Natália
-3 °C
7 °C

Amerika és Európa, új gyarmattartók

2003.07.13. 22:41
Senki nem szereti a birodalmakat, de vannak problémák, amelyekre csak birodalmi megoldások léteznek - írja nagyhatású könyvében egy amerikai szerző, aki szerint a hidegháború utáni megváltozott világban az újfajta fenyegetések nem csak jogossá, de szükségessé teszik, hogy a nyugati hatalmak újra birodalmakként és gyarmattartóként viselkedjenek - saját érdekükben és a gyarmatosítottak érdekében is. Viszont csinálhatnák egy kicsit jobban, mert eddig nem voltak túlságosan sikeresek.
A "birodalom" és a "gyarmat" negatív felhangú szavak nem csak a magyarban, de majdnem minden európai és más nyelvben. Csakúgy, mint a belőlük képzett "imperializmus" és "imperialista", vagy "kolonializmus" és egyéb vállfajaik. Természetesen magához a dologhoz is inkább negatív képek és gondolatok társulnak, mint pozitívak: kirabolt, megalázott és elnyomott afrikai, ázsiai országok, rabszolgasor, reakció, szipolylázadás, hasonlók. A huszadik század közepére az imperializmus és a kolonializmus csődöt mondott ideológiákká, tarthatatlan és vállalhatatlanná gondolatokká váltak Nyugaton és a fejlődő országokban is.

Közbe kell lépni, különben mi szívjuk meg

Viszont a hidegháború végével ez megváltozhat. A fejlett világ - noha ezúttal némileg más céloktól és érdekektől vezérelve - ismét az imperializmus és a gyarmatosítás eszközeihez nyúlhat, ahogy világossá válik, hogy szovjet vagy amerikai hidegháborús szövetségeseiktől megfosztott, a totális szétesés szélére került harmadik világbeli államok olyan fenyegetéseknek és veszélyeknek lehetnek a forrásai, amelyeket képtelenség figyelmen kívül hagyni.

Ennek ma már klasszikus példája Jugoszlávia, amelynek két volt tartománya - Bosznia és Koszovó - a kilencvenes évek végére gyakorlatilag nyugati protektorátussá süllyedt. Az adminisztrációt az ENSZ vezeti, a legmagasabb politikai döntések Washingtonban és az európai fővárosokban születnek, a rendet nyugati katonák és rendőrök tartják fönn. Ezt sokan nem röstellik neokolonializmusnak nevezni, bár a "nemzetépítés" az elfogadott, szégyellős fedőnév.

Persze a célok eltérnek az európai gyarmatosítás korábbi korszakától: a nyugati hatalmak nem azért vannak ezekben az országokban, hogy kifosszák, hanem hogy stratégiai érdekeiknek megfelelően stabilizálják őket. Egy polgárháborúba és gengszterizmusba süllyedt Balkán sérti Európa érdekeit: menekültáradat forrása, kábítószer- és fegyverkereskedők tanyája, csempészútvonal. Az etnikai vérengzések rosszul mutatnak a tévében, túl nagy szégyen hagyni. Afganisztán és szeptember 11-e pedig azt mutatta meg, hogy ennél sokkalta ocsmányabb démonok is tenyészhetnek a káoszban, amit egy szétesett, magát a középkorba visszaküzdött ország produkál. Nem lehet őket hagyni megrohadni, közbe kell lépni, át kell venni a helyet vagy mi szívjuk meg - ez a neokolonializmus alapvetése.

