Melinda, Vivien
2 °C
8 °C

Az amerikai újkonzervativizmus mecénása

2004.01.16. 08:29
Kapcsolódó cikkek (1)
Van az Egyesült Államokban egy milliárdos, akiről jóformán alig tudni valamit. Ez a szégyenlős, kiállhatatlan és zsugori alak, aki még a családtagjaival sem áll szóba, közel negyven éve folyamatosan pénzeli a jobboldalt. Richard Mellon Scaife állhatatos filantrópiája mára beérett.

Fél éve írta a Time magazin: Al Gore, a Demokrata Párt 2000. évi elnökjelöltje olyan médiavállalat megalapításán dolgozik, amelyik fel tudja venni a versenyt a konzervatív kábeltelevíziós csatornákkal és talk-rádiókkal, és már fel is vette a kapcsolatot hollywoodi médiamogulokkal és pénzügyi befektetőkkel. Gore korántsem az egyetlen a demokraták között, aki elégedetlen az amerikai médiaviszonyokkal. Pedig még néhány évvel ezelőtt is elképzelhetetlen volt a konzervatív túlsúly, hogy bizonyos liberális, demokrata témák és értékek nem tudnak megfelelő teret kapni az amerikai közéletben és nyilvánosságban.

A fordulat nagyrészt egyetlen embernek köszönhető: Richard Mellon Scaife-nek. Az általa alapított vagy támogatott szervezetek szinte észrevétlenül átformálták az amerikai politikát az elmúlt 30 évben. Sok száz millió dollárja áll azon aktivista think-tankek mögött, amelyek megalkottak és népszerűsítettek olyan konzervatív gondolatokat, mint a rakétavédelmi program, a jóléti reform vagy a "lator államok" megbüntetése; azon ügyvédek mögött, akik sikeres pereket indítottak az affirmative action ellen; az egyetemeken a konzervativizmust istápoló szervezetek meg a konzervatív tudósokat alkalmazó és az ő tanulmányaikat népszerűsítő tudományos intézetek mögött; és Scaife áll azon médiafigyelő csoportok mögött, amelyek kritizálják és támadják a mainstream médiát. Ez az intézményi háló alkotja azt a konzervatív infrastruktúrát, amely szellemi munícióval és emberekkel látta el Ronald Reagant, hogy egy új republikánus korszakot kezdeményezzen 1980-ban, Newt Gingrichet, hogy ugyanezt tegye 1994-ben, és végül ennek köszönhető a legújabb neocon fordulat is. Az egykori házelnök és republikánus nagyágyú, Newt Gingrich azt mondta Scaife-ről: "Valójában megalkotta a modern konzervativizmust." Amerika neki köszönheti, hogy olyan konzervatív gondolatok, amelyek egykor zavarosnak és szélsőségesnek minősültek, mára elfogadottá, sőt uralkodóvá váltak.

A napi betevő

Az idén 71 éves Richard Mellon Scaife mindkét ágon pittsburghi családból származik. Apai nagyapja egy viszonylag sikeres vasgyár tulajdonosa volt. Anyai nagyapja, Thomas Mellon ugyanebben az időben ingatlan- és kölcsönügyletei hasznából megalapította a Mellon Bankot, és 1957-re a leggazdagabb amerikaiak listáján az első tízbe jutott.

Scaife minden üzleti érzék híján lévő apja, Alan jól nősült: 1927-ben elvette a Mellonok szégyenlős és csúnyácska lányát. Ám a mesésen gazdag és nagy hatalmú Mellon família soha nem fogadta be teljesen Alan Scaife-et. Reprezentatív, jól fizető pozíciókat kapott, a tényleges döntési jogköröktől azonban biztonságos távolságban tartották. Díszfunkcióinak köszönhetően sokat utazott, és bármelyik városban járt, hozott a fiának egy helyi újságot. Emiatt a kis Dick hobbija az újságolvasás lett. Ábécé- és államok szerinti sorrendben tárolta az apjától kapott újságokat, megtanulta a nevüket, és megfigyelte az irányultságukat. Tízéves korában már három napilapra fizetett elő. Korán feltűnt neki, hogy a média és egy adott politikus reputációja között erős az összefüggés.

