Árpád
-1 °C
9 °C

A szerbek maguknak köszönhetik Trianonjukat

2006.05.26. 13:20
A szerbek saját politikai rendszerük, struktúrájuk összeomlását élték meg, nem volt rajtuk nemzetközi nyomás, nem egy nemzetközi értekezlet döntött arról, hogy fel kell számolni Jugoszláviát. Az elszakadásról döntő montenegrói népszavazás után A. Sajti Enikőt, a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézetének egyetemi tanárát kérdeztük.

Miben különböznek a montenegróiak és a szerbek?

Montenegró a középkorban pásztor emberek szállásainak gyűjtőhelye volt. Etnikai értelemben volt bennük egy szerb vonulat, de az évszázadok során keveredtek az etnikailag igencsak vegyes összetételű vlach népcsoportokkal is. A vlachok pásztorkodó, állataikat a hegyek között legeltető, etnikailag bizonytalan eredetű, pontosabban vegyes összetételű, a "semmiből", azaz az utaktól messze fekvő, a zárt hegyek közül előlépő nép volt. A Balkán középkori oszmán hódításakor például Hercegovinából Montenegró területére érkeztek, és ott összekeveredtek a szerbekkel. Az Obrenovicsok, a Karagyorgyék, a Milosevicsek, a Karadzsicsok mind montenegrói törzsekből származnak, és lettek szerb királyok vagy politikusok.

Montenegróinak lenni pusztán annyit jelent, mint a Montenegrónak nevezett földdarabon élni?

A török időkben még a vallással határozták meg magukat az itt élő népek, a pravoszláv vallású a szerb szinonimája volt, éljen Cetinjében vagy Belgrádban. A második világháború utáni jugoszláv államban kezdődött meg a montenegróiak modern nemzeti identitásának kialakulása, amikor nem a vallás, hanem a közös múlt, kultúra, nyelv volt a fontos. Paradox módon a Titói állam, a tagköztársasági rang, hozzásegítette őket ahhoz, hogy mára kialakult a montenegrói nemzettudat. Montenegróinak lenni nyelvi másságot is jelent. S bár az 1992-ben megtartott népszavazáson a szavazók 92,96 százaléka az akkor még magát Szocialista Köztársaságnak nevező Szerbiával való államközösség mellett szavazott (a szeparatisták bojkottálták a szavazást), és ily módon Crna Gora és Szerbia létrehozta a rövid életű, két tagból álló Jugoszláv Föderatív Köztársaságot, Crna Gora akkor elfogadott új alkotmánya az ország hivatalos nyelvét a szerbhorvátról a szerb ijekav nyelvjárására változtatta; ezzel elhatárolták nyelvüket a Szerbiában beszélt stokav nyelvjárástól, s bár nyelvüket még ma sem nevezik montenegrói nyelvnek, de szerintem ez már csak idő kérdése.

Ha nem volt semmilyen montenegrói identitás, akkor hogyan lehetett Montenegró független királyság 1878 és 1918 között, és a nagyhatalmak miért nem egyesítették inkább Szerbiával?

Montenegró területi és nem etnikai állam volt, amit, részben az 1878-as formai függetlenség nemzetközi elismerése előtt, de főként a függetlenné válás utáni évtizedek után is, Oroszország finanszírozott. Arra volt jó, hogy a nagyhatalmak ne engedjék ki a tengerre Szerbiát, és ne engedjenek teret az Adrián az orosz befolyásnak. A tengerparti Montenegró például csak úgy válhatott függetlenné, hogy nem tarthatott fenn hajóhadat, partvidékét elzárták a nemzetközi hajózás elől, és azt Ausztria ellenőrizte a hadihajóival.

Mi lehet annak az oka, hogy 1981-ben még Montenegró lakosainak három százaléka vallotta magát szerbnek, 2003-ben viszont már 32 százalékuk?

