További Külföld cikkek
- Lemondott a lengyel kulturális miniszter, Bartlomiej Sienkiewicz, hogy induljon az EP-választáson
- Meghalt Frank Field, volt munkáspárti miniszter
- David Pressman a kormány békejavaslatát bírálta
- Izrael ismét arra készül, hogy megtámadja Rafah városát
- Magyar Péter hangfelvétele miatt blokkolhatják újra a Magyarországnak járó uniós pénzeket
A sárgák
A legelső, nagyon lelkes menethez csatlakozunk, akik elszántan indulnak a híd felé. Lengetik zászlóikat, énekelnek, egészen szolidnak tűnnek. Később derül, ki hogy ez csak a töredéke a híd felé indulóknak. Mikor egyesülnek a többi menettel, akkor válik egyértelművé: sokan akarnak áttörni a völgyhídon. A felvonulók élcsapata nagyon szervezett, nem engednek akárkit maguk elé, a tűz közelébe. Hangosbemondón értesítik a maguk mögött haladókat, hogy csak az tartson velük, aki tényleg át akar jutni.
A híd előtt egyértelművé válik, hogy a tüntetők előtt - akik között az olaszok viszik a prímet - iszonyatosan sok újságíró képez ütközőzónát. Annyit látni csak, hogy vagy kétszáz méterre az elsőktől ott van a híd, amit a rendőrök gondosan lezártak már. Először lehangoló látványt nyújt a több száz újságíró, de aztán felbukkan az olasz gárda vehemens vezére, és ismerteti céljaikat. Vagyis átjutni a hídon.
Én is az első sorba verekedem magam, lökdösnek a tüntetők, azt akarják, hogy menjek távolabb. Nem teszem, így közelről látom az első rohamot. Az olaszok a kordont próbálják ütemes rohamokkal feljebb lökni, a rendőrök azonban nem eresztenek, elcsattan néhány gumibotütés. A sárgák azonban nem tágítanak, közelharc. A rendőrök ebbe nem nyugszanak bele, és a könnygázspray-ből én is, a többi kolléga is kap. Prüszkölök, majdnem padlót fogok, de megyek vissza az első vonalba. A rendőrök olyan közel, hogy kezet is foghatnék velük.
Az ütlegek tovább záporoznak, a tüntetők újabb cselt vetnek be. Lufik kerülnek elő a hátsó szekcióból, és ezek leple alatt indulnak ismét a híd felé. A megmozdulás általános derültséget vált ki, sikert azonban nem hoz. A fotósok továbbra is majdnem megfullasztják egymást. Nekem sikerül közvetlen közelből egy akciót felvennem. A következő ,,gáztámadásnál" azonban már nem állom a sarat és kikeveredem. Irány a kékek.
A kékek
De mégis. Békésnek indult, szerényen kezdődött, és most itt állunk két barikád között, előttünk a rohamrendőrség, mögöttünk a sajtó, már megint vagy ezren, vörös kabátban mind, elviszik a show-t. Botondot keresem, eltűnt valamelyik sarok mögött, megnézni, hol tartanak a rendőrök. A sebtében felállított barikád még mindig ég, a fekete füstön át alig látni valamit, valaki megkérdi, szóltak-e a mellettünk lévő ház lakóinak. Zsófi hátrébb áll. Jobb is.
Amikor megérkeztünk a kongresszusi központ mellett álló híd lábához, ahol a szervezők szerint a legmilitánsabb csoportosulás, a kékek feszültek neki a rendőrségi kordonnak, már látszott, hogy rossz vége lesz. Rövid, keskeny utcácskák, vonat- és villamossínek, középen egy tér. Gerillaharcra ideális.
Úgy is van. A kékek nem foglalkoztak azzal, hogy transzparensekkel és antikapitalista jelszavakkal hergeljék a rendőröket. Ahogy sikerült elcsípnem a beszélgetésüket, a főleg cseh, német és angol anarchistákból álló csoport barikádokat állított fel az utcán összeszedett szemetesekből, felszedte az utcakövet, és nekitámadt a kordonnak. Egy amerikai újságíró szerint könnygázgránáttal és egy vízágyúval is fel voltak szerelve. Aztán, amikor a rendőrök hasonló fegyverekkel reagáltak, elszabadult a pokol.
Aztán megáll kicsit az egész, én is vele, lentebb egy ausztrál lány áll a falnak dőlve, tiszta vér az arca. Kérdem, mi történt, azt mondja, lefeküdt a földre, megadta magát, mutatta, nincs nála fegyver, egy rendőr rúgta szájba. Botond jön rohanva, mutatja, hogy átértek a rendőrök, átjutottak a síneken, farkasszemet nézünk a téren. Délután egy-kettő körül járhat, valaki megkérdi, mi lehet odafenn a bankküldöttekkel, nem tudjuk. Senki nem tud semmit, se a sérültekről, se arról, hogy a másik két csoport, a sárgák és a rózsaszínek mit csinálnak, hogy mi lesz most. Valaki bevág egy követ egy könyvesbolt kirakatába. Többen kifütyülik.
Innentől utcai harc a híd alatt. Barikádról barikádra, sarokról sarokra nyomulnak előre a rendfenntartók. A barikádot rendszeresen felgyújtják a punkok, a fekete füstön át épphogy látni a kordont. Mindenhol újságírók, be a vonalak közé, de aztán lőni kezdenek a rendőrök, potyognak a könnygázgránátok, a mennybolt szakad ránk, s könnyezve futunk. A füstben előrenyomulnak a rendőrök, így nyernek mindig vagy ötven métert. Már látszik, hogy nem lehet őket megállítani; nem is indítanak nagy rohamokat, fokozatosan őrlik fel az ellenállást. Valaki elmondja, hogy egy belga újságírót megvert a hatóság, meg ketten a kékkabátosok közül is megsérültek. Mentőautó sikolt keresztül a téren. Aztán újra megindulnak a rendőrök, mi meg rohanunk Prága utcáin.
A rózsaszínek
Botonddal lelépünk, felmegyünk a konferencia-központhoz; most, hogy eltűntek a bajkeverők, viszonylag könnyű feljutni. Itt a rózsaszínek nyomják, ülőtüntetésileg, virágokkal dobálják a marcona cseh rohamrendőröket, és énekelnek, az Internacionálét, közvetlenül az épület tövében. Olaszok, főleg, meg talán amerikaiak.
Aztán itt is elszabadul a pokol. Valószínűleg néhány bajkeverő jutott fel, mert több, eddig nem látott punk nekiáll megbontani a kordont, és megdobálni a rendőröket. Lentebb törzsi zene szól, verik a dobokat, rázzák a csörgőket, az ártatlanul demonstráló rózsaszínek még nem sejtik, hova vezet ez az egész. Fentről öltönyösök néznek érdeklődve, hátul egy lány táblát tart a magasba: ,,Hello Mom!".
A rendőrök innentől megnyugszanak, és higgadtan, profi lassúsággal szorítják vissza a tüntetőket a konferencia-központ melletti utcácskákba. Hamarosan kinn vagyunk a főúton, a kordon itt megáll, elég volt, elég messze vagyunk már a küldöttektől. Itt már lehet csinálni a fesztivált.