A rock egy képregény

A szombat délután hatkor a nagyszínpadon fellépett Hivesnál benne volt a pakliban, hogy se oda nem teszik magukat, se nem is lesz már nagyon mit odatenniük. Több mint egy évtizede léteznek, ami az ő punkos rockanrolljukban nagyjából négy generációnyi időnek felel meg, és a legutóbbi megmozdulásaik inkább a megelégedett, az élettől sokat már nem váró rocksztárok dolgaira emlékeztetnek. Furcsa és értelmetlen kollaborációkba kezdtek Timbalanddel és Pharrellell, valamint épp a héten árasztotta el a világot az a Nike cipőbe oltott iPod reklám, aminek ők a főszereplői.

Katt és rock!

A Hives viszont a koncert alapján egyáltalán nem az az együttes, amelyik elkényelmesedik, amikor már megtehetné. Persze a fene tudja, lehet hogy Howlin’ Pelle Almquist énekes a turné minden egyes koncertjén ugyanezeket a pózokat és ugyanezeket a szövegeket nyomja le. Ettől még ez a koncert, mint színházi előadás – mert amit a Hives csinál, az legalább annyira színház, mint rockandroll – az elsőtől az utolsó pillanatig szórakoztató volt, kiváló szereposztással és tökéletes alakításokkal. (És elnézést, hogy nem tudom a tavalyelőtti szigetes fellépésükhöz hasonlítani, de arról sajnos lemaradtam.)

A Hives trükkje alapvetően az, hogy míg a nagy rockegyüttesek a Ramonestól a Rolling Stonesig csak pályafutásuk közepén válnak az önmagukról szóló akcióképregények főhőseivé, ezek a svédek egyből és direkt karikatúraként kezdték. Ettől persze ők még egy remek rockegyüttes, csak egy olyan rockegyüttes, amelynek nem kőkorszaki ösztönök parancsolnak, hanem úgy adják elő az előadnivalót, hogy végig ők az irányítói az eseményeknek. Ez mellesleg a komplett, diadalmas skandináv rockmozgalomra érvényes, nem születhet mindenki egy poros kisvárosba Arizonában, és a Hellacopters, a Turbonegro, az Entombed, a Hives meg a többiek soha nem is próbáltak úgy csinálni, mintha.

A Hives tisztában vana múlt vívmányaival, és megengedheti magának, hogy csak a nagy elődök legjobb tulajdonságait használja fel saját műsorában. Ez teszi őket karikatúrává, viszont mivel Howlin’ Pelle egyszerre tud lenni Iggy, Mick és Aretha, egy egészen elsőrangú karikatúrává. Talán ha két órát kellett volna játszaniuk, lettek volna üresjáratok, de abban az alig egy órában, amit a Szigeten kaptak, lehetetlen volt unatkozni. Egy ilyen rövid műsorhoz bőven van elég jó számuk (pedig a lemezeik többnyire a 45 percet sem érik el), a klasszikusok a Die, Alright!-tól a Main Offenderen át a Hate To Say I Told You Sóig nem fáradtak el három-hét-tíz év alatt, és az a pár darab, amit az általam a Soulseekről még nem lelopott új, negyedik lemezről játszottak, szintén ígéretesnek tűnt.

Howlin’ Pelle a magánszámaival, a közönséghez intézett, a stand-up comedyt súroló közleményeivel, a nép közé berohanásaival, az állványzatra felmászásával, az ollózó ugrásaival, a lépcsőn lekúszásával és a földön fetrengésével magában elég lenne a show-hoz, de az a helyzet, hogy a Hives teljes személyzetét egyszerűen jó nézni. Pelle tesója, a hasonlóan jó pasi gitáros, Nicholaus Arson, az izmos dobos Chris Dangerous, valamint a két legviccesebb kövér ember a mai rockban, a köpcös és bajszos basszusgitáros, Matt Destruction és a nagydarab állat másodgitáros, Vigilante Carlström fekete-fehér egyenruháikban azért jóval többek szimpla háttérzenekarnál. Ahogy például a Diabolic Scheme közben több percre megmerevedve hergelték a közönséget, az ott van az idei Sziget nagy pillanatai közt.

A tegnapi Madness-kritikában azt írtam, hogy ma sajnos alig van együttes, amely tudná, mit jelent szórakoztatni. Sajnos a Hives akkor pont nem jutott eszembe. (A-)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!