Árpád
-1 °C
9 °C

Egy diktátor évtizede

2000.10.06. 20:22
Jugoszlávia már nem az, ami másfél évtizede volt. Ugyanazon név alatt a többnemzetiségű államszövetségből egy nemzetközileg elszigetelt háborúktól megnyomorított ország lett. Ezekre az évekre egy ember nyomta rá a legerősebben a bélyegét, rezsimje az elmúlt napok eseményei nyomán azonban összeomlott. Az utolsó európai posztkommunista rendszer, a háborús bűnösként körözött Szlobodan Milosevics országa immár talán végleg a múlté.
Szlobodan Milosevics felemelkedése éppen ott kezdődött, ahol bő évtizeddel később majdnem véget ért regnálása: a túlnyomórészt albánok lakta, de a szerbeknek nagyon fontos Koszovóban. A szerb kommunista párt agilis elnöke volt az, aki 1987-ban elment Pristinába, és nyugtatta a helyi szerbeket azzal, hogy ,,titeket nem bánthat senki". A pártvezetésben fiatalnak számító Milosevics pályája innen ívelt felfelé, és felemelkedését egyértelműen a nacionalista érzelmek meglovagolásának köszönhette. Pedig korábban pragmatikus politikusként tartották számon, aki New York-i bankárkodás után tért vissza Jugoszláviába.

Az út Jugoszlávia felbomlásához

A délszláv konglomerátumot ekkor már közel évtizede az útkeresés jellemezte. Tito 1980-ban bekövetkezett halála óta kereste önmagát a szövetségi állam, de a benne élő népek és köztársaságai eltérő fejlettsége és politikai kultúrája miatt egyre kevésbé volt valószínű, hogy változatlan formában együtt tartható az ország. Miközben Milosevics a nacionalizmust meglovagolva előbb a kommunista párt irányítását ragadja magához, majd 1989-ben Szerbia elnöke lesz, a legnyugatibb tagköztársaságban erőre kap a demokratikus kibontakozás. A szlovén vezetés teret enged először párton belüli, majd a demokratikus ellenzéknek is.

Az államszövetség jövőjéről két ellentétes felfogás alakult ki: a szlovénok sokkal lazább formát, konföderációt képzeltek el, mert úgy érezték, hogy túlságosan sokat költenek a fejletlenebb köztársaságokra. Belgrádban azonban az addiginál is központosítottabb Jugoszláviában gondolkodtak.

Az ellentétek először a kommunista párt széthullásához vezettek, 1990-ben teljes kudarcba fulladt a JKSZ kongresszusa. Horvátországban és Szlovéniában kiírják a többpárti választásokat, és mindkét köztársaságban az ellenzék - a DEMOS, illetve a Horvát Demokratikus Közösség - nyer. Az új kormányok programja előrevetíti a két köztársaság elszakadását.

Időközben a többi köztársaságban is szabad választásokat tartanak, és Szerbia kivételével ellenzéki pártok kerülnek kormányra. Megkezdődnek az egyeztetések Jugoszlávia jövőjéről, a tárgyalássorozat azonban kudarcot vall. Szlovénia és Horvátország függetlensége kikiáltása mellett dönt: ekkor még Szlobodan Milosevicset szövetségesként kezeli a Nyugat, olyan embert lát benne, aki egyben tarthatja Jugoszláviát.

A Balkán lángokba borul

A függetlenedő köztársaságok közül Szlovénia elszakadása súlyosabb összecsapások nélkül megy végbe: a Jugoszláv Néphadsereg bevonul az országba, ám a szlovén területvédelmi egységek meghátrálásra kényszerítik, és tíz nap után visszavonulnak a szövetségi csapatok. Horvátország kiválása az államszövetségből korántsem történik meg ilyen zökkenőmentesen: a Krajinában és Szlavóniában élő szerbek a jugoszláv hadsereg támogatásával ellenőrzésük alá vonják az ország egyharmadát, csaknem Zágrábig hatolnak, Dubrovnikot pedig ostrom alá is veszik. A horvát háborúban mintegy húszezren vesztik életüket és 400 ezren kénytelenek elhagyni otthonukat.