Ez is a nemzeti identitás változására utal. A Titói Jugoszláviában és közvetlenül utána montenegróinak vagy szerbnek lenni lényegében ugyanazt az identitást jelentette. Politikai okok miatt "illet" montenegróinak vallani magukat, ha már létezett egy ilyen nevű tagköztársaság. Valószínűleg azok vallják ma magukat szerbnek Montenegróban, akik nem értenek egyet Gyukanovics elnök függetlenségi politikájával. Montenegró függetlenségét a politika forszírozta; nem jó ma közösködni az Európa bűnbakjává kikiáltott Szerbiával, ugyanakkor megérezték, hogy a Nyugatban is megvan a kézség a függetlenség támogatására. Ma Magyarországon a Crna Gora-i és a szerb identitás közötti különbség és azonosság érzékeltetésére egyre gyakrabban hallani a magyar-székely párhuzamot.

S még valami: a délszláv népek, nemzetek politikai elitjei száz évvel ezelőtt még úgy vélték, hogy egy közös politikai egység, a közös állam segíti elő legjobban nemzeti fejlődésüket (akár egy közös délszláv nemzet kialakítása árán is), és ez az út vezet az európai minták, folyamatok sikeres adaptációjához is. A közös állam keretei között eltöltött cirka hat évtized azonban radikálisan felülírta ezt a várakozást - és a 21 század globalizáció kellős közepén ezek a délszláv nemzeti elitek ma, paradox módon úgy vélik, az új kihívásoknak egyenként, saját nemzetállami formák között jobban meg tudnak felelni.

A szerbek az egykori Jugoszlávia vezető erejéből az elmúlt évtizedekben egy sorozatos háborús vereségeket szenvedő, a NATO által bombázott, szankciókkal sújtott, háborús bűnösök rejtegetésével vádolt és most már tengerét is vesztett nemzetté süllyedtek. Igaz lehet, hogy ezek a veszteségek a trianoni Magyarországéhoz mérhetőek, és a lelkekben is hasonló pusztítással járhatnak?

Két hete voltam az Újvidéki Egyetem Történeti Intézetében, amelynek, ottani szokás szerint, a politikából kikeveredett tanszékvezetője van, egy dinamikus, menedzserszemléletű fiatalember. Nagyon jót tudtunk beszélgetni sok mindenről. Egyetlen ponton nem tudtunk zöld ágra vergődni, ez pedig a szerbség helyzete, Jugoszlávia és Szerbia sorsa, mert a történész kolléga racionális elemzés helyett érzelmi kitörésekre ragadtatta magát. Amit persze a magam részéről megértek, csak éppen elgondolkodtat. A történelmi kérdésekben is művelt értelmiségi elit - az újvidéki tanszék vezetője példáját talán általánosíthatom - óriási vereségként élte meg az elmúlt tizenöt év históriáját.

Magyarként sok empátiával figyelem őket, hiszen nekünk volt egy Trianonunk, csakhogy mi azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy "kívülről kaptuk az áldást", vagyis külső okok miatt dőlt össze a történelmi Magyarország - ami persze így ebben a formájában nem igaz. A szerbek még ezzel sem vigasztalhatják magukat, saját politikai rendszerük, struktúrájuk összeomlását élték meg, nem volt rajtuk nemzetközi nyomás, nem egy nemzetközi értekezlet döntött arról, hogy fel kell számolni Jugoszláviát, Európa és az Egyesült Államok legfeljebb tudomásul vette e folyamatokat, és igyekezett jól-rosszul a felbomlás során keletkezett válságot kezelni. Egymásra persze lehet mutogatni, és ez érzelmileg hallatlanul megnehezíti a múlttal történő józan szembenézést.

A szerb elit miért nem tudott még szembenézni az elmúlt tizenöt-húsz évvel?

Az önvizsgálat nem megy, mert a politikai elitben van egy folytonosság, önmagukat nem szívesen hibáztatják. A szerbek nemzettudata arra épül, hogy harcos nemzet, harcaik meghozzák az eredményüket, még akkor is, ha Szerbia néha - az 1389-es, törökök elleni vesztes rigómezei csata után - "felköltözik az égbe", vagyis megszűnik létezni. Harc nélkül, békében nehéz ezzel a tudattal élni. A gondolkodó szerb értelmiségnek egy nagy szelete nem is akar igazán mit kezdeni vele. Az első fázisban, a történészek is, saját sebeiket nyaldossák. Azt keresik, hogy miért történt velünk ez a szerencsétlenség. Ez nacionalista szemlélet, a történelem azért nem csak a tragédiákról szól.

