Judit
-2 °C
8 °C

Miért akarja Amerika megtámadni Irakot?

2002.09.19. 09:40
Az amerikai vezetők az elmúlt pár hónapban, vagyis amióta komolyan beindultak a találgatások az Irak elleni háborúról, egy egész sor különböző indoklást hoztak fel arra, hogy miért kell Szaddám Husszein országát megtámadni, esetleg egész rendszerét szétverni. Az viszonylag hamar világossá vált, hogy az amerikai kormány valódi célja nem az ENSZ négy évvel ezelőtt kirúgott fegyverzetellenőreinek visszajuttatása Irakba, ez csak ürügy. Maga George W. Bush már elég régen kijelentette, hogy nem egyszerűen az iraki leszerelést akarja elérni, hanem Szaddám Husszein megbuktatását. De miért?
Washington az idők folyamán újabb és újabb okokat hozott fel. Kapcsolat az al-Kaida és Bagdad közt. Az ENSZ-határozatok megszegése és a fegyverellenőrök kihajítása. Irak fenyegetést jelent a térségre és Amerikára, ottani érdekeltségeire. Szaddám egy gonosz diktátor, aki két szomszédját is megtámadta, és vegyifegyvert vetett be a saját népe ellen. A iraki elnök elnyomja népét, és 1993-ban megpróbálta megölni a kuvaiti emírt és George Bush volt elnököt. Mindebből kiderül, hogy Amerika mindenképpen háborút akar Irakkal, de hogy valójában miért, azt az kormány főbb tagjainak beszédei alapján nehéz röviden és egyértelműen megfogalmazni.

Szaddám veszélyes

George Bush és Dick Cheney
Az egyik fő indok valószínűleg az, hogy a Bush-adminisztráció keményvonalas (és nagyon nagy befolyással rendelkező) tagjai (Dick Cheney alelnök, korábbi hadügyminiszter; Donald Rumsfeld hadügyminiszter; Paul Wolfowitz hadügyminiszter-helyettes, korábban szintén) valóban meg vannak róla győződve, hogy Irak fenyegetést jelent az Öbölre és az ottani amerikai érdekeltségekre, hogy mást ne mondjunk, a szaúdi és kuvaiti olajkutakra. Az iraki diktátort még csak annyira sem lehet kezelni, mint a környék és a világ más viszolyogtató és veszélyes államait, például Észak-Koreát vagy Líbiát. Rámutatnak, hogy Szaddám Husszein, amióta az országot vezeti, mindig is expanzív politikát folytatott, és semmi okunk nincs azt hinni, hogy megváltozott volna.

Ráadásul a szankciók és folyamatos fegyverzetellenőrzések politikája csődöt mondott. A szankciók rég nem működnek rendesen, Bagdad egyre több olajbevételhez jut, és nincs rá garancia, hogy ebből nem próbálja meg folytatni tömegpusztító fegyvereinek fejlesztését. Különösen, hogy az ellenőröket négy éve kidobta. Egy független londoni kutatóintézet által most készített jelentés szerint Iraknak ugyan még évekig nem állna módjában atomfegyvert készíteni, mert nem rendelkezik a megfelelő alapanyagokkal, de ha hozzá tudna ezekhez jutni, akár néhány hónapon belül össze tudna szerelni több robbanófejet is. Egy atomfegyverrel felszerelt Irak pedig nyilvánvalóan - és teljesen érthetően - a washingtoni tervezők legrosszabb rémálma. Úgy érvelnek, hogy mielőbb meg kell szabadulni Szaddámtól, még mielőtt tényleg ráteszi a kezét valami ocsmány kütyüre. Mert akkor már nemigen lehet vele mit csinálni. (Persze ha egy kormányt hadügyminiszterek és volt hadügyminiszterek dominálnak, akkor ez a gondolkodás egyébként sem meglepő, függetlenül attól, hogy helyes-e vagy nem).

Emellett úgy tűnik, hogy az izraeli-palesztin konfliktusra semmilyen formulával nem rendelkező, a keményvonalas izraeli kormányt gyakorlatilag kritikátlanul támogató Bush-fiúk abban reménykednek, hogy a bagdadi diktátor elintézésével, és egy ottani, Amerika-barát és demokratikus (?) rezsim felállításával erre a másik háborúra is könnyebb lesz megoldást találni.

Olaj

A másik ok is geopolitikai. Szeptember 11-e óta nagyon megromlott Amerika több mint ötven évre visszatekintő, szoros kapcsolata Szaúd-Arábiával, aminek főleg az olaj az alapja. A szaúdiak a világ legnagyobb olajexportőrei, az amerikai import nagyjából ötödét adják. Ők dominálják a még mindig nagyhatalmú olajkartellt, az OPEC-et. Most azonban sok jel utal arra, hogy Amerika egyre inkább próbál megszabadulni ettől a kényszerű szövetségestől. Szeptember 11-e után ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy az iszlám legszentebb helyeit őrző, szélsőséges iszlámista mozgalmakat is támogató, a vallás egy különösen rideg, Nyugat-ellenes vállfaját gyakorló, diktatórikus al-Szaúd család túlságosan is kockázatos barát. Az energiaszakmából érkezett Bush-kormány ezt a problémát nyilván mindenkinél jobban átérzi.

Bush már korábban is tett pár lépést arra, hogy megpróbálja az amerikai gazdaságot még jobban függetleníteni a szaúdi (és OPEC-) olajtól. Növelni próbálják az otthoni kitermelést, és tapogatóznak Oroszország (a világ második legnagyobb exportőre) irányába is. Ez azonban nem elég, mert ezeken a helyeken túl kicsik a tartalékok, és drága a kitermelés is. Elképzelhető - érvel Dr. Tálas Péter, a Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal vezetője -, hogy Bush legalább részben abban kalkulál, hogy egy Amerika-barát rezsim vezette Irak tovább csökkenthetné az Egyesült Államok függőségét a szaúdiaktól. Irak rendelkezik ugyanis a világ második legnagyobb olajtartalékaival.

(Ezt a választ talán érdemes szkeptikusan kezelni, már csak azért is, mert Irak lerobbant iparának helyreállítása évekig is eltarthat. A londoni The Economist eheti számában idézett szakértők szerint Irak még nagyon sokáig nem fenyegetheti a szaúdiak - és az OPEC - dominanciáját az olajpiacon, akárhogy is alakul a háború.)

Hazai megfontolások

A harmadik ok feltehetően belpolitikai. George W. Bush bizonytalan mandátummal, rázós körülmények között került a Fehér Házba. Ráadásul olyan időkben, amik - hála az akkor még szuper gazdasági helyzetnek - majdhogynem garantálták, hogy elnöksége legfontosabb problémája az legyen, hogy mire költse a költségvetési pluszt. Szeptember 11-e mindezt megváltoztatta, és számos jel - illetve pár fehér házi tisztviselővel készült interjú - utal arra, hogy Bush azóta ezen a lencsén keresztül szemléli elnökségét. Úgy érzi, "háborús elnökké" kell válnia. Ennek kell súlyt, tartalmat, értelmet és célt adnia hivatali idejének. Az Amerikát sokkoló terrorizmus és a Szaddáméhoz hasonló gyilkos rezsimek elleni háborút pedig nem nehéz összekötni egymással. Aligha véletlen például, hogy a harci dobokat pont most, az egyéves évfordulón, a novemberi kongresszusi választások előtt kezdték el ilyen hangosan verni. Különösen, hogy a megelőző hónapokban szinte csak a lassuló gazdaságról és az üzleti botrányokról volt szó, védekezésre kényszerítve az elnököt.