Hisztéria a Wisteria Lane-en

Biztonságos környék, rendezett családi élet, bensőséges környezet, tisztességes iskola - a megvalósult amerikai álom. Ezt nyújtotta az Egyesült Államok a II. világháborút végigharcolt nemzedéknek, védőburkot az arra érdemesek feje fölé, saját lakást a veteránhivatal folyósította kölcsönből, pár év alatt felhúzott mesterséges városokat, ahol a biztonság garantált, az iskoláztatás jó, az épített környezet rendezett. Ez az Amerikai szépség, a Stepfordi feleségek által megénekelt agglomeráció, a suburbia, a sokak által irigyelt amerikai életvitel fellegvára. Innen nőtte ki magát a BBQ-party, a kertben rendezett szülinapi babazsúr, a beépített konyha és a pláza.

Lombikváros

Az agglomerációs várostervezés etalonja, a pennsylvaniai Levittown idén 50 éves.

Az erkölcsi és intellektuális elcsökevényesedés inkubátora - így kommentálták William Levittnek azt az ötletét a kritikusok, hogy 2326 hektárnyi területen 17 311 házat épít fel 70 000 lakosnak, és létrehozza Amerika legtökéletesebben megtervezett települését. Tökéletes volt abban a tekintetben, hogy nem volt olyan szeglete a beruházásnak, amit Levitt ne gondolt volna végig, és ne tervezett volna meg mérnöki pontossággal.

A településszerkezet alapjait a mesterblokkok alkották, egy ilyen blokk 2,59 négyzetkilométernyi területen helyezkedett el, 3-6 szekciót foglalt magába, egy szekció 300-500 lakóházból állt. Az összes szekcióbeli utcanév kezdőbetűje a szekció nevének kezdőbetűjével volt azonos, megkönnyítve a tájékozódást a nehezen megkülönböztethető utcák rengetegében. A fontosabb útkereszteződések a szekciók és mesterblokkok találkozásánál voltak, minden mesterblokk közepén egy iskola állt.

Levitt alapelve volt, hogy a gyerekek úgy jussanak el az iskolába, hogy ne kelljen átmenniük egyetlen főúton sem. Elképzelései hatalmas sikert arattak, az első nyílt napon 30 000 érdeklődő nézte meg a házak terveit, az építőanyagokat, berendezési tárgyakat. 1951-ben, az értékesítés első évében havonta 1600 házat adtak el, a legtöbbet a veteránügyi hivatal által folyósított kölcsönökből fedezték. A legkedveltebb típus, a Levittowner 10 000 dollárba került, megvásárlásához 100 dollár foglalót kellett letenni, a veteránoktól nem kértek készpénzt.

Levitt sikere stratégiájának volt köszönhető: a házépítés Henry Fordjaként emlegetett szakember az egyediséget és exkluzivitást feláldozta a költséghatékonyságért, és ontotta magából a készházakat, gyároshoz méltó ütemben, a fordi munkaszervezés alapelveit alkalmazva. Az emberek a telepesek lelkesedésével foglalták el új otthonaikat, csecsemővel az egyik kézben, bőrönddel a másikban.

Az amerikai álom beteljesült, az ideális amerikai otthonokba idilli alsó-középosztálybeli fehér házaspárok költöztek be, 20-as vagy 30-as éveikben jártak, és volt legalább egy, általában öt év alatti gyermekük. A lakók szigorú házirend szerint tartották karban a házat és a kertet. A kertekben ugyanott díszelegtek a formára nyírt örökzöldek, és ugyanolyan sziklakertek mögött ugyanolyan évelő növények növekedtek ugyanakkorára.

Hajszál a levesben

A rend 1957-ben bomlott meg, amikor Daisy Myers és családja, az első fekete lakók házat vásároltak a településen. Ez nem szerepelt a tervben, a suburbia, mint jelenség kifejezetten a fehérek életmódjához alkalmazkodott. Levitt így kommentálta az esetet: "Szeretnék fekete családoknak is házakat eladni, de mielőtt megteszem, jobb, ha tudják, hogy amennyiben egy házat néger családnak adok el, akkor fehér ügyfeleink 90-95%-a nem akar többé a közösségünkbe költözni. Ez az ő viselkedésükből adódik, nem a miénkből." A Myers család házának ablakait többször is bedobták kővel, kertjük előtt masírozva énekelték az Old Black Joe-t és a Dixie-t.

