Ferenc, Olívia
-2 °C
4 °C

Ez itt Libanon, mindenki tart otthon fegyvert

2006.08.26. 09:05
Kapcsolódó cikkek (1)
Az egyhónapos háború után Bejrút csöndben várja, hogy kitart-e a fegyverszünet a Hezbollah és Izrael közt. A Közel-Kelet Párizsába lassan visszatér az élet, de Libanon egysége csak látszólagos: a felszín alatt újra forronganak a vallási ellentétek, amelyek nem is olyan régen romba döntötték az egész országot.

Augusztus 17, csütörtök

Lemaradtam a háborúról. Egy francia hadihajó hozott be Ciprusról és rakott ki Szüdónban, közel a dél-libanoni fronthoz, ötven idegenlégiós kíséretében, egy némileg ütött-kopott brit haditudósítóval, aki összesen két váltás ruhát hozott magával a tripodtáskájában, meg egy romos kamerát, amit még Szomáliában kezdett használni a polgárháború alatt.

Mire felértünk Bejrútba, a rommá bombázott, kétkilométerenként lezárt autópályán egy, még a kollégámnál is ütött-kopottabb Mercedes taxiban („79?? Én születtem 79-ben!”), addigra biztosnak tűnt, hogy ha rozogán is, de tart a tűzszünet. A Hezbollah és az izraeliek döntetlenre lőtték egymást a Litani és Haifa közt, és mindenki megkönnyebbülten egyezett bele, hogy a libanoni hadsereg bevonuljon a kb. 30 mérföld széles zónába, ami a nyolcvanas évek közepe óta Hezbollah-ország.

Bejrút kihalt a városban megszokott kemény pörgéshez képest. A polgárháború után újjáépített, leginkább valamelyik gazdag európai nagyvárosra emlékeztető belvárosban a menő kávézók és boltok üresek, a külföldiek eltűntek, a gazdag bejrútiak nagy része is elment, a hegyekbe, Ciprusra, Szíriába, Európába. Alig vannak autók az utakon. Ezt egy kis boltban írom Bejrút egy keresztény negyedében, ahova beugrottam telefonkártyát venni.


Romok mindenfelé - bejrúti képgaléria

Egy fél órát kellett várni a tulajra, akinek az angyali mosolyú felesége tartotta a frontot, amíg a főnök nem volt ott, de se angolul, se franciául nem tudott annyira, hogy lebonyolítsuk a tranzakciót. Amikor megjön, azonnal arról kezd faggatni, hogy hogyan tudna kivándorolni Kanadába. „Két kisgyerekem van, érted? Elegem van Libanonból.” Szóval nem hiszed, hogy kitart a tűzszünet? „Nem arról van szó. Félek, hogy megint polgárháború lesz. A Hezbollah és a többiek közt” - mondja és feltűri az inget a karján, amin egy gyerekfej méretű Krisztus-tetoválás díszeleg.

Keménytökű nemzetközi újságírók vagyunk. Arról, hogy a reptér újra megnyílt, a hotel recepciósától értesülünk.

Augusztus 18, péntek

Ma átmentem a régi Nyugat-Bejrútba, keresztül a valaha volt Zöld Vonalon, amin keresztül a város keresztény és muszlim milíciái a hetvenes és a nyolcvanas években rommá lőtték egymást és mindent, ami az útba került.

Az elképesztő pénzen újraépített, még a kilencvenes években is leginkább a Holdra emlékeztető, romos pusztaság helyén ma Párizs áll, csúcs boltokkal, hotelekkel, bárokkal - leszámítva egy-egy épületet, amin még mindig láthatóak a keresztény, síita, szunnita, drúz, palesztin, szír, izraeli és ki tudja még milyen csoportokhoz tartozó fegyverek ütötte nyomok. Ami azt illeti, nem csak itt, de a „tiszta” vallású negyedeken belül is, ahol a rivális miliciák, megunva a többi csoport mészárlását, egymás ellen fordultak egy 15 évig tartó pokoli orgiában.

A csoportok még ma is megvannak, nem egy ugyanazzal a vezetővel, csak a puskák tűntek el - leszámítva a Hezbollah puskáit. Nagyjából ugyanúgy folytatják óvatos táncukat egymás körül, mint azelőtt, csak egy kicsit kevésbé halálosan - egyelőre. De újabban megint félelem üli meg Bejrútot. Félelem, hogy a síita szervezet túlságosan megerősödött a többiek rovására és a felborult egyensúly újra polgárháborúhoz vezethet. A falakon kívül Szíria, Irán, Izrael és Amerika állnak ugrásra készen, hogy beavatkozhassanak, ahogy már annyiszor.