A balkáni vérontás Boszniában folytatódott, ahol a három államalkotó nemzet - bosnyák, horvát, szerb - közül egyik sem volt abszolút többségben. Az 1992 tavaszán a szerbek bojkottja mellett megtartott népszavazás a köztársaság függetlenségéről dönt, ennek nyomán a Nyugat elismeri Bosznia-Hercegovinát. A szerb kisebbség azonban nem nyugszik bele az elszakadásba Belgrádtól, ezért kikiáltja saját köztársaságát, amelyet csak a maradék Jugoszlávia ismer el. Elhagyja az államszövetséget Macedónia is, ám ezt csak Athén szemléli nyugtalansággal, a jugoszláv vezetés belenyugszik elszakadásába.

Milosevics és a belgrádi vezetés felelőssége ekkor már egyértelmű a Balkán lángokba borításában: az egyes tagköztársaságokban ugyan helyi vezetők - Boszniában például Radovan Karadzsics - vezénylik le az erőszakos megmozdulásokat, de ezt a szerb elnök erkölcsi és anyagi támogatásával, valamint a Jugoszláv Néphadsereg hathatós közreműködésével teszik. Így történik ez Boszniában is, ahol 1993 januárjában kitör a háború; rövidesen az ország kétharmada a szerbek ellenőrzése alá kerül, katonai eredményeik azonban nagy árat követelnek: többszázezren hagyják el otthonukat, az áldozatok száma meghaladja a százezret,és a harcoló felek a civil lakosság ellen is kegyetlenül lépnek fel.

Lezárulnak a háborúk, Milosevics marad

A nemzetközi közösség katonai nyomására és katonai beavatkozását követően tárgyalóasztalhoz ülnek a harcban álló nemzetek vezetői. 1995-ben az Egyesült államokbeli Daytonban megszületik a megegyezés Bosznia jövőjéről: a három nép egy többszintű föderációt hoz létre egy horvát-bosnyák és egy szerb entitásból. Milosevics a Nyugat partnereként lép fel, és békecsinálóként próbál tetszelegni a nemzetközi közvélemény előtt.

Az összezsugorodott Jugoszláviában továbbra is a Milosevics-rezsim van hatalmon. 1992 óta nemzetközi szankciók sújtják az országot, a gazdaság ennek, és a menekültek százezres tömegének súlya alatt megroppan. A szocialista párt és szövetségei ellenőrzésük alatt tartják a médiát, a háborús kereskedelemből pedig egy új réteg gazdagodik meg és emelkedik fel.

Szerbiában egyre többeknek lesz elege a fél évtizede tartó háborúskodásból, ami 1996-97 telén tömegtüntetésekhez vezet Belgrádban. Ekkor összefog a megosztott ellenzék, és a Zajedno (Együtt) koalíció vezetésével úgy tűnik, a rezsim megdöntése sem lehetetlen. Az ellenzék megosztottsága miatt azonban Milosevics marad a helyén és miután két cikluson keresztül töltötte be Szerbia elnöki posztját, Jugoszlávia államfőjévé választják.

A vég kezdete: a NATO Jugoszláviát bombázza

A gyengülő rezsim 1998-tól kezdve a koszovói albánok elleni erősödő erőszakkal tereli el a közvélemény figyelmét az országot sújtó problémákról. A Nyugat figyelmeztetései ellenére nem nyugszanak le a kedélyek a déli tartományban, és a rambouillet-i békekonferencia kudarca után 1999 március végén a NATO elkezdi bombázni az országot. A közel két hónapon keresztül tartó légicsapások teljesen megroppantják az országot, stratégiai létesítmények semmisülnek meg, a bombák hidakat rombolnak le. Ez sem elég azonban Milosevics távozásához, hiszen az ország közvéleménye egyértelműen a Nyugat ellen fordul az igazságtalannak tartott büntetés miatt.

A jugoszláv elnök a helyén marad, a Hágai Nemzetközi Törvényszék vádat emel ellene és elrendelik elfogását. Hatalma gyengülését érzi azonban Milosevics, 2000 közepén egy alkotmánymódosítással biztosítja, hogy mandátuma lejárta után is elnök maradhasson. Kiírják az előrehozott választásokat, amelytől - ha csalások révén is de - uralma megerősödését várta a rezsim.

A megosztott ellenzék összefog, csupán a Milosevics szövetségesévé előlépett, majd ismét ellenzékivé avanzsált Vuk Draskovics pártja marad ki az szövetségből. A tizennyolc párt összefogásával megalakult Szerbia Demokratikus Ellenzéke tömörülés elnökjelöltje pedig Vojislav Kostunica lesz.