Jeles dolgozat, központozási hibákkal

A napokban elhunyt Tony Wilsontól származó idézet szerint „a jazz a tehetségtelenek utolsó menedéke. A jazz-zenészek sokkal jobban érzik magukat, mint bárki, aki hallgatja őket“. Volt néhány perc a !!! koncertjén, amikor azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg létezik-e olyan műfaj, hogy fúziós jazzrock, vagy csak az én fantáziám szüleménye olyan zenékre, amilyeneket soha, de soha nem szeretnék hallani, és hogy ami a Nagyszínpadon zajlik, az nem-e éppen fúziós jazzrock. Ezek voltak a percek, amikor a !!! az első lemezükre jellemző, sehova sem tartó dzsemmelgetéseibe csúszott bele, amit a zenészek láthatóan nagyon élveztek, a közönség viszont már jóval kevésbé.

Katt!!!

Más baj viszont nem volt. Amikor a !!! tudja, hogy hova tart, az alig kevésbé jó, mint amikor tizenöt éve a Primal Scream rájött, hogy táncolni muszáj. A valószínűtlenül funky (a szót annak nemzetközi, nem Fortuna Diszkó-féle jelentésében) krautrockból, feszes, szigorú, posztpunkból és agyat szétcsavaró acidból összegyúrt zenéjük néhány éve a Rapture-rel és az LCD Soundsystemmel vállvetve érte el, hogy a srácok még Amerikában is elkezdjenek táncolni. És elérte most a Nagyszínpad előtt is, néhány Tankcsapdára gyülekező, eltévedt báránykán kívül legalább az ütemes lábrázásig mindenki eljutott.

Pedig a slágereket el sem játszották. Nem volt Shit Scheisse Merde és nem volt 2003 legjobb száma, a Me And Giuliani Down By The Schoolyard sem. A !!!-nél az egyes számok kimunkáltságánál mindig fontosabb volt a hangulat, az erősen pszichedelikus, a koncert első pillanatától az utolsóig - leszámítva a már kifogásolt fúziós jazzrockot - felfelé ívelő trip. Ez egyébként a legfurcsább dolog a !!!-ben, zenéjük is, színpadi produkciójuk egyaránt tele van olyan elemekkel - például hogy egy tőről fakad a Szigeten kukákon doboló idióták csörömpölésével -, amelyeknek nem lenne szabad tetszeniük, és ennek ellenére az egész mégis teljesen vállalható.

A kukán dobolóknak persze sokkal nehezebb, hiszen nekik nincs egy újonnan szerzett néger énekesnőjük. Shannon Funchess csak most kezdett el turnézni a !!! oldalán, de a Jocelyn Brownra és a többi house-dívára emlékeztető éneke mintha direkt ehhez a zenéhez lenne teremtve. És az sem volt rossz pont, hogy úgy ugrált, mint egy megkergült majom.

Az meg nagyon érdekes, hogy míg a kilencvenes években a mindenféle dídzsés helyszínek jelképezték a progressziót a Szigeten, addig mára pont a dinoszaurusz Nagyszínpadra jutnak az ilyen furcsa, hibrid szerzetek. A jövő a partiarénában rendezett rockkoncerteké, előre szólok. (B+)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!