Elvált szülők gyermeke

2008.03.04. 09:50
115 hozzászólás

Hillary Clinton azt mondja, ha meg akarjuk érteni Barack Obamát, gondoljunk egy üres vászonra, amire bárki rávetíthet bármit, amiben hinni akar. Clinton a 2006-ban megjelent Audacity of Hope-ra hivatkozva állítja: Obama maga írta ezt saját magáról a könyvében.

Clinton a maga részéről úgy véli, Obama olyan rövid ideje része az országos szintű politikának, ráadásul olyan gyakran változtatja álláspontját a különböző ügyekben, hogy nem csoda, ha senki nem tudja, miben hisz valójában. Más kérdés, hogy az idézet forrása Obama könyvének bevezetője, s a szöveg azzal folytatódik: valahogy minden politikusnak meg kellene küzdenie a hírnév csábításaival, a tetszésvágy vonzásával, a vereségtől való félelemmel, s tudnia kellene megőrizni "az igazság magvát", a legmélyebb meggyőződéseihez való hűséget. A könyv további 350 oldala pedig Obama ezen meggyőződéseiről szól.

Az "üres vászon" mégis hasznos metafora. Barack Obama 2004-ben robbant be az amerikai politikai köztudatba, s ugyanebben az évben választották szövetségi szenátorrá Illinois állam polgárai. 2005. január 4-én kezdett Washingtonban, s bár az azóta eltelt három év során számos nagy jelentőségű ügyben hallatta a hangját, kongresszusi teljesítménye értelemszerűen nem mérhető az 1987 óta szenátor John McCainéhez, de még a 2001 óta szolgáló Hillary Clintonéhoz sem.

A szenátusi teljesítmény önmagában azonban a legkevésbé sem garancia az elnökválasztói szimpátiára: aktív szenátorból legutóbb 1960-ban lett elnök Amerikában (idén, úgy tűnik tehát, mindenképpen megtörik ez a közel ötven éves trend). Bár elvben lehetne éppen könnyű is, a valóságban hasonlóan nehéz elnökválasztást nyerni, ha az ember éppen az Egyesült Államok alelnöke: George H.W. Bush 1988-as győzelme előtt ez legutóbb Martin Van Burennek jött össze 1836-ban. Ami nyilvánvalóan nem egyetlen, hanem igen sokféle okra vezethető vissza, annyi azonban megkockáztatható: a választók egy jelentős részétől időről időre legalábbis nem idegen az a megközelítés, hogy az országos politika szénné jegyzőkönyvezett, bejáratott figurái helyett kevésbé ismert alakokba helyezzék bizalmukat. Az üres vászonból még akármi lehet, a teleírt papírlap mindig teleírt papírlap marad.

Obama ellenfeleit - legyen szó Hillary Clintonról vagy republikánus elemzőkről, bloggerekről - elsősorban ez irritálja és itt igyekeznek fogást találni rajta: hogy hát semmit nem tett le asztalra. Ezt mondják, mert ezt tudják mondani, de nyilván ők is tudják: az Amerikai Egyesült Államok elnökének lenni nem olyasmi, amire bármilyen másik állás felkészíti az embert. Az úgynevezett tapasztalatnál sokkal fontosabb lehet az, hogy elég választó el tudja-e hinni a jelöltről: vele szebb lesz a jövő. Egy mondás szerint, ha valaki elvált, aztán megint megházasodik, az a remény diadala a tapasztalat fölött. Nos, ez a választásokra sokszorosan igaz. S ha van egy jelölt, akiről úgy érzik a szavazók, hogy érdemes reménykedni benne, annak félig nyert ügye van.

Obama tudja magáról, hogy sokakban képes kiváltani ezt a hatást, s az őt hosszú ideje segítő nagy tekintélyű tanácsadó, David Axelrod és csapata szintén tudja. Az állítólag 2005 januárjában, pepperonis pizza mellett kidolgozott "Obama-márkastratégia" eleve arra koncentrált, hogy a kezdő szenátorból 2012-re vagy 2016-ra esélyes elnökjelölt-jelölt lehessen.

