Jamaican Island 2007

Kedden gyors egymás utánban több ska/reggae-vonatkozású együttes lépett föl különböző helyszíneken, amelyek közül hármat sikerült többé-kevésbé abszolválni.

Az emberiség kultúrája rég túl van azon a ponton, hogy bármin is meglepődjön, így az a tény, hogy a Világzenei Nagyszínpadon a kubai zenét skasítva előadó Ska Cubano lép fel, magától értetődő volt. Nagyon nem is nyúlhatott mellé az egészet kitaláló Peter Scott, az eredetileg kubai érdekeltséggel is rendelkező britt vállalkozó, hiszen a ska lüktetéséből áradó féktelen jókedv és a kubai zenék melankolikus dallamossága külön-külön is képes nagy impulzusokat generálni a befogadó közegből. A Ska Cubano zeneileg elsőrangúan oldja meg a feladatot, a lemezeiken szereplő dalokban az összes számot meghatározó ska umca-umca valódi egységet képez a kubai dallamvilággal és különféle stílusokkal, annyira, hogy az eredeti, ötvenes évekbeli jamaikai ska modern, akcentusos vadhajtásának képes hatni.

A szerdán ugyanebben a sávban szereplő Sierra Maestrával szemben a Ska Cubano és legfőképpen énekese, az igazi clown Natty Bo megmutatta, hogy még ebben a késő délutáni időpontban is lehet igazán zajos bulit csapni, csak a megfelelő személyek és sugárzó energiák kellenek hozzá. Natty Bo több évtizedes ska-énekesi karrierrel a háta mögött néhány perc alatt a közönség izzadságtól csöpögős testébe hatolt, és végig ott is maradt, egy másodpernyi szünetet sem adva nagyérdeműnek és a fotósoknak. Egyszemélyes látványpékség ő, aki egymaga elvinne egy ilyen koncertet, de erre semmi szükség nem volt, mivel a zenekar valamennyi tagjából a megjátszásmentes élvezet nézett kifele, és mindannyian tevékeny részesei voltak a show-nak. Ki-ki egy látványos cipőelhagyással, egy Jabba the Hutt hangján, szájjal előadott szólóval, vagy egy szigorúan szimbolikus módon, két női láb közé vett baritonszaxofonnal.

Ez utóbbit a zenekar japán szaxofonos hölgyje, Megumi Mesaku követte el az ilyen szimbolikus finomságokra nagyonis érzékeny közönség legnagyobb élvezetére. A hölgy a buli tekintetében nem, csak hangszeres tudásában lógott ki egy kicsit a bandából, gyaníthatóan elsősorban esztétikai és show-ipari szempontok alapján került a csapatba. Mindenesetre a fenti mutatványával, a rockgitárosoktól lopott hát mögötti fújás-akcióval és a legősibb japán-sztereotípiákat megerősítő, égmagas fekvésű egérhangjával remekül csapta felül azt az alapvetően szexista zeneipari best practice-t, miszerint baritonszaxofont, meg úgy általában bármiféle szaxofont, csak megfelelő fizikai adottságokkal rendelkező férfiak kezébe/szájába adunk. A többiek közül elősorban a néhol normál ska alapot hozó, néhol experimentális kubai szólót adó tres-játékos, Jesus Cutino, és a másik Milli Vanilli-imitátor, a szaxofonos René Domínguez tűnt ki, akik a vizualitás mellett az auditív élvezeteknek is adtak. (B+)

A koncert után érkező napi esőadagban hömpölyögve, a hangszórókból ömlő tömény rasztafílingre dagonyázó fiatalok egy csoportja közé sodródtam a Tálentum szinpad előtt. A hang forrását azonosítva meglepődve tapasztaltam, hogy egy most érettségizett belbudai gimis osztály képét mutató reggae-együttes, a Knotty Headz az, akik a korszellemtől eltérő módon nem sunshine-happiness pvc-t, hanem szimpatikusan sötét tónusú, gatyaszaggató reggae-t játszottak. A sűrű vízfüggönyben eleinte láthatatlan volt az autentikusnak tűnően reszelékes rasztahang gazdája, de aztán a dobos képében megtaláltam azt is, és itt álljunk már egy pillanatra. Barátom, ez a hang nem arra való, hogy egy dob mögül keresgéljük hozzá a szájat. Személyes tapasztalatból tudom, hogy dobolni nagy élmény, és én is szívesen feküdnék le végre egyszerre két nővel, de lassan ideje lesz döntened: dobolsz vagy énekelsz. Én az utóbbit ajánlom, mivel az első feladott hirdetésre tíz dobos fog jelentkezni, de karizmát és rasztahangot nem olyan könnyű kapni a piacon - légy bátor, állj ki és celebrálj. A többiek számára megfontolásra ajánlom az átszellemülés és átlényegülés kifejezéseket. Néhol kicsit szétesően, de alapvetően jól és magával rántóan szólalt meg a cucc, de egy szinpadi produkciónak a hangzás csak egy, néha szabad szemmel szinte észrevehetetlen darabja. Én, azaz a közönség, egyéniségeket, sztárokat akarok, akik nem úgy állnak és mozognak a szinpadon, mint egy ötödikes csoport a fogászati váróban, hanem. (B)

Eme utóbbi kívánságom a Nagyszinpad felé továbbcsorogva teljesült, ahol az ősi rasztafárikus indogermán törzsek képviseletében a Gentleman & The Far East Band fogadott kb. húszezer német vendégmunkással megerősítve. Gentleman profi, elasztikus műsora a közönségben értő szemekre, fülekre, kezekre és sáros lábakra talált, és benne én is megtaláltam, amit kerestem: a profi showmant. Viszont nem tekinthetünk el attól az apró ténytől, hogy ha teljes plasztikai bőrátültetésen megy is át, akkor is csak egy német fickó marad, aki reggae-t játszik. (B-)