Ferenc, Olívia
-2 °C
4 °C

Véresen, reménytelenül

2001.09.28. 13:34
Kapcsolódó cikkek (1)
Pontosan egy évvel ezelőtt kezdődött a második palesztin felkelés, az intifáda. Az előzőnél lényegesen véresebb összecsapások teljesen szétrombolták az 1994-ben megkezdett oslói békefolyamatot. Egyelőre kétséges, hogy van-e bármi esély a megegyezésre, hisz Oslo kudarcával olyan alapvetések is megkérdőjeleződtek, amelyekre az egész békefolyamat épült.
2000. szeptember 28-án kezdődött Izraelben és a megszállt palesztin területeken a második palesztin felkelés, az intifáda. A napi rendszerességgel zajló összecsapásokban azóta több mint nyolcszáz ember vesztette életét, túlnyomó többségükben arabok. A mindennapivá váló harci és terrorcselekmények nem csak a megszállt területeken illegális telepeken élő izraelieket és a blokád mögé zárt palesztinokat érintik, de az 1967-es határoktól övezett Izraelt is: az eddigi legsúlyosabb terrortámadásban egy palesztin öngyilkos merénylő húsz emberrel végzett egy tel-avivi diszkó előtt.

Véresebb és agresszívabb

A mostani intifáda erejében és aggresszivitásában sokban különbözik az eredeti, 1987 és 1992 közt zajló palesztin felkeléstől. Az akkori ellenállás főként tüntetésekben, sztrájkokban, polgári engedetlenségben és persze kődobálásban nyilvánult meg. Ezzel szemben a frontvonalban ma viszonylag jól felfegyverzett arab militánsok állnak, akik rendszeresen aknavetőkkel támadják a Ciszjordániában és a Gáza-övezetben lévő zsidó telepeket, sőt nem egyszer magát Izraelt. Rendszeresek az öngyilkos merényletek is.

Izrael válasza ennek megfelelő: a hadsereg rutinszerűen hatol be a Palesztin Autonómia területére, lakóházakat és hivatali épületeket rombol le, amelyeket palesztin militánsok állítólag (kétségkívül) lőállásnak használnak, légitámadásokat intéz palesztin kormányépületek ellen, és a katonák ijesztő gyakorisággal lőnek agyon kődobáló gyermekeket is.

Gazdasági romlás

Az intifáda érzékeny veszteséget okozott mindkét fél gazdaságának. Izraelben drámaian visszaestek a turizmusból származó bevételek, a növekvő katonai kiadások megrogyasztják a büdzsét, és megugrott a munkanélküliség is. Ennél sokkal rosszabbul jártak a főként a mezőgazdaságban és az izraeli építőiparban dolgozó palesztinok: a blokád miatt az amúgyis gyengélkedő - és az Arafat vezette kormányzat eszméletlen korrupciójától kétségkívül még betegebb - palesztin gazdaság gyakorlatilag összeomlott. A köztisztviselők nem kapnak fizetést, a munkanélküliség az egekbe szökött, és az intézményi rendszer összeomlása által létrejött űrbe mind eredményesebben furakodnak be a helyi alapokon álló, többnyire félkatonai csoportoktól segített kiskirályok.

Politikai kilátástalanság

A palesztin gazdasági válság politikai káoszhoz is vezet: a békefolyamatot elutasító Hamasz és az Iszlám Dzsihád népszerűbb mint valaha, és sok elemző szerint Arafat szinte teljesen elveszítette uralmát a területek nagy része felett. Bár még mindig ő a legnépszerűbb palesztin politikus, 24 pontos támogatottsága: mélypont.

Izraelben politikai melankólia uralkodik. Bár a Likud és a Munkapárt "nemzeti egységkormánya" stabilnak tűnik, a békepárti baloldal - érveitől látszólag megfosztva - romokban hever. A közvélemény ugyan támogatja Ariel Saron kormányfő keménykezű politikáját, az izraeliek hetven százaléka (!) nem hiszi, hogy a miniszterelnök el tudja tiporni a felkelést.

Ciszjordánia az intifáda kitörésekor
Ki a hibás?

Mi vezetett ide? Másfél évvel ezelőtt még reális lehetőségnek tűnt a végső béke izraeliek és palesztinok közt. A Camp David-i és az azt követő tabai béketárgyalásokon a felek közelebb jártak az évszázados konfliktus lezárásához, mint valaha. Elemzések hosszú sora boncolgatta már, hogy ki is a felelős a kudarcért, melyik fél követett el "történelmi hibát" a tárgyalóasztalnál: a megfigyelők zöme hajlik arra, hogy a felelősséget inkább Arafat vállára helyezze, amiért nem fogadta el Ehud Barak korábbi kormányfő történelminek nevezett ajánlatát.

(Bár konkrétumokat soha nem hoztak nyilvánosságra, Barak állítólag a teljes Gáza-övezetet és Ciszjordánia 95 százalékát ajánlotta fel Arafatnak. A maradék területen él a zsidó telepesek nyolcvan százaléka; ezt Izrael annektálta volna, cserébe a palesztinok kaptak volna egy részt a Negev-sivatagból. Barak szintén megtörte a Jeruzsálem oszthatatlanságára vonatkozó izraeli tabut. Azóta sokan vitatják, hogy a Camp David-i ajánlat valóban ennyire nagylelkű lett volna, azt azonban mindkét fél elismeri, hogy a 2001 januárjában Tabában lefolytatott tárgyalásokon már csak hajszál választotta el Barakot és Arafatot a végső megegyezéstől.)

Nem látni az alagút végét

Akárki is a hibás - sokak szerint az alapjaiban rossz oslói békefolyamat, amely a fontos kérdések rendezését rendre elnapolta -, a közelmúltnál csak a jövő tűnik sötétebbnek. Arafat nem tudja vagy nem akarja visszafogni fegyvereseit, Saron pedig nem tud vagy nem akar igazán megegyezni: fogadkozása, hogy nem tárgyal, amíg a palesztinok abba nem hagyják a lövöldözést, annyiban abszurd, hogy ezzel lényegében megadást vár el, amire, tudható, a palesztinok nem hajlandóak. És még ha értelmes párbeszédbe is fognának, az izraeli miniszterelnök korábban azt is világosság tette, hogy szó nem lehet olyan nagylelkű ajánlatról, amit Barak tett Arafatnak (és amit ő, bármilyen okból is, de visszautasított). Nehéz elképzelni, hogyan lehet innen továbblépni.

Abszurd módon némi reményt villantott fel ebben a sötét helyzetben a szeptember 11-i amerikai terrortámadás: a globális terrorellenes koalíció kiépítésén fáradozó Washington nem engedheti meg magának, hogy ne foglalkozzon valamennyit a palesztinok ügyével, hisz ez az egyik legfontosabb oka a térségben tapasztalható Amerika-gyűlöletnek. Az amerikai külügyminisztérium nyomására a felek gyorsan meg is állapodtak egy tűzszünetben, ez azonban egyelőre nem sokban különbözik az eddigiektől: némi csönd, aztán ismét, újra egymásnak estek. Hisz már annyira megszokták.