Hogy ez egyáltalán szóba kerülhetett, az az akkor még csak szenátor-jelölt Obama azon beszédének köszönhető, amit 2004 júliusában, a bostoni Demokrata Nemzeti Gyűlés vezérszónokaként mondott el. Ha nem is egy egész ország, de a politika - elsősorban a demokrata politika - iránt érdeklődő réteg ekkor ismerte meg Obamát, s miközben a beszéd apropója az volt, jaj de jó, hogy John Kerry a párt elnökjelöltje, nyilvánvalóan ezrekben fogalmazódott meg a gondolat, hogy a példamutató életű, ám sótlan és távolságtartó, ráadásul hosszú washingtoni évek alatt leamortizálódott massachusettsi szenátor helyett talán jobb lett volna ezt a fiatal gyereket indítani, aki úgy beszél, hogy borsódzik tőle az ember háta.

Obama nem rossz vitázó, láttuk az elmúlt hónapokban, de az igazi műfaja ez: a beszéd. Mint a legjobb prédikátorok, egyszerre emberközeli és emelkedett, a pátosznak mindig a komolyan vehető oldalán marad és mindig ott van a hangjában valami, a világ beváltatlan reményei miatti indignáltság, amivel másfél földrészen túlról is könnyű azonosulni.

A bostoni beszéd fő témája az iraki háború volt, s megjelent benne Obama egy másik alaptémája, az ország politikai - és politikusok általi - megosztottságának témája. "Az elemzők szeretik vörös és kék államokra szabdalni az országot; vörös államok a republikánusoknak, kék államok a demokratáknak. De nekik is vannak híreim. Hatalmas Istent imádunk, a kék államokban is, és nem szeretjük, ha szövetségi ügynökök leselkednek a könyvtárainkban, a vörös államokban sem. Edzést tartunk a kölyök baseball-csapatnak a kék államokban, és, igen, vannak meleg barátaink a vörös államokban. Vannak hazafiak, akik ellenezték az iraki háborút, és vannak hazafiak, akik támogatták."

A beszédnek köszönhetően Obama médiasztár lett (nem a Paris Hilton-i értelemben, de azért médiasztár). Az ennek is köszönhető lendülettel az állam történetének legnagyobb arányú győzelmét aratta a szenátorválasztáson, a szavazatok 70 százalékát kapta meg.  A szenátorrá választása után kidolgozott taktika része volt ugyanakkor, hogy a következő időszakban nemigen kereste a konfrontációt. A szenátus eleve igen tekintélyelvű intézmény, tele brutális ősbölényekkel, akik minden további nélkül eltaposnak egy-egy újoncot, ha az sokat ugrál. Obama figyelt, tanult - például, szokatlan módon, teljes egészében végigülte a meghallgatásokat, melyekben részt vett -, szövetségeket épített, s kereste azokat az ügyeket, amelyekben egy-egy republikánus kollégájával közösen, kétpártilag léphet fel, például ún. társ-szponzorként támogatta John McCain később elvérzett bevándorlási reformtörvényét. (Ami egyebek mellett azért érdekes, mert a bevándorlás az idei választás egyik fő vitatémájának ígérkezett, de ha például ők ketten küzdenek majd, a vitatkozás elég hülyén venné ki magát ezek után. Igaz, McCain azóta némileg módosította republikánus körökben nem elég illegális-ellenesnek értékelt álláspontját.)

Az iraki háborúval a kezdetektől nem értett egyet - egy 2002-es, nagyon kérlelhetetlen chicagói beszéde azóta is hivatkozási alap a kampányban -, de a szenátusban eleinte nem tartozott a beavatkozás leghangosabb kritikusai közé. Amint ma az orra alá is dörgölik, eleinte ellenezte, hogy a szenátus konkrét határidőt adjon Bushnak a kivonulásra. 2007 januárjában aztán saját törvényjavaslatot terjesztett be, amely előírná, hogyan és mikor kell kivonni az amerikai csapatokat Irakból.

Második szenátusi évében már láthatóbb szereplője volt a politikai életnek, miközben nyilvánvalóvá vált, hogy vannak olyan választók, akik ragaszkodnak a 2004-es ötlethez: legyen Obama az USA elnöke. Amikor az éppen erősen politikus korszakát élő legendás rocker, Neil Young 2006 májusában megjelentette Living with War című albumát, a Looking for a Leader című dalban azt énekelte: az Államoknak új vezetőre van szüksége, aki talán nő lesz, vagy éppen fekete. "Talán Obama az, / De úgy hiszi, még túl fiatal". Az ősszel elindult egy lelkes weboldal, a Draft Obama, amelynek célja az volt, hogy mozgalmat szervezzen, amely ráveszi a szenátort az elnökjelölti indulásra. Már ekkor elkezdtek kialakulni későbbi, az elképesztő pénzgyűjtési sikereket is garantáló, támogatói bázisának körvonalai: hollywoodi hírességek (főleg a fiatalabbak közül), rockzenészek és rengeteg úgynevezett mindennapi ember.

