Judit
-2 °C
8 °C

Már a honfoglalást is az oroszok tanácsolták?

2006.02.28. 14:23
Börtönbe vetett anyakirályné, terhesen elkergetett királyi hitves, összevissza indított hadjáratok, értelmetlen agresszió, világháborús pusztítások, levert szabadságharcok; a magyar–orosz kapcsolatok sötét évszázadai. Az sem kizárt, hogy az oroszok javasolták Álmos fejedelemnek a honfoglalás megkezdését, és az oroszokat ott találjuk a kalandozó magyarok kevés szövetségesei között. Ahogy támogatták Rákóczi szabadságharcát is. Történelmi mérleg.

A magyar–orosz kapcsolatok 12 évszázados alakulását áttekintve arra jutothatunk, hogy jóllehet van még mit javítani a viszonyon, az nem is volt mindig olyan rossz, mint a XIX-XX. században.

Fekete és fehér magyarok
A fehér magyarokat sokan az előmagyarok főbb tömegének hiszik, a fekete magyarokat pedig a székelyek őseinek vélik. A fehér magyarok alatt a kazárokat is érthették az oroszok. Az bizonyos, hogy a fehér és a fekete felosztás török népeknél gyakori, a fehér jelenti az előkelőbb csoportosulást.

Az orosz–magyar kapcsolatok, pontosabban a keleti szlávok és a magyar közös múltja szinte bizonyosan régebbre tekint vissza a két nép írott forrásainál. Mégis, csak onnan kezdhetjük a közös múlt feldolgozását, amikor az első források megjelentek. Ez eddig az orosz őskrónika, vagy a Nesztor-krónika, amelyet az oroszok Poveszty néven is emlegetnek. Ebben olvashatunk arról, hogy már Kr. u. 882-ben volt egy Magyar-hegy (vagy Ugor-hegy) Kijevben. Sőt a Nesztor-krónika szerint a magyarok (ugorok) fehér és fekete csoportokra oszthatók.

Oroszok tanácsolták a honfoglalást?

Vannak olyan nézetek is egyébként, hogy orosz vezérek bírták rá Árpád elődjét, Álmost a honfoglalásra, vagyis a Kárpát-medence elfoglalására, legalábbis ilyen tanácsokat adtak neki. Hogy ez igaz-e, azt egyelőre nem tisztázta a történettudomány. Az bizonyos viszont, hogy Álmos nem érhette meg a honfoglalást, azt Árpád vezényelte le.

A magyarságkutatók vitáit elhagyva megállapíthatjuk, hogy a honfoglalás után egy ideig kevés esemény köti össze a két népet. Minthogy ebből az időszakból csak a háborúkat ismerjük precízen, ez áttételesen azt is jelentheti, hogy a két nép viszonya békés lehetett. Sőt egy kis fantáziával a szövetséget is feltételezhetünk.

Keleten nem kalandoztunk

A kalandozó magyarok nyugatra (németek, franciák ellen), északnyugatra (németek ellen), délnyugatra (itáliaiak és mórok ellen) és délre (bizánciak ellen) támadtak csaknem hét évtizeden át. Érdekes, hogy a források szerint őseink sem északra (lengyel törzsek felé) sem keletre (a Kijevi Ruszba, vagyis az első orosz állam felé) nem vezettek hadjáratot.

Pusztító sikerek
915-ben őseink felégették a távoli északnyugaton Brémát, nyugaton, 926-ban Sankt Gallenben remegtek nyilainktól a szerzetesek. Még ebben az évben a kalandozók egészen az Atlanti-óceánig jutottak Franciaországban. Délnyugaton 942-ben Spanyolországig, 947-ben Otrantóig, az olasz csizma sarkáig jutottak, délkeleten 958-ban Botond Bizáncig keveredett.

Eleink mindenesetre 970-ben indultak utolsó kalandozásukra, ekkor is Bizánc ellen, méghozzá Szvjatoszlav Igorjevics kijevi fejedelem segítségére sietve.