"Miért büntet bennünket a sors?" - teszik fel a drámai kérdést még a racionális történészek is. "Miért kellett nekünk Jugoszlávia, miért nem Nagy-Szerbiát hoztuk inkább létre?" - fogalmaznak mások. Tito hivatalosan ma kanonizált ördög. A királyi Jugoszlávia, noha szerb királyok vezették, szintén negatív történet, miközben a korábbi történetírásban Jugoszlávia megteremtése a megérdemelt nemzeti jutalom, a történelem csúcsa volt. Most mindezt annulálták. Vannak persze pozitív példák is a történetírásban, és a múlt józan elemzése, újraértékelése szerintem utat fog törni magának. Kiváló munkák születtek például az ötvenes évek falusi politikájáról, sorra adják közre a közelmúlt politikai vonatkozású forrásait, legutóbb pedig a Tito-kultusz tudatos politikai elit által történő tudatos építésről olvastam egy szakmailag ige korrekt monográfiát.

És mi lett a pozitív példa, hová nyúlnak vissza a legszívesebben?

Mindenhez, ami szerb vagy éppen horvát stb. volt, főleg az első délszláv állam megalakulása előtti korszakban. Felértékelődött az egyház, magasztalják a középkori Nemanja-birodalmat. Szerbiában sorra jelennek meg az első világháborút taglaló munkák; amíg 1918-ban bele nem estek "a nagy bűnbe", a délszláv állam megalapításába, addig szerintük a szerb hősiesség és nemzeti érdek "tisztán" dominált. Formailag is rehabilitálták például Drazsa Mihajlovics csetnikvezért, kimondták, hogy nem volt háborús bűnös. A történetírás egy része ma is beállt a politika szolgálatába, mint már annyiszor.

Nem lehet, hogy a szerbség tömegeinek viszont elegük van már a történelemből? Felmérések szerint a szerbek többsége nem járt például a nemzet bölcsőjének tekintett Koszovóban, és a nehezen beilleszkedő boszniai szerb menekültekben is inkább az államon élősködőket lát.

Hatalom és társadalom között bizonyos pótlékok egy darabig működnek - ezt mi nagyon jól tudjuk itt Kelet-Közép-Európában. Előbb-utóbb azért minden hatalomtól számon kérik, hogy mit tett az életszínvonalukért, a jövőjükért, a boldogulásukért. Megcsömörlöttek az emberek, apatikusan fogadták például a népszavazás eredményét is - arról nem is szólva, hogy de facto Montenegró már évek óta független volt.

Előfordulhat, hogy a történtek után még könnyebben lenyelik Koszovónak az év végén, jövő év elején várható elvesztését, vagyis nem éri a szerbeket akkora trauma, mint korábban várni lehetett?

Abból a szempontból jó lecke volt a montenegrói népszavazás, hogy Koszovó kiválását talán egy még csendesebb beletörődés fogadja majd. Ma is sokan azt gondolják, jöjjön, aminek jönnie kell, elegünk van, hagyjanak békén minket, marad a tiszta szerb etnikai határ, innen már nem lehet többet veszteni. Csakhogy Koszovó kiválásával el kell majd döntenie Európának, hogy akar-e vagy sem Nagy-Albániát. Az nonszensz, hogy két nemzetállam külön él egymástól.

Erre szokták felhozni Moldova és Románia példáját, ahol román nyelvű népek alkotnak két országot.