2006 októberében jelent meg Obama második könyve, az Audacity of Hope, amelyben a politika, a közélet nagy témáihoz való viszonyát fejti ki. Szó van benne iparról, kereskedelemről, egészségbiztosításról, környezetvédelemről, külpolitikáról és istenhitről egyaránt. Nyilvánvalóan nagy műgonddal megírt, tanácsadók által ezerszer megrostált, a személyes anekdotákat vázlatos cselekvési tervekkel váltogató szöveg, ami döbbenetes módon még így is kifejezetten érdekes. Talán csak ott válik hiteltelenné Obama hangja, ahol arról beszél, hogyan választotta Jézust: inkább úgy tűnik, egy adott közösséget választott, s legalábbis részben azért, mert tisztában volt vele, Amerikában olyan politikus nem viheti sokra, aki nem jár templomba rendszeresen.

Miközben egyes kérdésekben nagyon határozottan szembehelyezkedik a fennálló republikánus adminisztrációval - szerinte például az USA-nak nem szabadna a diplomáciai eszközökről eleve lemondva, csak az erő pozíciójából kezelni a nemzetközi konfliktusokat -, olyan politikus benyomását kelti, akinek nem előregyártott véleménye van, aki részben udvariasságból, részben érdeklődésből, örömmel hallgat meg másokat, s aki be is tudja építeni mások álláspontjának számára értelmes elemeit a magáéba. Több mint tíz éven át, egészen 2004-ig tanított alkotmányjogot a Chicagói Egyetemen, ennek megfelelően tiszták a gondolatmenetei. Bónuszként még iróniája, sőt, öniróniája is van.

Obama a könyvben arról is ír, hogy a gyakorlatban számtalan olyan helyzet adódik, amikor a politikusnak kompromisszumot kell kötnie - adott esetben akár az elvei rovására is. Számos elemzés felhívja a figyelmet: a neki drukkoló médiában megjelenő "Szt. Barack" képét legalábbis árnyalja néhány tény. Ahogy Obama a kosárlabdapályán nem mellőzi a könyök használatát, a szenátusban sem riad vissza a hagyományos, szerezzünk-pénzt-államunk-projektjeire típusú (ún. "pork barrel") törvényhozási ügyletektől. Legtöbb pályatársával ellentétben ugyanakkor Obama nyilvánosságra hozta, hogy milyen ügyekre milyen összegeket igyekezett kiszedni a szövetségi büdzséből.

Obama nem vétlen az ún. "pandering" bűnében sem, vagyis előfordult már vele, hogy egy kérdésben az aznapi hallgatóság kívánalmaihoz igazította álláspontját. Gyakran emlegetik egyenessége bizonyítékaként, hogy egy ízben megmondta a szegény munkanélkülieknek, ne sűrűn számítsanak az amerikai autóipar újjáéledésére, amikor azonban tavaly augusztusban Miamiban Castro-ellenes kubai-amerikaiaknak beszélt, nem volt bátorsága kitartani amellett, hogy a Kubát sújtó amerikai embargót fel kellene oldani.

A lobbisták és általában a korrupt washingtoni viszonyok gyakori ostorozójaként Obama számára különösen kellemetlen volt, amikor idén januárban felbukkant a médában a Tony Rezko-sztori, amit 2006-ban a chicagói lapok már részletesen feldolgoztak. Tony Rezko a chicagói politikai életben aktív ingatlanvállalkozó, akit jelenleg pénzmosással, zsarolással és csalással vádolnak a szövetségi hatóságok. Obama még politikai pályája legelején tartott, amikor a potenciálisan gyümölcsöző kapcsolatokat gyűjtő Rezko felfedezte magának; ő volt az állami törvényhozásba készülő fiatalember egyik első kampánytámogatója, még 1995-ben. 10 évvel később, amikor az Obama-házaspár házat vásárolt Chicagóban, a szomszéd telket velük egyidőben Rezko neje vette meg; a későbbiekben Obama megvásárolt egy darabot ebből a telekből is. Máig nem merült fel olyan adat, ami arra utalna, hogy Obama bármi törvényelleneset követett volna el, ugyanakkor az ügyről adott idei nyilatkozataiban Obama erősen mellébeszélve igyekezett úgy tenni, mintha alig ismerte volna Rezkót és azt sem tudná, voltaképpen miről van szó; néhány hónappal korábban a chicagói Sun-Timesnak még őszintén beismerte, hogy tíz éven át folyamatosan kapcsolatban volt vele, s azt is kijelentette, hiba volt belemennie az ingatlanügybe.