Egyetemi tanulmányait épp csak megkezdte a Yale-en, s mindjárt kirúgták, mert egy görbe éjszaka után legurított egy hordó sört a lépcsőn, ami eltörte egy társa lábát. Végül a University of Pittsburghön végzett, itt apja volt az igazgatóság elnöke. Először a családi vasüzemben állt munkába, de amikor apja egy év múlva váratlanul meghalt, egy dollárért eladta az egész kócerájt. Apránként ő is helyet kapott egy rakás Mellon-vállalkozás igazgatóságában és bizottságaiban, de apjához hasonlóan alig volt befolyása. Igaz, tennivalója se sok. A napi betevője azért megvolt belőle - úgy 8 millió dollár évente.

1969-ben ötmillió dollárért megvette a pennsylvaniai Greensburg napilapját, a Tribune Review-t. Hatalmas vagyona ellenére azonban - noha tett néhány erőtlen kísérletet - nem épített országos befolyású kiadóvállalatot. Csak vidéki, pennsylvaniai lapok vannak a kezében: olyanok, mint (ez egy példálódzó felsorolás, valójában a két említettnél sokkal több helyi lapja van) a Lebanon Daily News and Sunday vagy az Elizabethtown Chronicle. A legnagyobb hal a felerészben birtokolt kaliforniai The Sacramento Union, melynek a példányszáma valamivel több mint százezer. Újságjai sokszor a végletekig elfogultak. Nem ritka, hogy a szerkesztőség listát kap, hogy kiket kell támadni. Rendszeresen és kíméletlenül kirugdalja az újságírókat, ha megpróbálnak ellenállni az akaratának. Eleddig egyetlen nemzetközi médiavállalkozása a londoni székhelyű Kern House Enterprises volt (1973-tól 1975-ig tulajdonolta); a cég által üzemeltetett Forum World Features nevű hírügynökség valójában a CIA propagandaanyagait terítette a világban a kommunizmus elleni harc jegyében.

Öröklött vagyonának legjelentősebb részét a Gulf Oil vállalat papírjai jelentik: a közvetlen tulajdonában és az alapítványai kezén lévő részvényekkel együtt Scaife valószínűleg a második legnagyobb részvényes. A becslések szerint érdekeltségi körében van a First Boston Corporation nevű befektetési bank 6 százaléka is. Jelentős a részesedése továbbá az Egyesült Államok 20. legnagyobb bankjában, a Mellon Financial Corporationben és az Alcoa acélipari óriásban is. Mintegy 1,1 milliárd dolláros becsült vagyonával a Forbes tavalyi rangsorában holtversenyben ő volt a 224. leggazdagabb amerikai és a 427. leggazdagabb ember a világon.

A gyűlölködő

Richard Scaife létének minden aspektusát befolyásolta a Mellon családtól örökölt vagyona, illetve a famíliával szemben táplált ellenséges érzülete. Érdekes módon a családi jólét megalapozója, Thomas Mellon előre megjósolta az öröklött jólét következményeit. Emlékirataiban ezt írta: "Az ember normális állapota a kemény munka, az önmegtartóztatás, a szerzés és a felhalmozás; amint a leszármazottak megszabadulnak ezen erőfeszítések szükségességétől, előbb-utóbb degenerálódnak mind testileg, mind pedig lelkileg."

Az ifjú Scaife szőke, jóképű fickó, átható kék szemekkel. Kifogástalan eleganciával öltözködik, bár a legritkább esetben látogat társadalmi eseményeket. Még Pittsburghben sem nagyon ismeri fel senki az utcán. Több mint húsz évvel ezelőtt kihúzatta magát a Ki kicsodából. Saját bevallása szerint is kényelmetlenül érzi magát a nyilvánosság kereszttüzében. Már-már patologikus félénkségét csak növeli, hogy nagyothall, és rendkívül zavarja, hogy fülhallgatót kell viselnie.