Igen, de ott van egy nagy és erős szomszéd, az albánok esetében viszont ez hiányzik. Csak a szétválás után dől majd el szerintem, hogy a koszovói albánokban milyen erős regionalizmus alakult ki. Tudjuk, hogy Tito igyekezett erősíteni a koszovói tudatot, de ezt keményen összekapcsolták a Belgrádhoz fűződő hűség követelményével, ezért a regionalizmusnak ez a formája nem vált hatékonnyá. Ez már nem működik, még Belgrád számára is világos, az albánok elvetnek mindent, ami szerb. Nehéz megállapítani, hogy milyen erős a albán nemzet egyesítésének politikai programja, mivel a koszovói elit józanul belátta, erről nemcsak hogy nem illik beszélni, de ennek hangoztatása a fő célt, a Szerbiától történő leválást veszélyezteti. Ha a hétköznapi emberek szempontjából nézzük a dolgot, az anyaország megítélését már nem zavarja az a radikális életszínvonalbeli különbség, ami korábban nemkívánatossá tette szemükben az anyaországot. Ha a koszovóiak egyáltalán ismerik ezt a magyarok számára sokat mondó kifejezést, hiszen Albániának és Koszovónak lényegében eddig nem volt közös állami múltja.

Nem fenyegeti a szerbeket az a veszély, hogy az albánok aránya a Koszovó nélküli Szerbiában is egyre magasabb lesz? Néhány, a koszovói határhoz közeli járásban évekkel ezelőtt fegyveres harcok is voltak albán felkelők és szerb katonák, rendőrök között.

Az albán családokban, még a városi értelmiségiek esetében is, tradicionálisan sok gyermek van, ezért valóban nőhet az albánok aránya Szerbián belül, de Makedóniában és Crna Gorában is. Olyan életszínvonalat, értékrendet, jövőképet kellene teremteni Szerbiában, Macedóniában, Montenegróban, hogy ne vágyakozzanak el onnan az albánok. A régi Jugoszláviában, az albánoknak, bár folyamatosan lázadtak a belgrádi vezetés ellen, eszük ágában sem volt Enver Hodzsa államában élni, nem kellett "berlini falat" építeni a tömeges kivándorlás megakadályozása érdekében.

A montenegrói példa nem buzdíthat más balkáni nemzeteket arra, hogy népszavazáson döntsenek sorsukról? A boszniai Szerb Köztársaság egyesülhetne Szerbiával, Hercegovina Horvátországgal, albán többségű dél-szerbiai és macedóniai területek Koszovóval.

A nemzetközi környezet nem kedvez az ilyen törekvéseknek, ehhez hiányzik a nagyhatalmi hátszél, legalább is ma és a belátható jövőben. Most a Balkánon a nehezen létrehozott jelenlegi nemzetállamok konszolidációja a legfontosabb feladat. Az igaz, hogy boszniai érzést most nem tudják az ottani szerbekbe és horvátokba visszaplántálni. Bosznia most a leggyengébb képződmény a Balkánon, szerintem nincs benne elég kohéziós erő. A nemzetközi szakirodalomban ma igen erőteljes az a nézet, hogy nem elsősorban a gazdasági működésképtelenség vagy a politikai struktúra, hanem a szellemi együvé tartozás hiánya miatt darabolódik fel újra és újra a Balkán.

A második világháborúról például már a Titói Jugoszláviában sem ugyanaz jutott egy szerbnek és egy horvátnak az eszébe - de mint kiderült, egy-egy nemzeten belül is lehetséges az események eltérő interpretálása. Egy történelmi eseményről, egy irodalmi műről nem tudtak ugyanúgy gondolkodni. Egy Arany János versről mi azt mondjuk, hogy ez a miénk, és nagyjából ugyanazt gondoljuk róla. Ma kié Njegos Hegyek koszorúja, vagy Ivo Andrics Híd a Drinánja, vagy Krlezsa miért nem elég jó horvát író? A régi Jugoszlávia népei között csak részlegesen tudtak szellemi-kulturális kohéziót teremteni, több kísérlet ellenére sem sikerült kialakítani egy közös nemzeti-kulturális kánont. E nélkül pedig gyengék és törékenyek a politikai kötelékek is.

Oszd meg élményeidet!

Oszd meg nyári élményeidet más utazókkal is, tölts fel beszámolót, fotókat!

US Virgin Islands

Sosem láttál még ilyen gyönyörű helyet!