A Rezko-ügy máig az egyetlen komoly téma, ami Obama tisztességére és szavahihetőségére árnyékot vet. Mint a Chicago Tribune - egyébként Obama elnökjelöltsége mellett érvelő - szerkesztőségi cikke felhívja a figyelmet, amikor az ingatlanüzlet megköttetett, Rezkóról a lapban már megjelentek őt pénzügyi-politikai visszaélésekkel vádoló írások. Obama ráadásul 1994-ben ügyvédként is közreműködött Rezko egy ügyében (bár nem Rezko cégét, hanem annak egy partnerét képviselte összesen öt órában), melyben a vállalkozó által épített alacsony bérű és igen rossz minőségű házak lakóit védve Chicago városa volt a felperes. Obama a Sun-Timesnak kerek perec tagadta, hogy valaha dolgozott volna Rezkónak (jogi értelemben az ismert adatok szerint ez igaz is). Azt is kijelentette, hogy soha nem tett politikai szívességeket Rezkónak, ám ennek ellentmondanak azok a levelek, amelyekben 1998-ban Rezko egy projektjének támogatására bíztatott városi és állami tisztviselőket.

A Rezko-kapcsolatot leszámítva úgy tűnik, Obama egész pályafutása során felelős és jó döntéseket hozott, amelyekbe nem nehéz belelátni, hogy mind egy irányba mutattak. Obama 1961-ben, Hawaiin született, édesanyja Kansasból, apja Kenyából származott, a pár az egyetemen ismerkedett össze. Apja, az idősebb Barack elhagyta a családot és a Harvardra ment tanulni, amikor fia két éves volt, majd visszament Kenyába. A minden visszaemlékezésben érzékeny és intelligens, szabad szellemű, nonkomformista asszonyként leírt Ann Dunham - akitől Obama sokak szerint az eszét, a magabiztosságát és nyitottságát is megörökölte - másodszor is egy külföldi diákhoz ment férjhez. Így került Obama - mostohaapja neve után mint "Barry Soetoro" - Indonéziába. Saját visszaemlékezéseiben (első könyvében, a Dreams from My Fatherben) boldog időszakként írt a dzsakartai évekről, a Chicago Tribune azonban felkutatta azokat az egykori iskolatársakat is, akik rendszeresen csúfolódtak Obamán. Megtalálták harmadikos kori tanárnőjét is, aki pontosan emlékezett: amikor arról kellett dolgozatot írni, ki mi szeretne lenne, ha felnő, Obama arról írt, ő elnök akar lenni. "Azt nem írta, hogy melyik ország elnöke. De mindenkit boldoggá akart tenni."

Obamában más visszaemlékezők szerint is megvoltak a "vezetői tulajdonságok" már ekkor is. Rendkívül segítőkész volt barátaival, a kisebb gyerekeket megvédte, ha a nagyok bántani akarták őket. (Itt kell megjegyeznünk, hogy Obama indonéz korszaka nagy részében katolikus iskolába járt, egy évfolyamot azonban - a mai összeesküvéselmélet-gyártók nagy boldogságára - egy muzulmán iskolában végzett. Mely azonban korántsem vallási iskola volt, sőt. A liberális intézményben a fiúk és a lányok együtt játszottak, a tanárnők miniszoknyában, fejkendő nélkül jártak.) 1971-ben került újra Hawaiira, ott járt középiskolába, anyja szülei nevelték gyakorlatilag saját gyermekükként.

Egyetemi évei közül az első kettőt a Los Angeles-i Occidental College-ben töltötte. Ekkoriban kezdte a Barry helyett az eredeti keresztnevét használni, s itt szervezett először politikai akciót, a dél-afrikai apartheid rezsim ellen tiltakozva. Poltikatudományi tanulmányait a Columbián fejezte be, majd egy álláshirdetés nyomán ún. közösségfejlesztőként került Chicagóba. Tapasztalatlanságát azzal ellensúlyozta, hogy tisztában volt korlátaival és hajlandó volt tanulni; a visszaemlékezések szerint a gondjaira bízott közösség elismert és szeretett tagja lett.

