Ferenc, Olívia
-2 °C
4 °C

Magyarország útja a csatlakozási megállapodásig

2004.05.03. 08:01
Kapcsolódó cikkek (1)
Bár a kelet-európai államok az 1990-es fordulat óta vágyakoznak rá, az európai döntéshozók nem siették el a dolgot. Sokáig tudomást sem vettek rólunk, és az uniós tagság a horizonttal együtt távolodott. Mikor következett be az áttörés, és hogyan? Mire játszott a tagfelvétel legfőbb patrónusa, Németország, mire spekuláltak a lengyelek, és hogyan taktikázott a magyar diplomácia? A csatlakozás titkos, váratlan és invenciózus húzásoktól, nemzetközi intrikáktól fülledt történetének a Narancs Brüsszelben, Berlinben, Varsóban és Budapesten járt utána.

n 1993-ban az Európai Tanács határozatban jelentette ki, hogy az unió társult tagjai (12 közép- és kelet-európai ország) ha kívánnak, beléphetnek az Európai Unióba. A határozat a csatlakozást politikai és gazdasági feltételekhez szabta. E "koppenhágai kritériumok" értelmében csak olyan ország csatlakozhat az unióhoz, amelyik stabil, demokratikus jogállam, védi az emberi jogokat és a kisebbségeket, továbbá működő piacgazdasággal rendelkezik, hogy az EU belső piacán is megőrizze versenyképességét. E feltételeket, de leginkább a gazdasági jellegűeket elsősorban a német egyesítés kedvezőtlen tapasztalatai indokolták.

Németország hív

A bővítési folyamat főbb állomásai
Koppenhága, 1993. június
Az EU vezetői megnyitják az unió kapuit 12 kelet-közép-európai ország előtt. A tagság feltétele a gazdasági-politikai (koppenhágai) kritériumok teljesítése.
Luxembourg, 1997. december

A tagországok eldöntötték, hogy 6 állammal: Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovéniával kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat.
Berlin, 1999. március

A 2000-2006-os költségvetés ("Agenda 2000") elfogadása: a luxembourgi hatok felvételét a tagországok 2002-re ütemezik be, 58 milliárd euró összköltséggel.
Helsinki, 1999. december

A csúcstalálkozón további hat állammal, Bulgáriával, Lettországgal, Litvániával, Máltával, Romániával és Szlovákiával kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat.
Nizza, 2000. december

A nizzai szerződésben rögzítik az EU bővítéséhez szükséges intézményi változásokat.
2000. november

A Európai Bizottság közzéteszi a csatlakozás menetrendjét (road map).
Göteborg, 2001. június

A tagállamok kimondják, hogy a jelöltek 2002 decemberéig lezárhatják a tárgyalásokat, és teljes jogú tagként vehetnek részt a 2004-es európai parlamenti választásokon.
Laeken, 2001. december

Az unió megnevezi azt a tíz országot, amely valóban esélyes a bővítés első körében való részvételre.
2002. január

Az Európai Bizottság közzéteszi a tíz új tagállam felvételének részletes költségeit (40 milliárd euró).
Koppenhága, 2002. december 12-13.
A tíz tagjelölt lezárja a csatlakozási tárgyalásokat.

Európában mindig is Németország volt az integráció motorja, de a szövetségi köztársaságban évtizedeken keresztül legfeljebb remélni lehetett, hogy a lassú folyamat végső gyümölcse, az újraegyesítés egyszer valóban beérik. Ehhez képest 1989-90-ben váratlanul pottyant a nyugatnémetek ölébe a keleti országrész. Az egyesítési eufóriát gyors kijózanodás követte: pár év alatt a volt NDK gazdaságának 80 százaléka ment tönkre, mert az üzemek nem voltak felkészülve a piaci versenyre. Mindez sok száz milliárd márkányi nem várt terhet rótt a szövetségi költségvetésre. Németország, a legerősebb gazdaságú, legnépesebb uniós tagállam az EU legnagyobb teherviselőjeként nem akart új, felkészületlen tagok felvétele miatt még egyszer hasonló helyzetbe kerülni.