Nem szégyenlős

A neokolonializmus gyakorlata az elmúlt tíz évben elkoptatta a Nyugat szégyenlősségét. Különösen, ahogy az ilyesmiben leginkább szégyenlős nyugati hatalom, az Egyesült Államok is kénytelen volt beszállni a buliba. Amerika a Balkánon még csak a háborúzásban vett részt, nagyobbrészt az ENSZ-re és az európaiakra hagyva a hely összerakását. De egy évtizeddel később, Irakban, már nyakig van a posványban. Ugyanúgy roskadozik a "fehér ember terhe" alatt, mint kevésbé szégyenlős, gyarmatosításban járatosabb és cinikusabb európai szövetségesei. (Ez persze érthető: a Balkán széthullását csak Európa szívta meg: a Balkán Európa "felelőssége". Afganisztánét Amerika szívta meg, ezért az meg Amerika "felelőssége". Irak esetén a felelősségnek más gyökerei vannak: végül is az Egyesült Államok ütötte szét a helyet.)

Az amerikai írók mindenesetre igazodnak lassacskán az új helyzethez, szóhasználatban úgy, mint gondolkodásban. Sokan levetkezik a szégyenlősséget, ami ezt a dolgot kíséri, lassan maguk mögött hagyják azt az ellenszenvet, ami az amerikai gondolkodásban nagyon mélyen gyökerezik mindenféle birodalommal, gyarmatosítással és hasonlóval szemben. Max Booth, egy neokonzervatív szerző a Financial Times múlt heti számában egyenesen egy amerikai gyarmatügyi minisztérium létrehozása mellett érvelt, mindenfajta cinizmus nélkül. Változnak az idők, változnak a szükségek.

Az új helyzet felismerésében mások közt egy Michael Ignatieff nevű történészprofesszor jár élen, aki egy emberi jogokkal foglalkozó programot vezet a Harvardon. Ignatieff - aki rengeteget írt hasonló témákról a kilencvenes években - nem rossz lelkiismeretű baloldali, nem remegő térdű pacifista. Új könyvében, az Empire Lite-ban azzal nyit, hogy akik arra számítanak, hogy ez egy Amerika- és imperializmusellenes kirohanás lesz (ami mostanság az európai sajtó nagy részének egyik kedvenc foglalatossága), azok súlyosan csalódni fognak.

Valóban, a rövid könyvecske hűvös, majdnem cinikus elemzése egy olyan világpolitikai helyzetnek, ahol a nemzetállamokra nem elsősorban más, rivális nemzetállamok jelentenek fenyegetést, mint a klasszikus hatalmi politikában. Hanem csődöt mondott, szétesett államok, amelyeken terrorista szervezetek és bűnszövetkezetek tenyésznek és amelyek véres etnikai és vallási háborúknak, éhezésnek, menekültáradatnak és gengszterizmusnak ágyaznak meg.

Ignatieff szerint a nyugati hatalmak válasza, a "humanitárius imperializmus", teljesen érthető. A Nyugat stratégiai érdekeit védelmezi imperialista módszerekkel: katonai erővel avatkozik be szuverén államok életébe, rezsimeket buktat meg, aztán nekiáll újraépíteni, kívülről és felülről. Ignatieff nem ítél el, nem is igen vitatkozik, hanem megállapít és elismer. Rámutat, hogy a legtöbb esetben az új "humanitárius imperializmus" érdekei egybeesnek a helyiek érdekeivel, a külső beavatkozás az ottaniaknak is jó. "Senki nem szereti a birodalmakat, de vannak problémák, amelyekre csak birodalmi megoldások léteznek... Az imperializmus, amely stabil és demokratikus intézményeket hoz létre Boszniában, Koszovóban és Afganisztánban, jót tesz (az én kiemelésem - Sz.B.). Attól, hogy mellesleg [nyugati] érdekeket is szolgál, még lehet jó a helyieknek is" - írja.

Ugyanezt, csak jobban?