Obama nem sokkal azután érkezett Chicagóba, hogy ott történelmi jelentőségű módon polgármesterré választották az afro-amerikai Harold Washingtont. Chicago és Illinois - mint a Salon gondolatébresztő cikke rávilágít - az amerikai történelem folyamán mindig az etnikai jellegű politikai folyamatok egyfajta laboratóriuma volt. Itt hirdette meg Abraham Lincoln a rabszolgaság eltörlésének programját (s e beszéd helyszínén, Springfieldben, a régi állami Capitolium előtt jelentette be aztán Obama 2007-ben, hogy indul az elnökjelöltségért). Itt választottak először afro-amerikai küldöttet az USA Képviselőházába. Az egész ország egész története során megválasztott összesen három darab afro-amerikai szövetségi szenátor közül kettő itt érte el sikerét. Obama sehol máshol nem futhatta volna be rendkívül gyorsan rendkívül magasra ívelő pályáját.

Az egyre tudatosabban politikai pályára készülő Obama 1988-ban kezdte meg tanulmányait a Harvard jogi iskolájában (hogy "kitanulja a hatalom valutáját", ahogyan később írta). Egy visszaemlékezés szerint célja/álma az volt, hogy Washington (mármint Harold Washington) nyomába lépve Chicago polgármestere legyen belőle. 1990-ben írt róla először a New York Times, amikor a nagy tekintélyű és nagy hagyományú folyóirat, a Harvard Law Review történetének első afro-amerikai szerkesztőségi elnöke lett - elődeiből legfelsőbb bírósági tagok, miniszterek, kormányzók, nagykövetek lettek. Obama először ekkor lett jelkép és mérföldkő. (Nem éppen véletlenül ekkor figyelt fel rá Tony Rezko is.)

1992-ben nősült meg (a chicagói Sidley & Austin iroda nyári gyakornokként első dolga volt randevúra hívni a munkáját irányító ügyvédet, Michelle Robinsont, aki azonban nem elsőre mondott igent). A házaspár első gyermeke, Maila Ann, 1998-ban született, második kislányuk, Natasha, 2001-ben. A kemény és okos Michelle Obama egyik legfontosabb tanácsadója és kampányfegyvere ma is.

A Harvardról Chicagóba tért vissza Obama 1991-ben, s megkezdte ügyvédi praxisát (korántsem csak korrupt befektetőket képviselt, elsősorban közösségi ügyekben, diszkriminációs perekben vett részt), s egy, a választói aktivitást célzó program vezetésével szerzett politikai tekintélyt. 1996-ban indult először közhivatalért, az illinois-i állami szenátus egyik helyéért. Az ellenfelek által leadott dokumentáció hiányosságaira építve Obama emberei állítólag a legdurvább, oldschool chicagói manőverekkel érték el, hogy a demokrata előválasztáson egyedül induljon. Pedig az igazi megmérettetés ez lett volna, ebben a feketék dominálta chicagói körzetben magán a választáson akkor is a demokrata jelölt nyert volna, ha a párt egy főtt krumplit indít.

Kétszer választották újra; 1997 és 2004 között volt Illinois állami szenátusának tagja, ahol az utolsó két évet leszámítva a republikánusok voltak többségben. Obama ugyanúgy állt a szenátusi munkához, mint annak idején a közösségfejlesztő tevékenységhez. Konkrét ügyekben kiválóan dolgozott együtt egyes republikánusokkal, alkalmi szövetségeket épített, miközben szavazatai egy határozottan a párt fősodrához tartozó ("liberális"), pl. az abortusz-jogokat roppant következetesen képviselő politikust mutatnak. Amikor 2002-ben a demokraták kerültek többségbe az állami szenátusban, Obama az egészségügyi és szociális bizottság elnöke lett.

2000-ben nekifutott a szövetségi szintű képviselőválasztásnak, de csúnyán elvérzett az előválasztáson. 2004-ben aztán minden a kezére játszott. Kabaréba illő módon előbb a Demokrata Párton belüli fő ellenfele, majd a republikánusok által eredetileg indítani szándékozott Jack Ryan kampánya dőlt be, mivel mindkettőjük válásáról csúnya részletek kerültek nyilvánosságra. A GOP jelöltje végül Alan Keyes lett, akinek nem egészen három hónapja maradt kampányolni. Ezt elsősorban Obama liberalizmusának ostorozására használta fel. "Jézus nem szavazna Obamára" - jelentette ki, majd 27 százalékos eredményt ért el a választáson.

A választás történelmi jelentősége az volt, hogy Keyes Obamához hasonlóan afro-amerikai, így ez volt az USA történetének első olyan szenátorválasztása, melyen két fekete jelölt versengett egymással. Obama pedig a 109. Kongresszus egyetlen fekete szenátora lett.