Az unió keleti bővítése azonban éppen Németországnak állt leginkább az érdekében. Egyrészt a 90-es évek első felében még ahhoz a generációhoz tartozó politikusok irányították az országot, amely generáció történelmi feladatának és felelősségének érezte a közép-európai expanzió folytatását, különösen Lengyelország, Magyarország és Csehország tekintetében. A keleti tartományok bekebelezése miatt ráadásul Németország hirtelen az unió peremvidékén találta magát, és sürgetővé vált az igény, hogy a Berlintől alig 60 kilométerre húzódó lengyel határ jelképezte mély gazdasági és szociális választóvonal Lengyelország politikai és gazdasági stabilizációja révén keletebbre tolódjon. A két ország mind szorosabb gazdasági összefonódása - melynek alapja elsősorban az olcsó lengyel munkaerő, illetve a 36 milliós lengyel piac vonzereje - eközben egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy az unió bővítése - melyben Németország szava meghatározó - elképzelhetetlen Lengyelország nélkül. A többi tagjelöltnek is volt uniós pártfogója - a balti államoknak Finnország, Szlovéniának pedig Ausztria -, de egyikük súlya sem volt Németországéhoz fogható.

Hatan vagy tizenketten?

A tagországok 1997 decemberében Luxembourgban eldöntötték, hogy Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovéniával kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat. Ciprus évtizedek óta várt a bebocsátásra, a kis országok hagyományosan élenjáróak, Lengyelország pedig megkerülhetetlennek számított. A későbbi befutók közül Szlovákiával szemben mindenekelőtt politikai kifogás, a Vladimír Meciar fémjelezte populista nacionalizmus veszélyessége merült fel, Lettország és Litvánia esetében a túl lassú gazdasági szerkezetváltás bizonyult a késedelem fő okának, míg Málta 1996-ban maga függesztette fel csatlakozási kérelmét. A bizottság 1998 márciusában kezdte meg a hat tagjelölttel a tárgyalásokat. Egy évvel később, a berlini csúcson a tanács elfogadta a következő, 2000-2006 közötti időszakra vonatkozó hétéves pénzügyi tervet. Az "Agenda 2000" a fenti hat ország felvételét 2002-re jósolta, és a 2006-ig tartó öt évre 58 milliárd euróban jelölte meg a bővítési költségplafont. Úgy tűnt, hogy minden sínen van.

Ekkor azonban nem várt fordulat következett be.

1999 decemberében az Európai Tanács helsinki ülésén az uniós tagországok vezető politikusai a hat fenti tagjelölt képviselőit némileg sokkolva úgy döntöttek, hogy a listát további hat országgal egészítik ki. Így került a csatlakozó államok közé Bulgária, Lettország, Litvánia, a kérelmét megújító Málta, Románia és Szlovákia. A csatlakozási tárgyalások kibővítésének történelmi indokoltságához természetesen nem férhetett kétség, de az EU addig világos bővítési stratégiája egyszeriben szertefoszlott, a "luxembourgi hatok" számára pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az integráció lelassul, és az "Agenda 2000" bővítési célkitűzéseit az unió nem kívánja tartani. Azt Helsinkiben sem a tagok, sem a tagjelölek nem tudták, hogy a döntés voltaképpen mit is jelent: a 12 ország egyszerre vagy differenciáltan, felkészültsége mértékének függvényében válhat-e a klub tagjává. S nem lehettek biztosak abban sem: az unió vajon nem lepörgetni akarja őket ezzel a döntéssel, a végtelenbe tolva ki a csatlakozás időpontját.

