Mária
-7 °C
3 °C

Meghalt a börtönök lordja

2001.08.13. 15:57
Kapcsolódó cikkek (1)
A brit közélet csodabogarait ismertető sorozatunk újabb epizódjának szomorú aktualitást ad a kiváló és tanult, ámbár némileg lökött nemes, Lord Longford nemrégiben bekövetkezett halála. Longford bozontos hajú earlje 95 éves korában hunyt el augusztus elején, és halálával nem csak a Westminster-palota folyosói lesznek kihaltabbak, de őfelsége börtönei is. Lord Longforddal a börtönlátogatás nagy öregje távozott közülünk.
Lord Longfordnak ugyanis mindene, mániája volt a börtön. Vagyis inkább a börtöntöltelékek. Az volt a programja, hogy hetente egyszer-kétszer különböző elítélteket látogatott meg Britannia számos börtöneiben. Csak úgy, kedvességből. Keresztényi kötelességének gondolta, hogy az elítélteket támogassa, és ha egy vizit segít rajtuk, hát őrajta ne múljék. "Emberi lényekről beszélünk. Krisztus azt mondta: 'Börtönben voltam, és te meglátogattál engem.' Szent Ágoston szerint gyűlölnünk kell a bűnt, de szeretnünk a bűnöst" - indokolja némiképp különös szokását Longford egy tavaly készült interjúban.

Lord Longford
Longford, aki augusztus elején hunyt el egy londoni kórházban, 1906-ban született Francis Aungier Pakenham néven angol-ír nemesi családban. Örökölt címe Longford hetedik earlje. Sokan osztályárulónak tartották, mert címe ellenére - a másik "bolond baloldalihoz", Tony Bennhez, a szintén főnemesi származású munkáspárti politikushoz hasonlóan - a Labourben kezdett politizálni. Pályája lendületesen ível felfelé: a világháború után már a kabinet tagja, először Nyugat-Németország újjáépítéséért felel, később belügyminiszter, majd a hatvanas években gyarmatügyi miniszter. 1964-ben a Lordok Háza munkáspárti vezetőjévé nevezi ki az akkori kormányfő, Harold Wilson, aki utóbb kijelentette róla: "ítélőképessége egy 12 évesével egyenértékű".

"Krisztust látogatja meg, aki elítélteket látogat"

Megvilágosodása fiatalkorában történik. Oxfordi tanulmányai során egy evangéliumi verssor ("Krisztust látogatja meg, aki elítélteket látogat") arra készteti, hogy börtönöket keressen fel. Először oxfordi elítélteket látogat meg - elsőként 1936-ban -, később az egész országban vizitel. Hetente egy-két elítéltnél teszi tiszteletét.

Mindenki azt hiszi, megőrült. A botránylapok szemét módon bánnak vele, idiótaként kezelik, aki ráadásul "rosszul érzékeli a nép hangulatát". (A brit bulvársajtó nagyon "rendpárti".) Nem érdekli: "A népszerűség és az igazságosság nagyon különböző dolgok" - mondja rendületlenül. Biccent, veszi a kalapját, és meglátogat pár gyilkost.

Olyan embereket keres fel, mint Charles Bronson, Anglia legszigorúbban őrzött rabja, aki emberrablással és fegyveres rablással "foglalkozott", amíg el nem kapták. Gyakorlatilag egész életét börtönben töltötte, több mint húsz évet pedig magánzárkában. (Bronson szívesen emlékezik Longford látogatására, kettejük fotója fel-felbukkan a brit újságokban és a neten is.) Vagy a gyermekgyilkos Myra Hindley, a fojtogató, akitől egyként borsódzik a britek háta. De Longfordot nem érdekli, kik vannak a rács túlsó végén - meglátogat mindenkit.

Börtönvizitelőből reformer

Sőt. Annyira belejön, hogy érdeklődése hamarosan az egész büntetés-végrehajtási rendszerre kiterjed. Reformok százait javasolja, és tucatnyi társaságnak lesz tagja. Nincs olyan börtönreformvita a parlamentben, amin ne venne részt. 1964-ben egy parlamenti bizottság élén javaslatot terjeszt a kormány elé a feltételes szabadlábra helyezés bevezetéséről, amit Wilson kormányfő el is fogad. Szintén a Wilson-kormány törli el Angliában a halálbüntetést, és legalizálja a homoszexualitást. (Utóbbi heves ellenzése jól mutatja, hogy Longfordot nem liberalizmusa indította a börtön- és büntetésviszonyok javítására, inkább némileg dogmatikus katolicizmusa.)

Kitartása e téren még a börtönlátogatásoknál is jobban idegesíti azokat az embereket, akik némiképp konzervatívabb álláspontra helyezkednek a büntetés-végrehajtással kapcsolatban. "A lord egy veszélyes eszement, akinek véleményét csak a véletlennek köszönhető társadalmi helyzete miatt veszik komolyan" - háborgott például a Hindley-gyilkosságok egyik áldozatának édesanyja. Longford pedig kedves mosollyal - és feltehetően egyre idegesítőbben - minden alkalommal újra nekiállt elmagyarázni, hogy a megbocsátás a legfontosabb keresztény erény.

Néha túllőtt a célon?

Egyik pillanatban higgadtan érvel amellett, hogy szükséges volna olyan atmoszférát teremteni a bírói karban, hogy minél kevesebb embert kelljen börtönbe küldeni, helyette pedig a büntetés alternatív eszközeivel kellene kísérletezni. Aztán elkapja a hév, és kikel a Guardian nevű liberális lap ellen, amely szerinte "levadászta" és börtönbe juttatta a volt konzervatív kabinetminisztert, Jonathan Aitkent. (Aitken egyike a nyolcvanas-kilencvenes évek meghatározó tory szélhámosainak. Sikkasztási ügyek miatt került összeütközésbe a Guardiannel, amiért utóbb elítélték. Longford felkereste a börtönben.)

Kor- és munkatársai közül kevesen kétlik, hogy Longford sültbolond volt. Viszont igen kedves bolond, aki keményen dolgozott a börtönviszonyok javításán. "Hát persze, hogy nem volt ki a négy kereke" - írja róla Bernard Levin. "Viszont nem ez a lényeg. Egész másról kellene beszélnünk: vajon igaza van-e?" Nos, az elítélteket kellene megkérdezni.