Géza és István bázisa

Ez azt jelenteti, hogy magyarok és oroszok szövetségesek voltak a két nép korai történetében, legalábbis 970-ben.

A kalandozások lezárultával Géza fejedelem és István király „megszelídítette” a főurakat, és a két nép története ezután sokáig egybefonódik a magyar királyok és az orosz fejedelmek központosító harcaival. (A feudális anarchia mindkét országban fel-felerősödik, és ilyenkor a gyengébbik szomszéd könnyen válhat prédájává az éppen erősebbnek.)

A központi hatalmat erős kézzel kiépítő Géza fejedelem és I. Szt. István kíséretében orosz–varég harcosok is voltak; ez a források szerint bizonyos. A központi királyi hatalom megszilárdításához alighanem szükség volt a külső erőkre, a kíséret német, lengyel, itáliai vagy éppen orosz harcosokból állt. Ebben az időszakban sok orosz pap is működött Magyarországon, hiszen a keleti és a nyugati egyház még nem szakadt ketté véglegesen.

Az esztergomi zsidók
Az Árpád-házi királyok idején az Oroszország és a német Regensburg közötti kereskedelmet zsidók bonyolították le. Útjukon fontos állomás volt Magyarország. Nem véletlen, hogy a királyi székhelyen, Esztergomban már 1050-ben zsinagógát emeltek az oroszországi kereskedelemmel foglalkozó izraeliták.

Minthogy a Kijevi Rusz csakhamar kisebb részfejedelemségekre bomlott szét, áttekinthetetlenül bonyolult kapcsolatok alakultak ki a magyar és az orosz államok-államocskák között. A magyarok sokszor döntőbíróként avatkoztak be a különböző, egymással sokszor rokoni kapcsolatban álló orosz fejedelmek ügyeibe.

Hol ide, hol oda

Királyaink akár egy évtizeden belül is megváltoztatták politikájukat: hol a kisebb fejedelmeket támogatták a központi kijevi állam ellenében, hol fordítva. Közben szövevényes házassági és rokoni kapcsolatok alakultak ki a magyar és az orosz uralkodóházak között.

Előfordult persze ennek az ellenkezője is: orosz csapatok szintén gyakran beavatkoztak a magyar belügyekbe. I. András királyunk például részben orosz segítséggel került a trónra, és győzte le 1046-ban a velencei származású, de Árpád-házi leszármazottnak számító Orseolo Pétert.

András két neve
András Oroszországból érkezve foglalta el a magyar trónt. Kettős neve – András, Endre – is orosz magyarázatra szorul. Az András név a latin Andreasból származik, az Endre a szláv Andrejből/Ondrejből alakulhatott ki. Utóbbi névváltozat I. András orosz kapcsolatai révén honosodott meg egyesek szerint Magyarországon. (Egyébként az Endre név eredetét német vonalon is keresik néhányan, mások pedig a kereszténység előtti magyar elnevezésekre próbálják visszavezetni. Állítólag már I. András idején is volt a magyar harcosok között Endre nevű, vagyis már korábban is adtak ilyen nevet. Ebben az esetben az Endre eredetileg talán Endere, Endereh formában lehetett használatos.)

Árpád-házi királyaink közül többen orosz uralkodóhoz vagy részfejedelemhez adták feleségül lányukat. Közéjük tartozott I. Szt. László és IV. Béla is. Orosz felesége volt I. Andrásnak, II. Gézának, Könyves Kálmánnak, aztán Könyves Kálmán testvérének, a megvakított Álmos hercegnek. (Könyves Kálmán fiának halála után egyébként ennek az Álmosnak az utódai kerültek a magyar trónra.)

Állapotosan lépett félre az orosz feleség

Vagyis Árpád-házi királyaink több mint felének voltak közeli orosz rokonai (feleség, lány, anya, sógornő, vő), jelentős részük orosz anyától vagy nagyanyától származott.