Az Európai Bizottság bővítési igazgatóságának vezetője, Pierre Mirel szerint az Európai Bizottság kezdetben megpróbálta szigorúan érvényesíteni a koppenhágai kritériumokat, ezért sem jöhetett szóba Luxembourgban a hatok mellett más tagjelölt. Időközben azonban puhult a brüsszeli álláspont: Lettország és Litvánia esetében a bizottság a kormányzatok gazdaságélénkítő intézkedéseit értékelte, 1999 tavaszán pedig, miután Meciar távozott a hatalomból, megnyugtatónak találták, hogy az új szlovák kormány jól reagált a kisebbségi ügyekkel, köztük a magyar helységnevek használatával kapcsolatos brüsszeli kritikákra. Románia és Bulgária esetében ebben az időszakban még nem következett be számottevő javulás a kritériumok teljesítése terén: a bizottság mégis úgy döntött, hogy mivel mindkét ország következetesen támogatta az EU Kosovo-politikáját, megkezdik velük a tárgyalásokat. A gesztust egyben bátorításnak is szánták, nehogy az elutasítás okozta frusztráció miatt lassuljanak a reformok. A korábbi főtárgyaló Mirel végül elismerte, hogy a demonstratív luxembourgi keménység csak tárgyalási taktika volt az unió részéről: a cseh-szlovák vámunió és a balti országok hasonló belső szabadkereskedelmi megállapodása miatt megoldhatatlan gyakorlati problémákkal járt volna az érintett országok eltérő idejű csatlakozása.

Tanácstalanság Brüsszelben

"Az unió sosem tudott mit kezdeni a tagjelöltek differenciált elbírálásával, mert a politikai szempontok mindig felülírták a pragmatikus meggondolásokat" - mondja ugyanerről Györkös Péter. A Külügyminisztérium Integrációs Államtitkárságának főosztályvezetője, egyben a magyar tárgyaló delegáció titkára szerint a 2000-es elbizonytalanodás után a decemberi nizzai csúcstalálkozó a bővítés szempontjából már egyértelmű válságtüneteket mutatott: hiába kezdődtek el a tárgyalások, a tagjelöltek delegáltjai érezték, hogy brüsszeli tárgyalópartnereik nem kapták meg az érdemi előrelépéshez szükséges stratégiai eligazítást.

A közel öt éven át zajló csatlakozási tárgyalásokon nagy mozgásteret értelemszerűen csak az unió élvezett. A csatlakozási fejezetek tárgyalásakor a "közösségi vívmányok" (acquis communautaire) névre keresztelt uniós joganyag hiánytalan és változatlan átvétele alapfeltétel volt: a tagjelöltek kivételezést nem, csak haladékot kérhettek. A gyakorlatban ez jellemzően úgy történt, hogy az adott ország főtárgyalója átadta a kormánya által tárcaközi egyeztetések során kiérlelt pozíciót, vagyis egy kérelmet, hogy melyik szabályra hány év átmenetet (derogációt) kérnek. Az Európai Bizottság képviselője ezt továbbküldte a tagországok képviselőinek, akik saját egyeztetési mechanizmusuk keretében egy ellenajánlatot készítettek, amit aztán a bizottság tárgyalója képviselt a tagjelöltek felé. A csatlakozó országok ezért igyekeztek úgy pozicionálni, időzíteni egy-egy számukra fontosabb derogációs igényt, hogy az lehetőleg szemben álljon a tagországok kéréseivel, mert így legalább némi játéktérhez juthattak.

A sokszereplős, de a konkrét ügyekben szigorúan kétoldalú tárgyalási folyamat másik sajátossága a bizottság kényelmességéből fakadt. Ha valamelyik állam delegációja elsőként zárt le egy fejezetet, az rendszerint egyfajta megállapodási mintaként szolgált az adott fejezetről még alkudozó országok számára. A korábban kialkudott kedvezményeket a bizottság rendszerint különösebb akadékoskodás nélkül megadta másnak is, jelentős pluszengedményekre viszont csak nagyon ritkán, különösen erős érvek hallatán volt hajlandó. A tárgyalások e sajátosságai nagyban közrejátszottak abban, hogy a különböző adottságú országok gyakran homlokegyenest eltérő tárgyalási taktikát választottak, és ezt a legjobban talán éppen Lengyelország és Magyarország példáján lehet demonstrálni.

