Mária
-6 °C
-2 °C

Kibékülhet Amerika és Európa?

Kapcsolódó cikkek (1)
Csalódnia kellett annak, aki azt hitte, hogy a háború megindulása véget vet az európai államok és Amerika között folyó vitáknak. Nagyjából ott folytatódott a dolog, ahol abbahagyták. Arról már persze nincs szó, hogy helyes-e a háború vagy nem. Most arról szól a vita, hogy mi legyen Irakkal a háború után, és legfőképpen ki menedzselje az ország újjáépítését, polgári kormányzatra való visszaállítását: a győztes szövetségesek vagy az ENSZ. De a vita lényege nem ez.
Az amerikaiak érthetően azt szeretnék, ha az ő kezükben futnának össze a szálak a harc vége után. Ők rakhatnák helyre az országot, ők adhatnák az átmeneti kormányzatot, ők biztosítanák a rendfenntartást. Az ENSZ kaphat "valamilyen" szerepet, de a szálak Washingtonban kell hogy összefussanak. Az európaiak, elsősorban Franciaország, az ENSZ kezébe helyeznék a dolgok háború utáni menedzselését. Britannia szokás szerint valahol félúton. Tulajdonképpen semmi nem változott, folyik tovább ugyanaz a vita, kicsit más tárggyal.

Ez azért van, mert a vita lényege nem Irak. Az csak ürügy, alkalom, fókuszpont. A valódi, stratégiai kérdés nem Szaddám Husszein és tömegpusztító fegyverei - de még csak nem is Irak olaja vagy emberjogi helyzete -, hanem Amerika. Az, hogy hogyan kezeli Amerika az új kihívásokat, a tömegpusztító fegyverek elterjedését, a latorállamokat, a katasztrófaterrorizmust. Egyedül, magányosan, ha kell, mindenki ellenében, vagy pedig együttműködve másokkal, valamilyen nemzetközi rendszer keretein belül? Európa számára pedig: hogyan kezeli Amerikát, Amerika nyomasztó túlhatalmát. Támogatja, igyekszik valamilyen módon korlátozni, ellenőrizni, vagy egyszerűen csak megpróbálja ellensúlyozni? Ezért hát a vita az ENSZ szerepéről a háborúban és az újjáépítésben.

Viszont a dolog túlegyszerűsítése Európa és Amerika közötti ellentétekről beszélni. A vita legalább ennyire Európán belül is zajlott és zajlik. A közös külpolitika ebben a kérdésben szétesett, éppen azért, mert az európai államok máshogy gondolkodtak nem csak Irak ügyében, de Amerikához való viszonyukat illetően is. Franciaország számára a háború akadályozása nem csak azért volt fontos, mert Jacques Chirac máshogy látja az iraki helyzetet, de azért is, mert a gaullista francia politikának hagyományos és deklarált célja, hogy az Egyesült Államok hatalmát valamilyen módon korlátozza, egyensúlyozza. Hasonlóképp: Tony Blair nem csak azért állt George W. Bush mellé, mert egyetért vele Irak leszerelésének fontosságát illetően, de azért is, mert Nagy-Britannia számára biztonságpolitikai alapvetés az Amerikával való szövetség. Fontosabb, mint az EU, és egészen biztosan fontosabb, mint az ENSZ BT. Hasonló szempontok valamennyi európai állam helyezkedésében szerepet játszottak.

(Mindez persze nem jelenti azt, hogy a közös európai külpolitika halálra van ítélve. Az, hogy az európai államok nem tudtak összefogni Irak ügyében, az nem katasztrófa. Fokról fokra épül a közös külpolitika. Ezt mi sem demonstrálja jobban, mint hogy az EU a múlt héten elindította első, saját katonai akcióját, egy békefenntartó missziót Macedóniában. "A közös külpolitikát azért temeti ma mindenki, mert túl magasra helyezzük a lécet - éppen az elmúlt évek kis sikerei miatt. A macedóniai akció öt évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna" - mondta az Indexnek John Palmer, a brüsszeli Európai Politikai Központ igazgatója. )

Törvényhívő Európa

Legfőképpen pedig: noha a fentebb vázolt érdekkülönbségek valósak, az európaiak azért sok mindenben egyetértenek. Főleg abban, hogy hosszú távon valamiféle törvényes rendnek léteznie kell a világban, ami Amerikára is érvényes, akármilyen erős is. "Komoly különbség van Európa és Amerika felfogásában a hatalom, az erő felhasználását illetően. Míg Európa a globális kormányzásban, a multilaterális megoldásokban és intézményekben, vagyis a hatalom ellenőrzésében és beszámoltathatóságában hisz, addig komoly kételyek vannak azt illetően, hogy Amerika bárkinek vagy bárminek hajlandó volna alárendelni magát" - magyarázza John Palmer.

Tehát támogatni támogathatja Amerikát London, Madrid, Budapest, de örülni senki sem örül a mostani helyzetnek. "Aggódunk a NATO és az ENSZ jövője miatt" - ismerte el Brüsszelben egy tagjelölt ország vezető politikusa. Az európaiak szívesebben vennék, ha a tömegpusztító fegyverek elterjedését, a terrorizmust közösen, valamiféle törvényes rendszer keretein belül lehetne kezelni. Erre Európa történelmi tapasztalata, kultúrája és főként gyengesége miatt hajlamosabbnak tűnik, mint a megszeppent Amerika, amit szeptember 11-e sokkja után most csak egyetlen dolog izgat: saját biztonsága. Lehet, hogy erre a tengerentúlitól különböző világlátásra most még nem lehet közös európai külpolitikát építeni, ahogy azt az elmúlt hónapok meg is mutatták, de hosszútávon talán igen. (Nagyjából erről szól egy elég nagy port felvert amerikai könyv, a nemrég megjelent Paradise and Power, aminek eredeti, esszéváltozatáról az Indexben is írtunk.)

Sok minden függ persze attól, hogyan alakulnak a dolgok Irakban. Egyrészt azért, mert erősítheti a háborúpártiak vagy a háborút ellenzők, Amerika-barátak vagy Amerika-szkeptikusak érveit. "Ha az iraki háború kudarccal végződik, vagy ha Szaddám bukását káosz, polgárháború követi, az igazolni fogja a beavatkozást ellenző európai országok, a franciák és a németek politikáját. Vagy fordítva: a siker a britekét" - mondja Daniel Gros, az Európai Politikai Tanulmányok Központjának igazgatója. Másrészt pedig azért, mert az Egyesült Államok étvágyát is befolyásolhatja, hogyan sikerül megvívni ezt a háborút. Ha gyorsan és tisztán, akkor Washingtonnak esetleg kedve támadhat nekiesni többi ellenségének is: Szíriának, Iránnak, Észak-Koreának. Méghozzá anélkül, hogy az ENSZ vagy az akadékoskodó európaiak véleményét megkérdezné. Ez még a hűséges briteket is elidegenítené - ennek jelei már most látszanak. Egy agresszív, kereszteshadjáratot vívó Amerika így sokat tehet azért, hogy egységbe kovácsolja az európaiakat, leginkább saját maga ellen.