Az an-Nahar nevű liberális (Szíria-, Irán- és Hezbollah-ellenes) lap egyik újságírójával ülök egy bárban, ami akár Barcelonában is lehetne. Arról faggatom, hogy igaz-e, hogy a Hezbollah támadására válaszul indított izraeli bombázás egyesítette a libanoniakat és kiállnak a síita szervezet mellett. „Francokat. Előtte voltak, akik támogatták a Hezbollahot, mert sokkal hatékonyabb, mint az állam, plusz nem korrupt. De a lakosság kétharmadának - a nem síitáknak - mostanra elege van belőlük, látják, hogy az akciózásuk hova vezetett. Elszámították magukat, nem vártak ilyen kemény izraeli választ. Hogy polgárháború lesz-e a Hezbollah és a többi csoport közt? Azt nem hinném, most nem... Unjuk már kicsit a folyamatos újjáépítést. Bár, tudod, itt mindenkinek vannak fegyverei_ Otthon, az ágy alatt, vagy valahol elrejtve a hegyekben. Azt ne hidd, hogy az összes puskát leadták a miliciák a polgárháború végén.”

A hotel menedzsere idegesen játszadozik az imaláncával, amikor megkérdezem, nincs-e kedve kávét inni. De néhány perc után feloldódik, és arról kezd beszélni, milyen a helyzet a falujában, ami nincs messze az izraeli határtól. Megkérdezem, mit gondol a tűzszünetről meg az egész helyzetről.

Rám néz és azt mondja, „mi mások vagyunk, mint a többiek arrafelé”. Ez mit jelent? Csak néz egy darabig, kicsit talán gyanakvóan, majd azt mondja, „ne higgyetek Hasszán Naszrallahnak!”. Aztán elkezd beszélni, franciával és arabbal kevert angolsággal, elmondja, hogy drúz (a legkisebb libanoni vallási csoport, az iszlám egy mellékága) és soha nem szenvedhette a síita Hezbollahot. És hogy elege van a háborúból és hogy nem érdeklik az izraeliek meg a palesztinok se, a töke tele van Naszrallahhal, a Hezbollah vezetőjével, és hogy ő tehet az egészről, mégis mi a francot várt, átmegy a határon és izraeli katonákat rabol el, meg van lepődve, hogy az izraeliek visszalőnek mindennel, amilyük van? „Olyanok akarunk lenni, mint maguk, értik? Normális ország, mint Európában. Libanon remek hely volna, ha nem volnának ezek az őrültek. Persze, Izrael az ellenségünk, nyilván, de ez nonszensz.”

Egy taxiban Kelet-Bejrútba menet a verőlegény külsejű taxisofőr száján cipzár van, még akkor sem igazán oldódik fel, amikor elkezdek humorizálni a mellettünk haladó kocsit vezető nőről és lelejmolom egy cigarettára (amitől aztán alig bírok kiszállni a kocsiból). „Nézd, haver, én keresztény vagyok, de a Hezbollah libanoni. Mindenki támogatja őket, csak néhány szunnita csoport nem.”

Honnan jövök, kérdi, Ausztráliából? (Ordenáré röhögés a hátsó ülésről, ahol Martin, a kollégám, a kamerájába próbál életet verni.) Nem, mondom, Magyarországról, ő meg Angliából. Az jó, az jó, bólogat, a bátyám Londonban él. Maga nem akar odaköltözni? Nincs pénze, mondja, de arra a kérdésre, hogy nem fél-e tőle, megint polgárháború lesz, a fejét rázogatja, nem, nem, az nem lesz. Nem lehet.

Talán. De a feszültség tapintható. Egy német-amerikai újságíró ismerős meséli, hogy nem sokkal az izraeli bombázás vége előtt Kelet-Bejrútban egy keresztény banda megtámadott egy kocsit, ami tele volt Hezbollah-támogatókkal és összetörték. Egy keresztény miniszter feleségét elkapta egy tévékamera, amint tósztot mondott az izraeli hadseregre („Je bois a la santé de l'armée israelienne!”). A kávézók tele van ehhez hasonló történetekkel, kis összezördülésekről a síiták és a szunnita, drúzok és keresztények közt, ami itt nem teljesen szokatlan, de évek óta ismeretlen szintre hágtak, amióta a Hezbollah kihívta Izraelt és szétromboltatta vele a fél országot.

Este egy helyi származású AFP-tudósítót nyaggatok ugyanezekkel a kérdésekkel, ő is azt mondja, amit eddig a többség. „A Hezbollahot igazán csak a sajátjaik, a síiták támogatják, meg pár jelentéktelen Szíria-párti csoport. A keresztények mind gyűlölik őket, különösen, hogy amióta elveszítették a polgárháborút, alig van befolyásuk és csak keserűen nézik, hogy a muszlimok lettek a hatalom ebben az országban. De a szunnita negyedekben is mindenki szitkozódik, ha a Hezbollah oda szervez felvonulást.”