Felettébb rabiátus, haragtartó és gyűlölködő ember. Akire egyszer megharagudott, azzal többé nem áll szóba, sőt üldözi, utánanyúl, megpróbálja tönkretenni. Ha kirúg valakit, még azt sem hagyja, hogy az illető ugyanabban a városban maradjon. Ádázul ellenségeskedik a barátaival, a munkavállalóival és a rokonaival. Harminc éve nem áll szóba a nővérével, hosszú és vad válási háborúba bonyolódott első feleségével, megromlott a kapcsolata a fiával, és nem beszél a lányával sem. Kevés számú barátja szerint persze bájos, melegszívű, és könnyű vele kijönni. "Szívélyes és joviális vagyok" - mondja magáról. Korábbi munkavállalója, Pat Minarcin szerint viszont "érzelmi élete egy nagyon mérges 12 éves gyerek szintjével ér fel".

Világéletében aggódott a személyes biztonságáért. "Az a fajta ember, aki lefekvés előtt minden este benéz az ágy alá" - jellemezte egy közeli ismerőse. Kedvenc politikusa az FBI egykori igazgatója, Edgar J. Hoover, a kedvenc könyve pedig Arnaud de Borchgrave műve, a The Spike, melynek főhőse, egy riporter egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ő a szovjetek által írt, a világhatalom megszerzésére irányuló titkos forgatókönyv egyik kulcsszereplője.

Miközben alapítványai hetente félmillió dollárt osztanak szét, magánemberként rendkívül zsugori; kicsinyes anyagi viták miatt sok emberrel veszett össze örökre. Mindenkiről azt feltételezi, hogy még a legkisebb apróságot is el akarja tőle lopni. William J. Gill, aki az egyik jótékonysági alapítványánál dolgozott, egyszer hivatalos úton Vietnamban járt, és el akart számoltatni egy nyolcdolláros repülőtéri taxiszámlát. Scaife ezt kihúzatta, és azt ajánlotta, hogy vagy vezessen, vagy vitesse ki magát a feleségével.

A pénz után az alkohol befolyásolta Richard Scaife életét a leginkább. A család mindennapjait anyja alkoholizmusa keserítette meg. Nővére szerint anyjuk "nyomorult alkoholista" volt. "Mint Dick. És mint én." Szintén Cordelia szerint a családtagok abból űztek sportot, hogyan tegyék egymás életét még nyomorultabbá; "nem hallottam nevetést a házban". A dajkák és nevelőnők által nevelt Dickie-t elkényeztetették, ám boldogtalan volt, ezért már középiskolai éveiben erősen ivott. Az alkoholizmus felnőttkorának legnagyobb részében is elkísérte, barátai szerint többször közel állt ahhoz, hogy halálra igya magát. E szenvedélyétől csak második felesége tudta megszabadítani a 90-es években.

Scaife soha nem beszél nyilvánosan magáról, és a legritkább esetben ad interjút. Ki nem állhatja az utána szaglászó újságírókat: "Takarodj innen, te kibaszott kommunista pina!" - mondta például a New York-i Columbia Egyetem újságíró-hallgatójának, amikor az a jobboldalnak nyújtott pénzügyi támogatásáról próbálta kérdezni. Meglepő módon az egyik leghosszabb interjút a leghíresebb demokrata família tagja, a tragikusan fiatalon elhunyt ifjabb Kennedy által gründolt, rövid életű George-nak adta. A riporter maga az ifj. JFK volt.

A politika már gyerekkorától érdekli. Anyja mérsékelt konzervatív szavazó volt, apja a liberális republikánusként ismert kilencszeres elnökjelölt Harold Stassen rajongója. 1964-ben lelkes támogatója lett az arizonai Barry M. Goldwater szenátornak. Anyja szintén Goldwater híve volt, a kampányban még a magánrepülőgépét is kölcsönadta neki. Richard Scaife 1972-ben - egymillió dolláros adományával - a Nixon-Agnew-kampány második legnagyobb támogatója. Háromszázharminc darab háromezer dolláros csekket ad ugyanennyi "társadalmi" szervezetnek, amelyek egytől egyig a republikánus jelöltet támogatják. A Washington Post két héttel a választások előtt megírta ezt, ám Scaife készséggel elismerte, hogy azért írt ennyi csekket, hogy ne szegje meg az ajándékozás adózásáról szóló szövetségi törvényt. Noha jóban volt a Nixon-kormányzattal, megdöbbent a Watergate-botrányon; lapjai Nixon elmozdítása mellett törtek lándzsát. Annyira csalódott benne, hogy 1973 karácsonyán még a kagylót sem volt hajlandó átvenni a titkárától, amikor az elnök hívta. "A hazám először, a pártom másodszor" - mondta.

