Büszke sörhas profilból

A GusGus koncertje nem pusztán zenei produkció volt, de azért, ha akarjuk, absztrakciós képességünket bevetve megpróbálhatjuk körülírni, milyen is volt a zene. Leginkább talán a Moloko house-os számaira hasonlított, néhány el nem hanyagolható különbséggel. Egyrészt a kíséret nem organikus, hanem igazán gépi jellegű, gyakran akár hidegnek is nevezhető okos techno volt, olykor a house, olykor, jaj, az idm felé kalandozva. Egy-egy téma variációra épített hosszan-hosszan elnyúló számok, ügyes fokozásokkal és kiállásokkal - táncolásra mindenképpen alkalmas, de lemezen azért ez ma már kevés volna.

Tulajdonképpen ilyesféle zenét ma már bárki elő tud állítani könnyen elérhető és könnyen megtanulható programok segítségével. Nyilván nem ilyen minőségben, de azért olyan rettenetesen nem volt ez sokkal szellemesebb, mint a világhálón százszámra fellelhető

Na de az énekesnő

Az énekesnő, Earth (polgári nevén Urdur Hákonardottir) produkciója még kevésbé volt csak énekesnői produkció. De elsősorban miatta, no meg az énekes-popos house-műfajjal való közelség miatt hasonlítottuk fent a GusGust a Molokóhoz. Earth ugyanis nem pusztán egy jó hangú, ügyes énekesnő, hanem egyénisége van annak (is), ahogy a hangját használja. Sok szempontból kifejezetten Róisín Murphyre hasonlított színeiben, frazírozásában (akármi is legyen az), és ha azt mondjuk, hogy csak két-három klasszissal marad el minden digitális dívák legnagyobbikától, akkor nagyon megdicsértük. Olykor Earth énekesi produkciója kicsit visszasimult a "jó hangú énekesnők" átlagába, máskor viszont a nemzeti előítéletektől fűtött hallgató némi egy csipetnyi Björköt is felfedezhetett benne. A háttérénekesek korrekt háttérénekesek voltak, a férfivendég viszont leginkább arra volt jó énekesként, hogy legyen egy férfihang is. Ha csak a zenét osztályoznánk, akkor az főként Earth miatt kapna B- betűt.

De, mint mondtuk, a GusGus alapvetően nem pusztán zenei produkció volt. A színpadi megjelenés ugyanolyan fontos volt, mint a hangzás, és ékesen szólt az izlandi lélekről illetve a szigetországot jellemző intenzív popviszonyokról.

Sörhasmutogatás, pöffeszkedés, csípőkörzés: a hangulat fokozódik

A színpadi megjelenés annyira trendi volt, ami itthon nagyjából az értelmezhetetlen kategóriába tartozik: miért kell eleve erős csontozatú nőknek izzasztó jelmezben, Falusi Mariann-i méretekre felfokozott, színes, tépett csirkeként megjelenni a színpadon? Nyilván mert vicces, jópofa és jól néz ki.

A darkos, drakulabáró imidzsű (vendég)zenész (talán Magnús Guðmundsson aka Buckmaster, de ezt nem egyelőre nem sikerült egyértelműen kideríteni) szereplése eleinte kicsit lehúzta a hangulatot, a viking kliséknek tökéletesen megfelelő President Bongo viszont egy egyszerű gesztussal fokozta a kedélyeket: kigombolta ingét, hogy büszkén, profilból mutassa meg sörhasát. Ezután percekig kidüllesztett hassal, a közönség figyelmét testének ékességére irányítva pöfékelt, végül megmutatta, hogyan lehet ezt a mintegy öt-hat kiló hájat színpadi show-fokozó elemévé transzformálni, és Mick Jaggerre emlékeztető körkörös kígyómozgásba kezdett. Ha abból indulunk ki, hogy a huszadik század elejéig meglehetősen elszigetelt szigetországon nagyon oda kellett figyelni párválasztáskor, nehogy rokonba fusson az ember, nincs mit csodálkozni az efféle bohóságokon.

Jóravaló, szórakoztató tánczene

Tény, hogy csukott szemmel feleannyira lett volna élvezhető a koncert, de így a zene és a látvány együttesen elérte a célját: szórakoztató tánczene volt, amire szórakozva táncolt a közönség. Nem volt nehéz levonni a következtetést: ilyen jóravaló, vidám tánczene csak olyan helyen keletkezhet, ahol a népesség nyolcvan százaléka elfogadja és tiszteli a lávamezőkön élő trollok illetve alfok létezését és nem rágódik azon egy fél napot, ha kimarad egy négyes-hatos villamos. (B+)