Az alapításának 50. évfordulóját ünneplő települést jelen állapotában a bábeli káosz jellemzi, a tökéletes összhang és monotónia évei után mára a kreatív lakásfelújítás vált az önkifejezés legfőbb eszközévé. A többi agglomerációhoz képest itt a fekete és hispanó lakosok aránya elenyésző, csupán 2-2%. Nem ez az egyetlen, amelyben Levittown eltér az újonnan benépesült külvárosi területektől. A felsőfokú végzettségűek aránya 13%, ami fele a nemzeti átlagnak. Az évi átlagjövedelem 50 000 dollár, 10 000 dollárral magasabb a nemzeti átlagnál, igaz, ennek nagy része nyugdíj, aktív keresőknél nem ritka, hogy másodállással egészítik ki jövedelmüket. A helyi újságban legtöbbször festőket, teherautó-sofőröket, bolti és áruházi alkalmazottakat keresnek.

A Demokrata Párt helyi elnök asszonya, Janet Keyser szerint "Levinttown helyzete nagyon-nagyon szomorú napjainkban, nincsenek többé 25 dolláros óradíjak. Az egész nem olyan, mint volt, mikor az apa vitte a fiát dolgozni az üzembe, és mikor a fiú elvégezte az iskolát, már teljes munkaidőben dolgozhatott az üzemben, az apjával együtt. Most minden nap megkapjuk az árverések listáját, és az napról napra hosszabb. Ők nem munkakerülők vagy drogosok, mindannyian rendes emberek."

Sikeres mutációk

A virágkor, amely Levittown életében az 50-es és 60-as években volt, számos agglomerációs övezetben most érkezett el. A suburbia terjeszkedésének egyik legnagyobb vesztese Los Angeles. L. A., a város, amely büszke arra, hogy határain belül az egész világ találkozik, 2050-ig elveszítheti fekete lakosait. Az agglomerációt választók etnikai összetételét William Frey demográfus vizsgálta. 2000 és 2006 között a fehér lakosok száma 7%-kal nőtt, mialatt 16%-kal nőtt az ázsiai, 24%-kal a fekete és 60%-kal a spanyol ajkú külvárosi lakosok száma.

A bevándorlók egy része, kihagyva a köztes állomásnak számító belvárosi gettót, itt alapítja meg első otthonát. Akik eddig a belvárosban laktak, most magasabb áron adnak túl ingatlanjaikon és költöznek az agglomerációba. Teszik ezt többek között azért is, mert látják, hogy az ingázás többé nem szükséges velejárója a külvárosi létnek. A munkahelyek követik a lakosság diktálta trendet, és hátrahagyják belvárosi irodáikat.

A Los Angelesből menekülők egyik célpontja Valencia. A szokványosnak nem mondható külvárosi település 20 000 lakóházára 60 000 munkahely jut. Jim Baker ingatlanfejlesztő meglátásai szerint "a vállalatok oda települnek, ahová a vezérigazgatók szeretnének költözni, és a vezérigazgatók szeretik az olyan helyeket, mint Valencia". A golfpályák mögé rejtett város annak köszönheti barátságos hangulatát, hogy öt emeletnél magasabb épülete egyáltalán nincsen, már a háromemeletes is ritkaság.

Reggeli, többé nem Tiffanynál

A jelzálog- és hitelpiaci krízis véget vethet a külvárosi álmoknak, erre számít a jeles urbanista, Chris B. Leinberger. Az emberek kénytelenek lesznek visszaköltözni a nagyvárosokba. A belvárosok ingatlanfejlesztéseit és lakáspiacát azonban jobban megrázta a válság, mint az agglomerációt. Az öröklakások többet vesztettek értékükből, mint a családi házak. New Yorkban a legtöbb lakás külföldi tulajdonban van, vagy olyan amerikaiak kezében, akik a világ több részén is rendelkeznek ingatlannal.