Látva a megfeneklett tárgyalásokat, az Európai Bizottság a bővítési folyamat felgyorsítása érdekében 2000 novemberében tárgyalási menetrendet (road map) fogadott el. Ennek alapján lendült offenzívába a magyar EU-diplomácia, hogy 2001 júniusára a svéd elnökség hathatós segítségével a 31-ből nyolc fejezetet lezárjon.

A magyar stratégia

"El kellett menni addig, hogy már ne lehessen visszafordulni: kényszerhelyzetbe hoztuk a bizottságot, ez volt az igazi szerepünk" - magyarázta lapunknak a magyar tárgyalási stratégiát Györkös Péter.

"A kezdetektől volt egy stratégiai dilemmánk: nem tudtuk, hogy az unió milyen szempont alapján képzeli a bővítést - avatja be a Narancsot a Bem tér kulisszatitkaiba Gottfried Péter, a Külügyminisztérium integrációs államtitkára. - Két iskola létezett: az egyik szerint akkor történik meg a csatlakozás, amikor jól fel van készülve a tagjelölt, a másik megközelítés a geopolitikai, geostratégiai tényezőkre helyezte a hangsúlyt. Nálunk az első iskola volt erős, ezért az volt az általános nézet, hogy van realitása a kiscsoportos bővítésnek, akár Lengyelország nélkül is. Emiatt voltak is súrlódások a visegrádi csoportban, mert azt mondtuk, hogy az együttműködés nem arra irányul, hogy egyszerre csatlakozzunk, hanem hogy ne tegyünk semmit egymás ellen" - magyarázza a lengyelek által kifogásolt magyar álláspontot Gottfried Péter.

"A magyar delegáció nemcsak hogy úgy tárgyalt, hogy nem volt kellő tekintettel a csatlakozó országok közös érdekeire, de úgy próbált jobb bizonyítványt kiállítani magáról, hogy kedvezőtlen fényben tüntette fel Lengyelországot. Az érvelésüket nem tényekre, hanem véleményekre alapozták, önzők voltak és kevés szolidaritást mutattak" - osztotta meg a Naranccsal szokatlanul éles véleményét varsói irodájában a lengyelek korábbi brüsszeli főtárgyalója, Jan Truszczynski külügyminisztériumi államtitkár.

Györkös Péter szerint nehezen indultak be az érdemi csatlakozási tárgyalások, de pénzügyi pozíciói megnyitása után a bizottság már tartotta a menetrendet. Az viszont, mint mondja, érezhető volt, hogy brüsszeli partnereik mindig szem előtt tartották a lehetséges következményeket a bővítés lengyel-német aspektusára. "Ha Lengyelország nem kerül be az első körbe, az kezelhetetlen problémákat okozott volna. Így viszont az volt a gond, hogy hitelessé tehető- és megvalósítható-e az egész bővítési folyamat úgy, hogy az elöljáró országoknak is jó legyen - teszi fel a kérdést a külügyi osztályvezető. - Időközben a politikai elit is érzékelte a huzavonát és annak okait, így néha valóban hallatszottak türelmetlen hangok, miszerint >>nekünk talán nem is akkora baj, ha Lengyelország megcsúszik>a személyek szabad mozgása M. G.) és >>a tőke szabad áramlásaM. G.) - mondja Balázs. - Előre kellett volna engedni azt, aki a legnagyobb rést üti a falon." Márpedig Lengyelország valóban nagypolitikai tényező, és később nagyobb engedményeket volt képes kicsikarni. "Ha a lengyeleket toltuk volna előre, akkor nagyobb engedmények helyett inkább csak egy jelentős időbeni csúszást tudtunk volna elérni" - mondja ugyanerről Gottfried.