Miért egyezett bele a Hezbollah, hogy a kormányhadsereg bevonuljon Dél-Libanonba, ahol eddig csak ők voltak jelen? Ennyire leharcolta volna őket az izraeli offenzíva? „Nem. Csak időt akartak nyerni. Óvatosan próbálják növelni a befolyásukat a politikai rendszerben. Tudják, hogy ha túl messzire mennek, a keresztények, a szunniták és a drúzok ellenük fordulnak. Ez itt Libanon, habibi. Mindenki tart otthon fegyvert.”

Augusztus 19, szombat

Közel-keleti mértékkel elképesztő gazdagság jellemzi Bejrút középső negyedeit. Kell hogy legyen valamennyi ember, aki ezeket a holmikat, a kocsikat, a ruhákat, a Rolexeket megengedheti magának, még ha az ország többi része nyomorban is él_ Martin gúnyosan röhögni kezd. „A Rolexek mind hamisak, öcsi. Ez a harmadik világ, csak teszik az agyukat, úgy akarnak kinézni, mint az európaiak.”

Este felmegyek az an-Nahar torony tetejére, ahol egy nyitott bár van és remekül rálátni a városra és a tengerre. A hely elképesztően meg van csinálva, Európában sem sok ilyen jó klubot látni (bár a tiszta fehér vonal picit béna), ráadásul mindenki lélegzetelállítóan jól néz ki.

Különösen az a hatásos, ahogy az elektronikus zene összekeveredik a müezzin énekével naplementekor. Megerősíti Martin harmadikvilág-elméletét, hogy a többség mintha óvatos beosztással kortyolgatná a hétdolláros koktélokat, a társaság nagy része még éjjel egy óra után is meglepően józannak tűnik. Két hibátlan angolságú keresztény - a többség ilyen -, akik most jöttek vissza Londonból és Párizsból, arra panaszkodnak, hogy a háború tönkretette a gazdaságot és félnek, hogy minden csak rosszabb lesz.

Egyikük arra készül, hogy lelépjen Amerikába, a másik még kivár, hogy tart-e a tűzszünet. A többség, akit megkérdezek, ezt mondja. Már csomagolnak otthon, ez az első buli a háború óta, de lehet, hogy nem sok ilyen lesz. „Nem tudjuk mi lesz... Nem Izrael most a probléma, hanem Libanon. Hogy mi lesz a Hezbollahhal..."; Azt nem hiszi senki, hogy Naszrallah leadná a fegyvereit, és a többség utálja vagy legalábbis nem bízik benne.

Az emberek többsége a helyen elég nemzetközi, sokuk nem is itt él, hanem Amerikában vagy Franciaországban, és egymás közt gyakran nem arabul, hanem franciául vagy angolul beszélnek. Van olyan is, aki még soha nem volt Bejrúton kívül. Gyáraikkal, befektetési portfolióikkal és harvardi MBA-ikkel nemigen illenek ebbe az országba, ahol alig néhány kilométerre délre, ameddig a szem ellát, húzódnak a síita nyomornegyedek és szakállas emberek mászkálnak az utcán meztelen, Kalasnyikovval.

Egy arc a „helyzetre” panaszkodik mintegy ezer dollárnyi ékszere alatt, szerinte a dolgok most rosszabbak, mint a polgárháború alatt, mert az ország szunnita muszlim vezetői (a volt miniszterelnök, a szírek által megölt Rafik Hariri, a mostani miniszterelnök Siniora) kifosztották az országot. Az 1 százalék, aki az ilyen helyekre jár, politikáról alig beszél egymás közt, vallásilag megosztottak, de a pénz valamelyest felülhelyezi őket ezeken a problémákon.

Enyhe Hemingway-feelinggel jövök el. Eszembe jut, hogy a középosztálytól lejjebb csak egy-egy taxisofőrrel beszéltem, igazából nem tudom, hogy a csóróbb szunniták, drúzok, keresztények mind gondolnak a Hezbollahról, legfeljebb az újságíró ismerőseimtől, akik szerint szinte semmi átjárás nincs a vallási határvonalakon keresztül. Vannak, akik arra panaszkodnak, hogy a civilszervezetek lemennek délre segíteni a „rohadék síitáknak”.

Még egy jó vicc ebből a körből: „Miért Hasszán Naszrallah a szex istene? Mert minden libanonit megbaszott egy hónap alatt.”