Közelállók szerint a Nixonnal kapcsolatos élménye győzte meg arról, hogy reményeit és pénzét ne politikusokba, hanem intézményekbe és gondolatokba fektesse. Noha ezután is adott dollárezreket kampányokra és politikai akcióbizottságoknak, a napi politika iránt kevesebb érdeklődést mutatott. Egyes pletykák szerint szerepet játszott az "Irán-kontra" botrányban, és anyagilag támogatta Oliver North ezredes titkos pénzgyűjtő akcióját a nicaraguai kontráknak. Bizonyítani csak annyit lehetett, hogy Scaife ügyvédje találkozott a Nemzetbiztonsági Tanács akkori vezetőjével, Robert MacFarlane-nel, és arról beszélgettek, hogy miképpen lehetne "nem katonai" segítséget nyújtani a szandinisták elleni lázadóknak.

A szervező

Politikai nézeteit olyan általános republikánus értékek határozzák meg, mint a zsidó-keresztény morál és tradíciók, a korlátozott kormány, a tulajdonhoz való jog, a törvény uralma, az erős honvédelem és a masszív antikommunizmus. Mostanában inkább libertáriusnak érzi magát. Nem nézi jó szemmel a keresztény jobboldalt, a melegek elleni uszítást sem helyesli, az abortuszjogvédőknek pedig mindig is adott pénzt.

Filantropikus alkatát anyjától örökölte, aki szegényeket, mozgássérülteket, kórházakat, környezetvédőket, valamint a népességszabályozást és a művészeteket támogató alapítványokat és jótékonysági szervezeteket segített. Egyik leghíresebb adománya a 40-es években a University of Pittsburgh víruskutató laboratóriumának felszerelésére adott 35 ezer dollár volt. Ebben a laborban fedezte fel utóbb Jonas Salk a gyermekparalízis oltóanyagát.

Richard Scaife anyja 1965-ben bekövetkezett halála után kezd(het)ett bele igazán az adományozásba. Nővérével összeveszett, majd kiszorította őt az öröklött vagyon minden irányítói pozíciójából, mert Cordelia nem akarta, hogy a családi jótékonysági alapítványokból a konzervatív ügyek támogatója váljon. Politikai szempontból 1964 jelentette a fordulópontot: ekkor a Republikánus Konvenció helyettese volt. A párt a már említett Barry Goldwatert választotta elnökjelöltnek, akinek Scaife aktív adományozója és támogatója volt. Goldwater súlyos veresége után (mindössze hat államban tudta legyőzni Johnsont, a demokrata ellenlábast) a konzervatívok többsége arra a következtetésre jutott, hogy legközelebb csak akkor tudnak nyerni, ha kiegyenlítik a demokraták "tűzerejét". A jobboldalon meg voltak arról győződve, hogy a háttérből mindent a baloldal mozgat. Ellenfélnek ott volt például a washingtoni Brookings Institution, a kormányzati ügyekben két legbefolyásosabb napilap, a New York Times és a Washington Post, az American Civil Liberties Union, a kormányzat által támogatott jogi irodák (pl. a Neighborhood Legal Services Inc.), nem beszélve a legnagyobb amerikai egyetemekről, amelyek általános - republikánus - vélekedés szerint tele voltak baloldali liberálissal, sőt neoszocialistával. A jobboldal úgy érezte, az ő oldalukon nincs semmi. Az volt a céljuk, hogy ezt az egyensúlyzavart korrigálják. Olyan szervezeteket akartak alapítani, amelyek az elvek tekintetében szilárdak, technikailag profik és mozgalomorientáltak. Azt szerették volna csinálni, amit a demokraták - csak jobban.

Scaife lelkesen magáévá tette ezt a gondolatot, és a maga szívós mód-ján megkezdte a kiegyenlítést. Sokan két legfontosabb tanácsadójának tulajdonítják, hogy a kezdeti ad hoc pénzosztás utóbb következetessé és hatékonnyá vált. Daniel McMichael és Richard M. Larry ápolt jó viszonyt a konzervatív aktivistákkal, ők vittek rendszert és rendet az osztogatásba.