"1997-1998-ban a kevésbé fontos fejezetekkel foglalkoztunk, 2001-2002-re maradt a neheze. 2000 őszén a menetrend pont azért készült, hogy rákényszerítsük a tagjelölteket arra, hogy 2001 januárjától 18 hónap alatt, három részre osztva végigtárgyaljuk a fejezeteket, és kialakíthassunk velük szemben a közös EU-pozíciót - fogadja mosolyogva Pierre Mirel a magyar külügyi invázióra vonatkozó kérdést. - Az volt a cél, hogy 2002 júliusáig lezárjuk a nehéz fejezeteket, decemberben Koppenhágában pedig az egész tárgyalássorozatot."

Arról tehát, hogy az 1999-et követő egy-másfél év reménytelenségéből mi mozdította ki a bővítési folyamatot, eltérő módon vélekednek maguk a diplomáciai küzdelem szereplői is. Vajon a fordulatot a kelet-európaiak kényszerítették ki az unióból - s ha igen, a kertek alatt osonó magyarok vagy a robusztus lengyelek? -, esetleg arról van szó, hogy az európai politikusok egyszerűen ekkorra időzítették a lépésváltást? Annyi bizonyos, hogy e lépésváltás első jeleként 2001 decemberében a belga elnökséget záró laekeni csúcstalálkozón a bizottság megnevezte azt a 10 országot, melyet esélyesnek tartott a bővítés első körében való részvételre.

Ekkortól egyre inkább az lett a kérdés: milyen pénzügyi feltételekkel lehetnek tagjai az uniónak a kelet-európai államok. Ez pedig a köztük működő szolidaritás maradékát is kikezdte.

Részletkérdések: a pénz

A tíz új tagország csatlakozási költségének maximumát a bizottság 2002 januárjában 40 milliárd euróban jelölte meg, azaz 18 milliárddal kevesebbet szántak a célra, mint amennyit korábban a luxembourgi hatokra költöttek volna. Ez a 40 milliárd majdnem ugyanannyi, mint amennyi 2004 és 2006 között jutott volna a hatokra. Tartalmazott ugyanakkor egy, az uniós agrártámogatások negyedére rúgó, közvetlen mezőgazdasági kifizetésre szóló javaslatot már az első évre: ilyesmiről az "Agenda 2000"-ben még szó sem volt. A csatlakozási tárgyalások zárószakasza előtt, 2002 őszén született egy közös visegrádi álláspont arról, hogy együtt lépünk fel a közvetlen kifizetések induló szintjének emelése érdekében. Lengyelország azonban az utolsó előtti pillanatban úgy döntött, hogy máshová helyezi a hangsúlyt a kétoldalú tárgyalásokon, majd Csehország és Szlovákia is kihátrált az egyeztetett álláspont mögül. Azóta többen, köztük Eneko Landaburu, az EU bővítési főigazgatója is úgy nyilatkoztak, hogy ha a visegrádiak kitartanak, elérhették volna, hogy a közvetlen kifizetések szintjét az unió 30 százalékra emelje: a tagországok képviselői a jelek szerint méltányolták volna a kérést.

Lengyelország óriási tárgyalási súlyát jól tükrözik Landaburu szavai: "Azzal, hogy a Koppenhága előtti utolsó, miniszteri szintű fordulón a lengyelek visszavonták az erre vonatkozó kérésüket, a még kitartók tényleges súlya túlságosan lecsökkent ahhoz, hogy mindezt rá lehessen kényszeríteni a tagországokra." (Világgazdaság, 2002. december 23.)

"A visegrádiakkal való közös felkészülés során kiderült, hogy egy közös célunk van: a közvetlen agrárkifizetések növelése. Mi azonban nem hittünk abban, hogy ez megvalósítható - magyarázza a korábbi lengyel főtárgyaló, Jan Truszczynski, hogy miért választottak külön utat. - Számunkra a prioritás az volt, hogy enyhítsünk a csatlakozás utáni első évek központi költségvetési terhein. 1,1 milliárd euróval több készpénzre volt szükségünk az első három évben, hogy csökkenthessük a Lengyelország által fizetett uniós tagsági díj és a visszajuttatott támogatások közötti különbséget."