Az orosz feleség azonban nem mindig volt szerencsés. Könyves Kálmán például egyszer rajtakapta második feleségét, Eufémiát, hogy megcsalja. Dühében hazaküldette az akkor már állapotos királynét. Eufémiának hamarosan gyermeke született.

Borisz, a komisz

Ez a Borisz névre hallgató fiú (vagy éppen az a férfi, aki Borisznak adta ki magát) utóbb három magyar királyra – II. Istvánra, II. Bélára és II. Gézára András – is rátámadt, hogy megszerezze a magyar trónt. Borisz hol lengyel, hol német, hol osztrák segítséggel próbált betörni Magyarországra, de egyszer sem járt tartós sikerrel.

Egy másik orosz származású királynét, Eufrozinát a saját fia, III. Béla előbb börtönbe vetette, aztán 1186-ban száműzte. Ennek a konfliktusnak azonban a források szerint egyértelműen politikai okai voltak, érzelmi szálak aligha játszhattak közre.

Az anyakirályné ugyanis meg akarta tartani befolyását, és amikor III. Béla nem engedte anyját „uralkodni” maga helyett, Eufrozina titokban terveket szőtt III. Béla eltávolítására, és másik fia, Géza trónra ültetésére. Amikor erről III. Béla tudomást szerzett, kénytelen volt külföldre vitetni az édesanyját, aki valószínűleg Jeruzsálemben halt meg.

Magyar hódítások Oroszországban

A magyarok kezdetben nemigen akartak Oroszországban, illetve a Kijevi Rusz területén hódítani, ilyesmire csak a már nagyon meggyengült orosz részfejedelemségek korában gondoltak a magyar királyok. 1188-ban III. Béla próbálkozott, aztán II. András folytatta ezt a nem túlzottan célravezető politikát.

Sikereket csak átmenetileg értek el, a magyar királyok sohasem tudták megtartani az orosz hódításaikat. III. Béla például csak egy évig tudta tartani Halicsot, a Magyarországhoz legközelebb eső térséget (később Galícia nevében fedezhetjük fel ennek a névnek a megfelelőjét).

Magyar uralkodók ideig-óráig Halicsban

Halics élére III. Béla erre az egy évre gyermekét, a későbbi II. Andrást állította uralkodónak. András a gyermekkori kudarcot – gyors bukását – sohasem tudta kiheverni, és állandóan Halics visszahódítására törekedett az 1200-as években.

Halicsi (kis)királyok
II. András – akit apja 1188-89-ben állított Halics élére – 1214-ben Kálmán nevű gyermekét ültette a halicsi trónra, majd 1219-ben András nevű fiát nevezte ki halicsi fejedelemnek/királynak. 1234-ben ezt az András herceget is elűzték, akárcsak egykor, 1189-ben az apját. 1234 után magyar uralkodó többé nem került Halics trónjára.

Ezzel kimerítette az ország erőforrásait, eladományozta a királyi birtokokat. Az így meggyengült királyi hatalom tekintélyét tovább tépázta II. András felesége, az idegen származású, gőgös Gertrúd.

Amíg a király külföldön hadakozott a magyar urak összeesküvést szerveztek – erről szól Katona József Bánk bánja –, és Gertrudis királynét meggyilkolták.

Az utolsó magyar–lengyel sikerek: aki legyőzte Rettegett Ivánt

Lehetetlen volna az összes középkori orosz–magyar viszályt számba venni, annyit azonban megemlítünk, hogy Oroszországot ezután a lengyel seregeket vezető Báthory István támadta meg sikerrel.

Báthory 1576 és 1586 között állt Lengyelország élén, és az ő uralkodása idején győzték le IV. Rettegett Ivánt. Az 1571-től már az erdélyi fejedelmi címet is birtokló államférfi ezzel megfordította a livóniai háború menetét, és visszaszerezte a Balti-tenger partján lévő területeket Lengyelországnak.

Ezután térjünk át az újkori kapcsolatokra. Itt már egyszerűbb a dolgunk: hiszen néhány jelentőbb eseménysor köré kell felfűznünk az orosz–magyar közös történelmet. A cikk folytatása.