Bezzeg azok a régi klipek, hogy ütöttek!

További Fehér ház cikkek

Van egy honlap, ahol összegyűjtötték az elnökjelöltek tévéreklámjait 1952-től 2004-ig. Egyrészt szórakoztató végignézni a múlt nagy ígéreteit, másrészt tanulságos megállapítani: minél újabb egy reklám, annál unalmasabb. Az utóbbi tíz év steril filmecskéi patetikusak és ötlettelenek a régi idők hirdetéseihez képest. Amikor a tévé még új volt, bátrabban kísérleteztek a reklámozók. A filmek nézegetése arra is jó, hogy gyorsan áttekintsük, mi volt a divat, és mitől rettegtek éppen az amerikaiak.

1952-ben a háborús hős Eisenhower tábornok győzött. Az egyik tv-klipje egy rajzfilm volt, amiben vidám elefántok (republikánus jelkép) között vonulnak vicces figurák a fehér Ház felé. Rövid időre feltűnik egy szomorúan poroszkáló ember, aki a tömeggel szemben baktat egy szamár (demokrata jelkép) hátán. Ennyi az egész, miközben egy bugyuta dalocska szól, hogy „You like Ike, I like Ike, everybody likes Ike” (Ike a jelölt beceneve, a Dwight keresztnévből származtatva). Ellenfele egy komplett musical-számmal próbált visszavágni. A dalolós korszak a hatvanas évek végéig tartott. Az utolsó értékelhető nóta Kennedyhez köthető, akinek „It’s up to you tüptürüptürüp” dala akkor is motoszkál az ember fejében, ha a szíve szeretné feledni végre az egészet. A kampánydalok kora eztán végleg lejárt.

A viccek kora is. 52-ban az Eisenhower ellen (hiába) induló demokrata Stephenson stábja olyan rajzfilmet talált ki, amit azóta se sikerült felülmúlni. Látunk két szívet, átlőve egy nyíllal, az egyik szív Ike a másik Bob (elnök és alelnök-jelöltek). Negédes férfihangon lányosan évődnek:"Ike, Bob, olyan jó hogy együtt vegyunk, ne váljunk el most már soha, nyafogják egymásnak". Aztán jön a komoly férfihang: "Ezek tényleg képesek lesznek együttműködni? Elég nagy nekik a Fehér Ház? Szavazzon inkább Adlaire és Johnra!" A két republikánus jelölt ugyanis utálták egymást, a kampány kedvéért békítették csak ki őket.

JFK és Jackie O, még mielött O lett volna

A vidám évődést felváltotta a komolyabb ígérgetés, és a felelősségtől megindult fejű politikusok beszédei, de ötlet azért jutott a 60-as évekre is. Az említett Kennedy-dalocska mellett gyöngyszem Nixon 68-as, ifjúságot megszólító filmje. Rockoncertet látunk, hippiruhás srácokat, és egy érett férfihang beszél a klipre: „Lehet, hogy furcsák, de nagyszerű tagjai az amerikai társadalomnak. A fiatalok megváltoztathatják a világot. Békét és haladást minden embernek a világon!” A vietnámi háborút elvesztő elnök filmje akár a Hair egyik jelenete is lehetne. 64-ben a másik háborús elnök, Johnson is a békével kampányolt, meglepően ötletes filmecskével. Egy kislány virágszirmokat tépked, számol közben selypítve, elrontja: négy, öt, hét, hat, hét, elbizonytalanodik. Morc férfi hangja kezdi újra immár helyesen, eljut tízig, mire atomrobbantás képeit látjuk. Johnson nyilván a kislánnyal van.

A pacifista klipek ellentétei, amikor azzal paráztatnak a jelöltek, hogy ellenfelük megszünteti a hadsereget. Nixon 72-es filmjében demokrata riválisának leszerelési terveiről beszél a narrátor, miközben játékkatonákat söpör le az asztalról egy feltehetően demokrata mancs. Ennek variációját kevésbé szórakoztatóan idősebb Bush is megcsinálta 88-ban: ott egy tank vonul fel-alá a prérin, és közben feliratok jelzik, mennyivel karcsúsítaná a sereget a gonosz Dukakis.

A 80-as évek nyáltengert folyatott a kampányba. Űrhajókra csodálkozó bájos gyermekarcok Walter Mondale (demokrata) 84-es klipjében, míg az ellenjelölt Reagan szintén békésen játszó kisgyerekekkel árulta magát. Érdemes megfigyelni, hogy Reagan hangja annyira delejes, hogy csukott szemmel szerintem nincs ember, aki ne akarná őt elnöknek, nagypapának vagy akárminek.