A Washington Post négy éve megpróbálta összeadni Scaife és családja minden jótékonysági szervezetének támogatását az elmúlt negyven évben. Az eredmény: 1999-es árakon 620 millió dollárt költöttek konzervatív ügyekre és szervezetekre, az összes adomány pedig meghaladja az 1,4 milliárd dollárt. Ez az összeg minden korábbi becslést felülmúlt. Noha a Ford Alapítvány csak 2001-02-ben többet osztott szét ennél, azzal, hogy Scaife adományait negyven éven keresztül az amerikai liberalizmus elleni "ideológiai háborújára" koncentrálta, filantrópiája aránytalanul nagy hatással volt a jobboldal felemelkedésére.

A legtöbb pénzt olyan intézményekre költötte, mint a kőkonzervatív Heritage Foundation, a mérsékeltebb American Enterprise Institute és a Hoover Institution on War, Revolution and Peace, a mostanában a magyar belpolitikáról is véleményt formáló centrista Center for Strategic and International Studies, a libertárius Cato Institute, a kulturkampfos Free Congress Research and Education Foundation, az agresszíven pereskedő Washington Legal Foundation, a Rudy Giuliani sikeres New York-i polgármesterségét megalapozó Manhattan Institute vagy a konzervatív törvényhozókat tömörítő American Legislative Exchange Council. Különösen kedvelte a katonai és hírszerzési think-tankeket és tudományos programokat: szinte minden ilyen konzervatív indíttatású ügyet támogatott az elmúlt évtizedekben.

A Scaife által pénzelt intézmények természetesen nemcsak a koncepciókat, a tanulmányokat, az akcióterveket ontották, hanem az embereket is.

Nézzük csak a jelenlegi amerikai kormányzatot! Dick Cheney alelnök és felesége régóta ápolnak gyümölcsöző kapcsolatokat az AEI-vel; Donald Rumsfeld a Hoover Institution igazgatósági tagja volt; Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó Hoover-, míg Elaine Chao, a munkaügyi miniszter (az első ázsiai amerikai kabinettag) Heritage-öregdiák. A kormány védelmi bizottságának (Defence Policy Board) volt elnöke, az iraki háború főideológusa, Richard Perle az AEI állandó munkatársa, a bizottság negyede pedig a Hoover-ből jött. Az adminisztráció alsóbb ranglétráin pedig százak végeztek, tanultak ezekben az intézményekben. Nem túlzás azt állítani, hogy ma ők kormányozzák az Egyesült Államokat.

Scaife személyiségét meghazudtolóan nagyvonalú a támogatásokban. Olyan szervezeteket keres, amelyekkel egyetért, pénzt ad nekik, aztán békén hagyja őket. Ha valami nem tetszik neki, akkor az adott szervezet legközelebb nem kap egy vasat sem. ' és emberei a legritkább esetben vesznek részt a támogatott szervezetek működésében, és soha nem mondják meg, mit kell csinálni a kapott pénzzel. Szinte minden olyan - az Egyesült Államokban egyébként bevett - felkérést is elutasít, hogy épületeket, iskolákat, ösztöndíjakat nevezzenek el róla. A legtöbben, akik pénzt kaptak tőle, nem ismerik személyesen. Nyilvánosan soha nem beszélt arról, hogy miért csinálja mindezt.

Hát Soros?

Úgy tűnik, Soros György a libe-rálisok által évtizedek óta táma-dott Richard Mellon Scaife bevált receptjét akarja most lemásolni. A magyar származású milliárdos a közelmúltban bejelentette: élete legfontosabb célja, hogy George W. Bush elnök a következő választásokon vereséget szenvedjen. Szinte azonnal Scaife-hez kezdte hasonlítani az amerikai sajtó. A siker érdekében 15,5 millió dollárnyi összegben már el is kötelezte magát, de "ha szükséges, adok több pénzt is" - mondta. A pénzből hárommillió dollárt kap a Clinton elnök stábfőnöke, John D. Podesta által gründolt Center for American Progress. "Mi akarunk lenni a baloldal Heritage-e" - nyilatkozta Laura Nichols, a szervezet egyik alelnöke.

Such György