáit fejezte ki. Ez végeredményben érthető: az unió nem igazán demokratikus szervezet, nem igazán enged beleszólást az embereknek abba, milyen politikai irányba haladjon a közösség.

...és nincs legitimáció

Az európai parlamenti választások - az egyetlen európai szintű voks - nem engednek választást jobb és bal, különböző politikai stratégiák, ötletek és vezetők közt. Nem vonják be a polgárokat az uniós politizálásba, nem adnak nekik igazi politikai hatalmat. A polgárok nem tudják ellenőrizni az EU-t, még annyira se, mint saját államukat. Különböző ellenérzéseiket - például a liberális reformokkal, a piacnyitással, a bővítéssel, a bevándorlással kapcsolatban - akkor fejezik ki, amikor erre lehetőséget kapnak - mint például az alkotmányos népszavazáson. Ez a probléma pedig egyre komolyabb, mert az EU egyre több feladatot lát el, ezért döntései egyre inkább érintik az embereket - akiket ezért egyre jobban zavar, hogy nincsen befolyásuk.

Ezért ha magabiztosabb, határozottabb vezetést várunk el az Európai Uniótól, ami egyúttal legitim is, vagyis az emberek elfogadják döntéseit, akkor a rendszert demokratizálni kell. Az Uniónak választott vezetőre van szüksége, aki a dolgok élére állhat. Kérdés, hogy ez lehetséges-e: igazi demokratikus politizálás csak politikai közösségben létezhet, és az Európai Unió nem igazi politikai közösség, mert nem nemzet. Mindenesetre a régi, felülről irányított, kormányközi politizálás, ahol a tagállamok vezetői együtt eldöntik, mi legyen, az utolsókat rúgja. Ennek a múlt heti csúcstalálkozó újabb példáját adta.