"Ha Lengyelország nem a saját játszmáját játssza és a visegrádi csoport együtt marad, akkor együtt több pénzt csikarhattak volna ki a közvetlen kifizetésekre. A visegrádi szolidaritást azonban a lengyelek felfüggesztették, és ezt a többiek sosem fogják elfelejteni" - értékelte lapunknak a tárgyalások lezárása előtti utolsó fejleményeket Pierre Mirel.

A csatlakozási szerződések pénzügyi paramétereiről szóló megál-lapodások maradtak a tárgyalássorozat legvégére, és ezek is tükrözték a tagjelöltek eltérő attitűdjeit. A nehezebb fejezetek lezárását amúgy sem elsiető lengyel tárgyaló küldöttség itt volt a leginkább elemében, ráadásul végre nem kötötték a kezét a kicsi, de agilis országok által korábban elért precedens megállapodások, hiszen itt már mindenki csak magáért tárgyalt. "Tudtuk, hogy földügyben az unió velünk engedékenyebb lesz. Ha a többiek is ilyen hosszú átmenetet akartak volna, beállhattak volna mögénk" - utal rá kertelés nélkül a berlini lengyel követség tanácsosa, Agnieszka Walter-Drop, hogy a bővítés behemótjának, Lengyelországnak miért volt nagyobb a mozgástere a többieknél. "Lehettünk volna keményebbek a lengyelekkel a kritériumoknak való megfelelés tekintetében - magyarázza a bizonyítványt a jelenleg ellenzéki Werner Hoyer, a Kohl-kormány volt külügyi államtitkára a Bundestag egyik irodaépületében -, csakhogy Schröder 1999-ben Berlinben kimondta, hogy a bővítés elképzelhetetlen Lengyelország nélkül, ami akkora taktikai hiba volt, hogy azóta is fizetjük az árát."

A csatlakozási tárgyalásokat lezáró, 2002. decemberi koppenhágai csúcson a magyar tárgyaló delegáció a 2005-2006-os költségvetési pozíció javítására és a közvetlen mezőgazdasági támogatásokra koncentrált, mivel nem akarták a korábban véglegesen lezárt fejezet bármelyikét újabb engedmények kiharcolása érdekében megnyitni. Miután a közvetlen kifizetések 30 százalékra növelésének igényével magunkra maradtunk, annak kivívására esély sem maradt. 2004-ben ehelyett a mindenkori uniós szubvenció mértékének 55, 2005-ben 60, 2006-ban 65 százalékáig nemzeti forrásból kipótolhatjuk a gazdák jövedelmének támogatását. Ezen felül Koppenhágában sikerült elérni, hogy a nemzeti forrású kiegészítéshez három évig az uniós vidékfejlesztési támogatás 20 százalékos részét is igénybe lehet venni. 2004 és 2006 között a tényleges nettó magyar költségvetési többlet 825 millió euró lesz, amiben már az az 56 millió is benne van, amivel Koppenhágában sikerült megfejelni a dán elnökség utolsó ajánlatát.

Varsó külön utakon

A lengyelek tárgyalási pozícióinak kialakítását azon túl, hogy eleve a legnagyobb tagjelöltként (Lengyelország 36 millió lakosa több, mint a többi kilenc csatlakozó ország együttes népessége) még Németoszágot is maguk mögött tudhatták, az is befolyásolhatta, hogy a csatlakozásról szóló diskurzus náluk egészen másmilyen jellegű, mint Magyarországon. Lengyelországban a populista, euroszkeptikus pártok népszerűségi indexe már túl van a 30 százalékon, és a sajtóban, a szejmben, a különböző nyilvános fórumokon évek óta élénk diskurzus folyik az uniós csatlakozásról. Igaz, hogy ez a párbeszéd a megfigyelők, így például Pierre Mirel szerint többnyire alacsony színvonalú és felszínes, de még akkor is segít kikristályosítani az álláspontokat. Így érthetőbb, hogy a parasztpárti mezőgazdasági miniszter számára miért válhatott Koppenhágában élet-halál kérdésévé a tejkvóta félmillió tonnás emelése, és miért kért a lengyel delegáció a külföldiek termőföldvásárlásának liberalizálására 18 éves átmenetet, amiből aztán 12-t meg is kaptak.