A New York Times arról cikkezett, hogy a Plaza luxusapartmanjai üresen állnak, az eddigi lakók már inkább saját lakásukban töltik napjaikat. A lakáspiac a Nagy Almában 18 éves mélypontra jutott. De New York, az New York, még mindig sokakat vonz. A többi metropolisz lakásprojektjei azonban sorra dőlnek be. Így történik ez San Franciscóban, Bostonban, Seattle-ben.

A fejlesztések 90%-a a városok határán vagy azon kívül épül. Az amerikaiak 80%-ának álmaiban családi ház van, nem apartman vagy öröklakás. Joel Kotkin, a külvárosi életmód kutatója, a Washington Independentben fejtette ki, hogy tévednek, akik az agglomeráció agóniájára és ennek következményeként a belvárosok felélénkülésére számítanak.

Carol Coletta, a Financial Timesban bocsátkozott jóslásokba. "Eddig a szegények éltek a városban, a gazdagok a suburbiában. Most az ellenkezője lesz igaz." Bár a szegénységi mutató a városokban még mindig duplája az agglomerációban mértnek, a fölött nem szabad elsiklani, hogy ez a szám a kilencszeresére emelkedett 2000 óta. Fontos továbbá megjegyezni, hogy a külvárosokban 2,7-szer több ember él, mint a nagyvárosokban.

A tendencia nem tört meg, a középosztály, amint eléri a 30 éves kort, és úgy érzi, felkészült a családalapításra, elmenekül a városból. Ez leginkább a beiskolázási adatokból szembetűnő. Chicagóban az állami iskolákba beiratkozók száma az utóbbi években 41 000-rel csökkent. A nagyváros a bevándorlók, a szinglik és az egyetemi hallgatók Mekkája maradt. Középkorúvá válásuk után ők is kevésbé drága környéket választanak, vagy a suburbiában kötnek ki.

Az agglomeráció ma mindenkit befogad, itt vannak a legjobb iskolák, a kulturális és szórakoztató központok, a kínai, mexikói, indiai és japán éttermek és a munkahelyek. A körülmények nem kedveznek sem a belvárosi luxuslakáspiacnak, sem az exkluzív irodák beruházóinak. Azt azonban nem lehet állítani, hogy ezekre ne lenne többé igény az államokban. Akkora érdeklődés viszont, mint eddig volt, biztosan nem lesz többé, főleg nem a jelenlegi árak mellett. Kotkin álláspontja szerint a városok kihasználhatnák a krízis következtében kialakult lakástúlkínálatot arra, hogy ismét életet leheljenek a belvárosban "ragadt" középosztályba, ahelyett, hogy az önző módon a suburbiát választó többséget szapulják.

Fenntartható suburbia

Paul Ehrlich a The Population Bomb című könyvében tarthatatlannak nevezi a külvárosok ideáját, mert azok túl sok energiát és területet pazarolnak. A növekvő olajár kétségtelenül érzékenyen érinti a külvárosi lakosságot, de vezethet-e az agglomeráció halálához az üzemanyag-drágulás?

A suburbiának a nagyvárosokkal ellentétben van és működik vészforgatókönyve. Még az olajválság éveiben lecserélték az emberek benzinzabáló dömperjeiket kisebb fogyasztású autóra. Most a munkahelyek lépnek, és követik munkavállalóikat a zöldbe meg a nyugiba. Ezzel a már amúgy is környezetkímélőbb autók még kevesebbet mennek, a kevesebb ingázás növeli a családra fordítható időt. Főként azokon a helyeken, ahol a gazdaság erősen energiafüggő, nagyobb gazdasági növekedést és több új munkahelyet produkálnak, mint metropoliszok.

Nem minden agglomerációnak sikerült a csoda. Aki nem ébredt időben, és nem teremtett munkahelyeket a zöldövezetben, az most szenved az energiaáraktól. Aki viszont okos volt, annak most nagyon megy, hiszen a 80-as években született generáció most lett suburbiaérett, és most keresi a helyét.

A földi paradicsom

Nekik segít a cnnmoney.com 2005 óta minden évben elkészül Best Places To Live listája. A listán 100 város van, köztük olyanok is, ahol az átlagéletkor 21 év alatt van. A sorrend statisztikai adatok összehasonlításából készül, a lakosság pénzügyi helyzetétől a napsütéses órák számán át a keringési rendellenességben elhunyt lakosok arányáig minden mutatót figyelembe vesz.

