Tamás Gáspár Miklós a trance-house templomában - Faithless

Rögzítsük: jó buli volt, mindenki nagyot szeletelt korunk nagy költőfejedelmének dalaira, de ez nem számít, mert negyedik alkalommal jöttek el, ennyit a rokonok se jönnek.

De a Sziget szervezőit is meg lehet érteni: minek hívjanak mást, ha a Faithless ennyire biztosan hozza a tömeget és a C osztályzatot is. (Mi is utalgassunk, ahogy Maxi Jazz teszi: „Desinformation is a weapon of mass destruction”) Ráadásul mindig ugyanolyanok, ami jelzi, hogy nem egy poraiból újjászülető főnix a zenekar, nem kell minden alkalommal elhívni őket, amikor pici luk van a programfüzetben.

A Nagyszínpad előtti téren megmozdulni sem lehetett, volt, aki a sárban süllyedt el, sokan a szemeteseken ültek. Persze valószínűleg akkor is teltház lenne, ha a Faithless mellett csak Müller Péter Sziámi és én lépnénk fel a létező összes színpadon felváltva. Mert bulizni jönnek az emberek, itt senkit nem érdekelt, miről énekelt Maxi Jazz, és milyen ügyesen színesítették kicsit rockosabb hangzásúra a dalaikat.

A Szeparéban ülve néztem az apokaliptikus vízióival terhelt Faithless koncertjének elejét, mert intellektuális szeletelésre, ikszezésre és semmi hasonlóra nem volt kedvem, ráadásul szabályosan beragadtam a helyre, annyian voltak.

Soha nem szerettem az ilyen nagyon okos énekeseket, akik egy dobozgitárral vagy egy hadseregnyi zenésszel megváltják a közönséget, és a Faithless ilyen. Mintha Tamás Gáspár Miklós mikrofont ragadna, és húszoldalas esszéit elrappelné: a spiritualitás, a társadalomkritika és az üvöltő trance feldolgozhatatlan keveréke, dalok a globális világról, a szegénységről, éhezésről, a tömeg uralmáról, a magányos ember legendájáról. A szociológia szakon nem lehet ennyi okosságot hallani, miközben a Szigeten rendszeresen szédítenek meg 50 ezer embert. Ráadásul a Faithless üzenetét sem értik: felszólításra megrázzák az öklüket a fuck Bushra és nagyon érzik, hogy ők valami rejtett összefüggésre ismertek rá. A koncerten csak egészen kevés Amerikázás volt, az is csak obligát helyeken.

A God is a dj megy a trance-house-triphop templomában (ami sokkal jobban hangzik a rockbarlang szónál például), Maxi Jazz pedig erőszakról, halálról, félelemről szövegel. És nem rappel, csak áhítatos Balassi Bálintként, ami Maxi Jazznek kurvára nem mond semmit, szinte elszavalja a költeményeit. Keveredik az erőszakos basszus és a fény, az emberek táncolnak, szodoma jött el, a hátsó sorrokban a sarat rugdossák – miért nem erről énekelnek inkább? Mondjuk ügyesen hozzák ezt a posztmodern templom-hangulatot, Maxi legszívesebben egy kurva nagy ikonra festené fel magát, ami vérzik vagy könnyezik, mindegy, csak eladható legyen.

A koncerten egy bevállalós rész volt, amikor előtérbe lökdösték a gitárost, hogy dolgozzon meg ő is a pénzéért. Mondjuk öt percnél tovább nem lehetett bírni, de addig jó volt. Szegény Faithlesst is sajnálom, mert annyiszor jönnek ide, hogy már nem tudnak mit kitalálni. Most inkább hagyjuk őket gondolkodni.