Ahol ez a könyv nagyon is vitatkozik és elítél, az a módszerek és eredmények tartománya. A könyv gerincét három esettanulmány adja: "nemzetépítés" Boszniában, Koszovóban és Afganisztánban. A három eseten múlik Ignatieff szerint a modern imperializmus és neokolonializmus megítélése. Mind a három esetben jogos, sőt szükséges volt a beavatkozás, de mind a három ország (tartomány) azóta is birodalmi életfenntartó berendezéseken van. A kudarc mérete (ha ezek kudarcok, ahogy Ignatieff gondolja) persze különbözik: lehet, hogy Bosznia és Koszovó nem független államok, és működésük és békéjük a "nemzetközi közösség" jóindulatától, Amerika és Európa birodalmi erejétől függ. Viszont legalább nem ölik egymást az emberek és ez is valami. Afganisztánban (és Irakban) még eddig sem sikerült eljutni.

A három esettanulmány sorra veszi azokat a dolgokat, amikben Ignatieff szerint majdhogynem kódolva van a neokolonializmus kudarca. Ilyen a modern gyarmatosítók érzéketlensége a helyiek felé, például Boszniában és Koszovóban, ahol nem értik, hogy a pár éve még egymás vérében hónaljig gázoló közösségek miért nem hajlandóak még mindig szóba állni egymással, és miért nem viselkednek még mindig úgy, ahogy a konszenzusos parlamenti demokrácia szabályai megkövetelik. Ilyen a modern gyarmatosítók egyébként teljesen érthető bizalmatlansága, ami az egyik legfontosabb akadálya annak, hogy a gyarmatosítottak saját lábukra állhassanak: amíg a legfelsőbb politikai döntéseket Washingtonban, Londonban, Párizsban hozzák, amíg az érdemi hatalom kinevezett birodalmi prokonzulok kezében marad, addig az érintett országoktól, közösségektől tényleg nehéz elvárni, hogy felelősségteljesen viselkedjenek és felkészüljenek az ígért függetlenségre.

Vagy ilyen a modern, médiavezérelt tömegdemokráciák alkalmatlansága arra, hogy hosszabb időre magukra vállaljanak ehhez hasonló, kétes felelősségeket, az áldozatokkal, a magas költségekkel, az elkerülhetetlen vérrel és izzadtsággal együtt. A modern gyarmatosítók félelme a felelősségtől, rettegése attól, hogy leragadnak gyarmataik mocsarában. Ez a kritika leginkább a birodalomépítéstől történelmi ösztönösséggel irtózó Amerikával szemben és Afganisztán kapcsán fogalmazódik meg. Az afganisztáni vállalkozás "birodalomépítés olcsón" (innen a könyv címe) - kevés a pénz, kevés a katona, ők is csak a fővárosban, míg az ország nagyobb része hadurak martaléka, háborúik színtere, nem olyan nagyon különbözően, mint azelőtt. A gyarmatosítón látszik, hogy legszívesebben menne már a fenébe, nyomasztja az egész dolog terhe. Nincs hozzá se kedve, se gyomra. Ez így nem jó, mutat rá Ignatieff, persze helyesen. Valamit vagy rendesen csinálunk vagy sehogy.

A könyv még az iraki háború előtt, de a háborút megelőző viták alatt íródott, és Irak végig is kíséri Ignatieff gondolatmenetének nagy részét. Irak a neokolonializmus eddigi legnagyobb tesztje lesz, nagyobb mint Bosznia, Koszovó vagy Afganisztán. A nagy és bonyolult ország komolyabb és sokkal drágább probléma lesz, mint eddig bármelyik, és az első eset, hogy Ignatieff modern birodalmai közül a legnagyobb, Amerika vállalta magára a gyarmatosítás teljes felelősségét. Egyelőre nem megy olyan jól a dolog. Ignatieff könyvéből nem biztos, hogy megtudjuk, pontosan mit kellene máshogy csinálni ahhoz, hogy az iraki vállalkozás egyértelmű siker legyen - ahhoz túl rövid és nem is elég alapos -, de azt igen, hogy mi az új imperializmus és kolonializmus, miért van rá szükség és mik a tipikus hibák, amiket a modern gyarmattartók elkövetnek.

Empire Lite: Nation-building in Bosnia, Kosovo and Afghanistan
Michael Ignatieff
Random House, 2003