Az elmúlt hónapok során szavak millióit írták össze hivatásos és önkéntes elemzők arról világszerte, hogy vajon lehet-e fekete elnöke az Egyesült Államoknak. Tegyük le a magunk két centjét: Obama pályafutása, idei eredményei és a különböző kutatási adatok szerint elég egyértelmű, hogy lehet. Nyilván vannak amerikai polgárok, millószám, akik a büdös életben soha nem szavaznának nem-fehér jelöltre, de ők a büdös életben nem szavaznának demokrata jelöltre eleve, vagyis Obama szempontjából az ő preferenciájuk tökmindegy. Korábban sokat írtak arról, hogy éppen a feketék haboznak Obama mögé állni; az elmúlt időszak alapján arra lehet következtetni, hogy a habozás oka nem elsősorban az volt, hogy a magasan képzett Obama nem volt "elég fekete" a szemükben. Sokkal inkább az, hogy a demokratákhoz húzó fehéreknél (akik, persze, lehet, hogy kompenzálnak, de ebbe most ne menjünk bele) később merték elhinni, hogy Amerika készen áll egy fekete elnök elfogadására.

Obama elsöprő 2004-es győzelme mögött már ahhoz hasonló választói koalíció állt, amilyenek azóta is szerveződnek mögé az előválasztásokon. A régimódi demokrata bázis (igen, ideértjük a feketéket), a változást akaró fiatalok, a szélsőséges megosztottságot megelégelt függetlenek. Természetesen ezer dolog fog történni novemberig, de akik új 1972-vel riogatják a Demokrata Pártot, azok nem olvasnak újságot. George McGovern - ha tartalmilag nem is, de a percepciót illetően - a szélsőbalt képviselte. Obama kompromisszumkereső, rémes magyar kifejezéssel úgy mondanánk, lövészárok-betemető politikus, akinek egyik fő üzenete éppen az, hogy vannak a pártokon túlmutató közös alapértékek, csak elfedi őket a washingtoni mocsok és a Bush-féle hazudozás.

Andrew Sullivan az Atlantic Monthly decemberi számában Goodbye to All That címmel írt esszét arról, hogy Obama "miért számít". Úgy véli, Obama Amerika nagy esélye arra, hogy az ország túllépjen a közvetlenül a második világháború után születettek, a Bill Clinton és Newt Gingrich fémjelezte "baby boomer" generáció destruktív belharcain, a máig ható Vietnam-vitán, a hatvanas évek szélsőségein. Fegyverszünetre van szükség a kulturális, vallási és etnikai ügyekben folyó, egyre durvább háborúban, véli, s ezt Obama - és csak Obama - hozhatja el.

A remény csodálatos és veszélyes dolog, márpedig Barack Obama reményben utazik. "Folyamatosan újjá kell alkotnunk magunkat, hogy megfeleljünk nagyobb álmainknak" - írta egy jellegzetesen nagyralátó, mégis önreflektív, Abraham Lincolnról szóló cikkében. Obama sok tekintetben a klasszikus etnikai politika bejáratott chicagói mechanizmusainak köszöneti gyors felemelkedését, egyúttal azonban annak országos jelentőségű meghaladását is jelképezi. Bár számos elemző már az idei iowai előválasztáson aratott Obama-győzelem után meghirdette a poszt-etnikus amerikai politika korszakának eljövetelét, ezzel valószínűleg kicsit előreszaladtak. Ami biztos: Obama működik. Ebben nyilván nem kis része van a kampánycsapatnak, de igazi sztárt csak abból lehet csinálni, aki sztárnak született. Obama jelkép, de elsősorban egy ígéret jelképe, egy lehetőségé.

A konzervatív kommentátor, Bill Bennett mondott egy okosat az idei szuperkedd éjszakáján a CNN-en: "Mielőtt Ronald Reagan lett volna belőle, Ronald Reagan sem volt Ronald Reagan." Ahhoz, hogy valakiből történelemformáló figura legyen, ezer és ezer dolognak kell egyféleképpen összekapcsolódnia. Lehet, hogy csak ma estig, de Barack Obamának megvan a lehetősége arra, hogy Barack Obama legyen belőle (és egészen nagy léptékben valósítson meg valami ahhoz hasonlót, amit egy magát világnézetileg elvált szülők gyermekeként definiáló kis párt akart megtenni a kilencvenes évek legelején Magyarországon - és nekik nem is sikerült).

Azért ez önmagában sem rossz egy fura nevű, sovány gyerektől.