Afro-diszkó, latin negyed

Manu Dibango klasszikus felvételei – például a Weya, a Soul Makossa vagy a Super Kumba - atombiztos, szinte bárhol, szinte bármikor, szinte bármilyen közönséget táncra-perdítő, dj-eszközök. Egy-kettő közülük jó, ha mindig bent van a lemeztáskában a pánikgomb helyett, feltámasztja a halottat is, és legalább hat-hét percig mozgásban tartja, addig meg van időnk kitalálni, hogy mi legyen a következő szám. Az eredeti felvételek többnyire a hetvenes években készültek Párizsban, ahol a kameruni szaxofonista összeházasította a makossa-ritmusokat az amerikai funkkal és diszkóval. Most meg 2007 van, és a Szigeten pont ugyanúgy működik ez az elegy, mint eddig mindig.

Lehet, hogy ma kevesebb van benne a hetvenes évek enyhén koszos analóg hangzásából, lehet, hogy kevésbé nyers, de még így, kilencvenesévekes-jazzfesztiválos-sterilen is jobban idézi a hőskort, mint a mester 1980-as években készült szintetizátoros, dobgépes, langymeleg eltévelyedései. Dögös cucc ez, még akkor is, ha spontaneitás olyan sok nem szorult bele: Manu színpadias beintései nélkül is pontosan tudják a többiek, hogy mikor kell belépniük, kiállniuk, vagy fordítaniuk a grúvon. Ezerszer játszották már ezeket a számokat, és pont így működnek jól, minek kísérletezni.

Bár Manu azt mondja, unja már a Soul Makossát játszani, a koncerten semmi sem látszott ebből a belefáradtságból: ilyen Satchmót idéző széles vigyort nagyon kevés zenésztől láttunk eddig a Szigeten. Ráadásul még mindig bitangjól kezeli a szaxofont az öreg, akárhogy is szeretnék belekötni.

Amibe bele lehet: egy kis vendéglátós íz a produkcióban (bár az afro-szakértő DJ Keyser közölte, hogy totál hülye vagyok, ez úgy zseniális, ahogy van). Engem a Fela Kuti előtti főhajtásként elővezetett afrobeat-számmal vettek meg végül, ha ez része a vendéglátósságnak, hát én nem is hagynám el azt a francia nyugdíjasokkal tömött óceánjárót, amelyiknek a teraszán ilyen zene szól. Manu Dibango Franciaországban feltehetőleg nemzeti hős, legalábbis ezt lehetett kivenni a közönség összetételéből: mintha az összes francia összegyűlt volna a Szigetről. Ameddig a szem ellátott, rázta és riszálta minden élő és félhalott, amíg a legvégén az együttes úgy döntött, hogy megadja az embereknek, amit hallani akarnak: reggae-makossából bontakozott a Soul Makossa. Még mindig működik. (A-)

Amikor a másnapi Eddie Palmieri-koncertre az első szám közepe táján megérkezünk, a tömegnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lézengés közepén először nem is értjük, mi történik. A ritkás közönség talán a szimultán futó Faithless, talán az időjárás számlájára írható, de nem is ezen akadunk föl. Mintha összevissza játszana a zenekar: van, aki siet, van, aki késik, van, aki hozzájuk képest véletlenszerű ritmusban nyomogatja egy dobgép batucada-gombjait. Pedig hát azért rohantunk ide két-két mojitóval a kézben, hogy egy olyan Fania All-Stars-os feszes, elképesztő nagyzenekari őrületben legyen részünk.

Percekig úgy tűnik, csak szimpla őrület lesz. Aztán elkezd összeállni a kép és a harmadik perc után már minden és mindenki a helyén van, a híres zongorista dirigál, látszik az is, hogy ki vezeti a háromfős fúvós szekciót, a perkások pedig megbízhatóan nyomják az alaplüktetést. És innentől tényleg minden a New York-i salsa a hetvenes években lerakott műfaji szabályosságai szerint folyik, tíz perc körüli számok, állandóan változó hangsúlyok, dallamok. És igen, a valamilyen Gonzalez nevű idős és feltűnően apró termetű gitáros "direct from Puerto Rico"; jött, feltehetőleg számtalan kedvenc boogaloo- és latinjazz-lemezünkön játszik, csak mi lemezlovasok vagyunk olyan elképesztően műveletlenek, hogy nem ismerjük fel benne az élő legendát, ahogy az énekesben sem, pedig ha valaki, ő aztán igazán lenyűgöző. Mekkora hang, micsoda mozgás, milyen fehér ruhás, kalapos salsero-elegancia.

De sajnos nem 1973 van, és mi sem vagyunk a barrióban, a fiatalabb zenészek - főként a fúvósok - már nem utcai ökölharcokban edzett kemény-nézésű latínók, hanem profik, akik lenyomják, ami a kottában írva vagyon, talán valamivel többet is, de aztán unottan bámulva várják a következő belépésüket. Eddie sem csillog, csak néhány rövidke, fürge és vidám szólót játszik, egyébként meg megmarad a kormányrúdnál, játssza a zene lelkét adó szikár, tört ritmikájú latin köröket.

Nem rossz ez, csak rosszul van keverve, legalábbis ott, ahol mi állunk, alig hallatszik valami a zongorából, a perka fojtott, és még a fúvósokat is elnyomja a kis ember torzítóval kombinált akusztikus gitárja. Lehet, hogy ez az előtérbe tolás tehet arról, hogy úgy érzem: túljátssza, amit játszik. Mindegy, így, félgőzzel is nagyon erősek, csak tudnám, hogy mitől, hogy milyen titkos fogásokban rejlik az ő titkuk. Ez a kérdés aztán egész éjjel vissza-visszatér kísérteni. (B)