Egy Hezbollah-rajongó

A tűzszünet rozoga, ma izraeli kommandókat dobtak le a Bekaa-völgybe, egy kicsit lövöldözni.

Augusztus 20, vasárnap

A másik aktuális libanoni vicc szerint az izraeli légierő azért bombázta Dél-Bejrút síita negyedeit, ahol a Hezbollah az úr, mert focipályákat akart létesíteni. A terv, ha nem is maradéktalanul - túl sok a törmelék mindenütt -, de működött. A Hezbollah-negyed egyes részei úgy néznek ki, mint Drezda a világháború után, épület épület után romba dőlve, a kövek tetején a pusztulás olyan szánalmas jelei, mint egy félig megégett matrac vagy olvasókönyv.

A romok közt kölykök mászkálnak, próbálnak guberálni valamit, ami eladható. Mindenütt Hasszán Naszrallah és az iráni nagyajatollah, plusz az Izrael elleni háborúk „mártírjainak” fényképei, a kocsikból és a házakról Hezbollah-zászlók lógnak. Itt-ott ellenőrzőpontok marcona alakokkal, a vállukon puskával, de a tisztek többsége tud franciául és az újságíró-igazolvány láttán gyorsan kiállítanak egy engedélyt, ami mindenhova jó a negyedben.

Az egyik romkupac tetején egy fiatal lány áll, a pusztulást bámulja, válla körül dacosan a sárga Hezbollah-zászló.

A szervezet láthatólag felfedezte a romba dőlt negyed propagandaértékét: a romokon egész jól megdizájnolt plakátok állnak angolul és arabul olyan feliratokkal, mint „Made in USA” vagy „Extremely accurate targets”, mellette egy sérült csecsemő fotójával. A romok közt katasztrófaturisták sétálnak, többen Bejrút gazdagabb negyedeiből.


Made in USA

Két arc odajön és hevesen fejtegetni kezdi nézeteit Amerikáról és Izraelről, ami akkor válik érdekessé, amikor kiderül, hogy mind a ketten a bejrúti amerikai egyetemen végeztek, de ha Naszrallah kiadná a parancsot, akár öngyilkos merénylőnek is elmennének az ügy érdekében (a Hezbollah egyébként már évek óta nem él ezzel a módszerrel).

Megkérdezem, hogy pontosan mi az ügy, azt mondják, hogy Libanon védelme az izraeli agressziótól. Arra a felvetésre, hogy de hát a háborút most éppenséggel a Hezbollah kezdte, azt mondják, hogy ha Izrael elengedi a foglyokat, beszünteti a katonai átrepüléseket és kivonul a Shebaa-farmok területéről (ami az ENSZ szerint egyébként nem libanoni, hanem szír terület), akkor béke lesz. „A Hezbollah nem terrorista szervezetet, mi csak védekezünk” - erősködnek.

A romeltakarítás valamennyire halad, bár nem annyira, mint a Hezbollah hatékonyságát szajkózó nyugati újságok alapján gondoltam: csak egy-két munkagépet látni és a többségük áll. Dolgozó embereket se látni, csak lófrál mindenki, Naszrallah vigyázó tekintete alatt. Kis sátrak vannak mindenhol, ahol önkéntesek jelentkezhetnek segíteni. Állítólag napi 250-300 ember jelentkezik, amit persze lehetetlen ellenőrizni, az viszont tény, hogy a Hezbollah 10-12 ezer dollárt ad készpénzben mindenkinek, akinek odaveszett az otthona. Abból lehet fedezni a lakbért, amíg a házat újjá nem építik. A pénz jórészt Iránból jön.

A híreket hallgatva egyre világosabban látszik, hogy megkezdődött a mozgolódás Libanonon belül. A (keresztény) védelmi miniszter vasárnap reggel nyers fenyegetést intézett a Hezbollah ellen, hogy hazaárulásnak fogja tekinteni, ha a síiták újra megtámadják Izraelt és ezzel ismét háborút provokálnak. A kormányt adó szunnita-keresztény-drúz koalíció láthatólag arra próbálja felhasználni a háborút, hogy meggyengítse a Hezbollahot, vagy legalábbis behozza valahogy az államba, megnyirbálja függetlenségét. Bár a síita szervezet túlereje akkora, hogy arról, hogy ki tudják szorítani, szó nincs - inkább csak a túlélésre egyensúlyoznak. Eszembe jut, amit az an-Nahar újságírója mondott az otthon, az ágy alatt tartott fegyverekről - kényelmetlen érzés.

Folyt. köv.

Kreuzenstein mesevára

Nézd meg Te is Laczko legújabb fotóit!

Varázslatos Szicília

Baboci2006 felhasználónk jóvoltából vadonatúj fotók segítségével visszatérhetsz a nyárba!