Blues a naplemente felé

2007.08.09. 17:02
Gál Csaba "Boogie" sokoldalú, a pop és a Mississippi-delta mocsárszagú blues-zenéjének világában egyaránt járatos zenész. Persze, Boogie szerepelt a Megasztárban, tehát elvben csak a popipar bábja lehetne, de aki így gondolja, legközelebb nézzen le egy Someday Baby-koncertre. Ott kiderül, hogy a zenész honnan jött és hova tért vissza a sztárvilágban tett kaland után.

A nagy popzenei szabásmintakönyvben nemigen szerepel ilyen zenekari felállás: az éneklő és gitárféléken (ha például a bendzsó annak számít) játszó Boogie egy tuba és egy dob kíséretében nyom blues-klasszikusokat és ezek szellemében átritmizált gospelt, miközben fél számok erejéig beúsznak olyan MTV slágerek motívumai is, mint a George Michael féle Freedom vagy Jamiroquai Deeper Undergroundja. (Szerkesztői utasításra jelzem, egészen 18.42-ig kellett a várnunk az idei Sziget első Bob Marley-témájára, s az elő is bújt a Someday Baby hangszereiből egy gyanúsan reggae-s dobképletű blues végén.) A színpad előtt szórványosan összegyűlt mezítlábas blues-rajongók, német deszkások és huszonhárom éves Janis Joplin-hasonmások kitörő lelkesedéssel fogadták az ilyen kikacsintásokat, de javukra legyen mondva, a Hoochie Coochie Man első riffjeire is hasonlóan reagáltak.

 

 

A Boogie-féle pimasz stílus-zűrzavar és formabontó hangszerelés lehetne egészen zseniális is – ez kiderül azokból a pillanatokból, amikor tényleg minden klappol, a dobos a megfelelő pillanatban, ügyesen vált grúvot, a tuba meg Boogie gitárja együtt feszül a szikár ütemek közé – de kicsit kiforratlannak tűnt a produkció, mintha az együttes nyilvános próbájára hívtak volna meg minket. Ilyen közvetlen a hangulat is: Boogie számok közben köszön ismerőseinek, de sajnos zeneileg is vannak próba-szerű pillanatok, mikor mindhárom zenész más irányban kalandozik, dzsemmelget, ahelyett, hogy kíméletlenül feszesen játszanának egy, már századmilliméterre összecsiszolt műsort. Mazura János tuba-játéka néha kicsit tétova - nyilván nem egyszerű trombitaszerű precízióval üzemeltetni egy ilyen böszme rovarszerű sárgaréz kolosszust egy egész óra hosszáig - és nincs is úgy hangosítva, hogy letépje az emberről a gatyát, pedig adná magát. Érdemes lenne például a Hot 8 Brass Band, a Hypnotic Brass Ensemble, bármelyik balkáni rezesbanda vagy éppen a Roots felvételeit elővenni e tekintetben: ennél félelmetesebb basszushangszer nincs a világon. Kárpáti Zoltán dobos játéka sem kifejezetten eredeti vagy izgalmas, de megbízhatóan hozza a szinkópált rhythm & blues backbeatet, amire be is mozdul a színpad előtt gyülekező két-háromszáz fős közönség magja. Boogie lelkes, jól is érzi magát, vezeti a csapatot, de énekhangja nem jut krokodilűző mélységekig. Ebben nyilván benne van az is, hogy este hat van, a nap éppen hogy csak lemenni készül a távoli fák koronája mögé, s olyan messze még az átdorbézolandó éjszaka hajnala, mint az első louisianai whiskey bár. (C+)