Két évvel ezelőtt a coloradói Fort Collinsban volt legjobb élni, 2007-ben a wisconsini Middletonban. Fort Collins lakosainak száma 128 000, Middletoné 17 000. A coloradói városban a családok éves átlagjövedelme 64 000 dollár, Middletonban 84 000 dollár. A kemény tél ellenére érdemes Middletonba költözni, hiszen a levegő minősége az év napjainak 81%-ában kitűnő, a bűncselekmények aránya rendkívül alacsony, a napi ingázás 16 percet vesz igénybe, a lakosok 84, 5 %-ának van felsőfokú végzettsége. Egy évvel korábban Fort Collins szerény ingatlanáraival, a daganatos megbetegedések és keringési rendellenességek alacsony arányával és a csupán 15 perces átlagos ingázási idővel lett a legélhetőbb amerikai város.

2007-ben a listán egyetlen 100 000 lakosnál nagyobb település sem volt. A korábbi évek gyakorlatától eltérően a faji sokszínűséget kifejező indexet is figyelembe veszik a rangsorolásban. A nemzeti átlagot veszik 100-nak, ennél nagyobb szám etnikailag színesebb települést takar. Middleton 32 pontjával homogén közösségnek számít. A kaliforniai La Palma 391,7 pontos diverzifikációs mutatója ellenére is a 16. helyen van. Az olvasásértési és matematikai teszteredmények fontosabb szerepet játszanak az otthonválasztásnál, mint a bevándorlók aránya.

Problémák természetesen vannak. Az FBI statisztikái szerint 2001 óta 10%-kal nőtt a suburbiában elkövetett bűncselekmények száma. A legnagyobb belterületi marihuánaültetvényeket is az agglomerációkban fedezték fel. Félő, hogy a belvárosból érkező új lakók nem hagyják maguk mögött a bandakultuszt. Vannak közösségek, ahol felkészültek a belvárosi tömegek fogadására, és az iskolákba detektoros kapun vezet az út.

Honfoglaló divat

2002-ben már több hispanó élt az államokban, mint fekete, és az előrejelzések szerint 2040-re a lakosság 25%-a latin-amerikai származású lesz. Eddig jellemző módon a déli államokban telepedtek le, mára azonban inkább az ország belsejében vetik meg lábukat. A középső területeken felismerték, hogy a spanyol ajkú lakók segítséget jelentenek a gazdaság átszervezésében. Kansas, Nebraska, Arkansas vonzza a bevándorlókat, vágóhídi és élelmiszer-feldolgozási munkákra alkalmazzák őket szívesen. Ez az üzletág akkor lesz ismét versenyképes, ha a gyárak a nagyvárosokon kívülre kerülnek, csökkentve ezzel a kiadásokat. Ezek a feltételek a helyi fehér lakosságnak elfogadhatatlanok. A spanyol ajkú bevándorlók viszont ellátják a gyárak munkaerő-szükségletét mind a kisvárosokban, mind a vidéki területeken, a bérrel is elégedettek. A húsipar hispanizálódásával párhuzamosan zajlik a belső területek hispanizálódása is.

A zord észak lakói ezzel szemben melegre és egzotikumra vágynak, és a nevadai Mountain's Edge közösségbe költöznek. A leginkább egy tematikus parkra emlékeztető település elnyerte a legprofibb műváros címet. High-tech belső, navahó külső, a vadnyugat a házfalakon kívül kezdődik. Nincs is inspirálóbb környezet egy kisgyermeknek. A sikeren felbuzdulva hasonló beruházások indulnak Utah államban is, ahol a puebló törzs feltárt települései köré húzzák fel a várost. A régészek véleménye szerint ez az egyetlen módja az indián kulturális örökség megvédésének.

A suburbia terpeszkedése újabb és újabb területek lakhatóvá tételét jelenti. Paulville alapítói a texasi Guadalupe hegység lábának meghódítására készülnek. A modern remeték azért vonulnak ki a mamutállam városaiból, hogy létrehozzák a pusztán Ron Paul politikáját támogató lakosokból álló települést. Hiába, egy tisztán republikánus társaságban még a steak is jobban csúszik.