Magyar diplomatakörökben ugyanakkor éppen azért orroltak meg Varsóra, mert a lengyelek a tárgyalások vége felé nem értesítették a többi jelöltet az ilyen jellegű, pozíciójavító fejleményekről. Egy diplomata, aki korábban országa brüsszeli tárgyaló delegációjának tagja volt, úgy véli, hogy a magyarok kivárása mögött más ok húzódik. Mint mondja, többeknek az volt a benyomása, hogy a termőföldkérdéshez hasonló esetekben a magyar diplomaták szándékosan nem éltek a lehetőséggel, hogy további protekcionista gazdaságpolitikai engedményeket harcoljanak ki: mintha egy "titkos neoliberális gazdaságpolitikai egyezségre" törekedtek volna. A neve elhallgatását kérő delegált szerint ez összefügghet azzal, hogy Magyarországon se harsány, populista euroszkeptikusok, se belpolitikai válság nincs, ezért a tárgyalóknak kevésbé kell figyelembe venni a megállapodások kialkudásakor azok hazai fogadtatását, és olykor hozhatnak racionálisabb döntéseket. "Sajnálom, ha egyes kollégáknak ez volt a benyomása - mondja ugyanerről Gottfried Péter. - Termőföldügyben elszántak voltunk és kemények. Nem azon kell lemérni a szándékot, hogy ki mekkorát bír mondani. De abba a versenybe sem szeretnék beszállni, ahol azon mérik a keménységet, hogy ki bír 18 év derogációt kérni valamire."

Mit nyertek a lengyelek?

"Annál makacsabbul tárgyalni, mint ahogy mi tárgyaltunk Koppenhágában, nem lehetett volna: még a királynői díszvacsora is miattunk maradt el - helyezkedik közös platformra Gottfrieddal a magyar delegáció brüsszeli irodájában utolsó munkanapjai egyikén Balázs Péter. - Ebben ennyi volt. Kár, hogy ez az alku maradt a végére, és nem valami ünnepélyesebb esemény."

"A lengyelek mintha nem fogadták volna el, hogy az uniós csatlakozás egy >>zéró összegű játszmaA tagországok munkaerő-piaci óvintézkedéseinek hatására a lengyelek lassan kezdenek számolni a szomorú realitásokkal: "Már most 800 ezer ember dolgozik legálisan vagy illegálisan Németországban, és a fiatalok több mint fele Nyugaton akar dogozni - sorolja a tényeket Jacek Pawlicki, a Gazeta Wyborcza külpolitikai szerkesztője. - Ezért szomorú, hogy a nyugat-európai országok, kezdve a svédekkel, lezárják a munkaerőpiacaikat." Az az egymilliárd euró, amelynek első részletét Brüsszel napokon belül utalja el a varsói központi költségvetésnek, borúlátó jóslatok szerint a jelenlegi belpolitikai válságban könnyen szavazatvásárlási célok forrásául szolgálhat. Lesújtó a véleménye a lengyelek csatlakozási eredményeiről Daniel Grosnak, a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központja igazgatójának. A közgazdász Gros szerint alapvetően ellentétes Lengyelország érdekeivel, hogy a csak jól körülhatárolt fejlesztési célokat szolgáló, szigorúan ellenőrzött strukturális alapokból ennyi pénzt csoportosítottak át a központi költségvetés lyukainak betömésére, ahonnan majd olyan célokra fogják szétfolyatni, mint a tűzoltók béremelése. Az idős kisbirtokos gazdák problémájára azonban szerinte sincs jó és humánus megoldás, csak a kivárás.

Miklósi Gábor

A cikk az Európai Kulturális Alapítvány támogatásával született. Következő számunkban azt mutatjuk be, hogy a csatlakozó országok érdekérvényesítési törekvései hogyan jelentkeznek az unió új alkotmányáról folyó vitában, és minderről hogyan vélekednek Nyugat-Európában.