Színészi rásegítéssel

Juli barátnőm előző este világmegváltóra itta magát. Ez abból derült ki, hogy Tankcsapda-koncert után meg akarta keresni a Lukácsot, hogy megmentse a pályafutását, ugyanis Juli látta, hogy a rossz testtartása miatt vannak (lesznek?) problémái az énekléssel. Juli Alexander-módszert tanít, tehát szinte megszállottja a helyes testtartásnak. Hosszan tudja sorolni, mennyi színészt és énekest mentett már meg az Alexander-módszer. Juli, mondom neki, ez egy jó gondolat, de a problémakör túlmutat az Alexander keretein. Előbb a Fejest tanítsd meg dobolni, aztán a Cseresznyét gitározni, majd csak akkor baszkuráld a Lukácsot a testtartásával.

Érdekes, ma még csak egy sörnél jár, de már Juliette Lewist hamisozza: Juliette színész, tehát akárhogy ugrál, a testtartásába még a legkegyetlenebb Alexander-keretlegény se köthetne bele, ráadásul nem hamis. Rockandroll-szinten egyáltalán nem. Ott van pl. Ozzy Osbourne, aki iszonyúan hamis, de egyáltalán nem zavaró, Ozzy Osbourne az Ozzy Osbourne, lehet, hogy tisztán nem is lenne jó. Juliette Lewist pedig nagy sértés lenne Ozzyhoz hasonlítani, ennyi piszok nagyon bőven belefér, ennyi energiával, mozgással üvöltözve nem lehet valakin számonkérni az opera-hangképzést.

Az Eagles Of Death Metal után nagyon nehéz jó fejnek lenni, Juliette-ék hangmérnöke nem is próbálkozik ilyesmivel: kábé duplájára tolja fel a mastert. A hangzás sokkal rosszabb is lesz, a dob mindent túlpufog, Juliette színpadra lépésével pedig csak romlik a helyzet. Nem az énekesnő hibája, illetve ha valaki nem vette volna észre, milyen szarul szól a koncert, az Juliette érdeme.

Igazi 120 százalékos túlpörgöttséggel lép a színpadra, energiagazdálkodási szempontból olyan, mint Henry Rollins a legjobb időszakaiban, full frontál állatság és vibrálás, folyamatosan. Az öreg zenészek nagy közhelye viszont itt is beigazolódik; nem lehet egy koncert végig a csúcson, a csúcsról egyszer le is kell jönni. Negyed óra után már azon gondolkozik az ember, hogy Juliette ezt az önkívületet nem színészileg oldja-e meg, elvégre tizenhat éve már, hogy Oscar jelölést is kapott A rettegés foka legjobb mellékszerepéért, mint a kiscsaj, akit a tulok sittes DeNiro meg akar rontani. Hogy a Született gyilkosokat már ne is említsük. Valószínűnek tartom a színészi rásegítést, mert aki kifelé tud hangosítani, az befelé is, márpedig a hangzás alapján ebből most a színpadon valami igen lehangoló dolog szólhat. Féltávnál már Kovács Kati jut róla eszembe, nem az Úgy szeretném meghálálni, hanem a kajakos, akinél néha izgulni kell, vajon az erős kezdés miatt lemerevedik-e az utolsó 200 méterre.

Juliette nem merevedik, persze hogy nem, rajta semmi nem múlik. A repertoár viszont nem bőséges: két és fél lemez, másfél 2005-ből, egy 2006-ból, ennyiből nehéz megoldani egy nagyszínpados időkeretet. Tavaly sajnos csak a legvégére értem oda, úgyhogy nem tudom, akkor mit játszottak, csak azt, hogy Juliette közveszélyes formában volt, beugrott a közönségbe, ahonnan mínusz egy veszkócsizmával került elő. Idén sikerült is úgy szerveznem a dolgokat, hogy egy hangot se mulasszak, hamarosan választ is kapok az idő kitöltésének módjára. Feldolgozást csak egyet játszanak, a Hot Stuffot, és ha több feldolgozás nincs, mi marad? Bizony, a dobszóló. Még a dobos a legkevésbé zavaró elem így élőben, egy jó amerikai átlagdobos, de szólózni nagyon nem kéne, főleg úgy, hogy a többi muzsikus is beledobol. Próbahelyen néhány sör után - nekik - még jó lehet, a Nagyszínpadon méltatlan. Persze nem ahhoz képest, hogy kisvártatva gitárszóló is jön, meg basszusszóló: esküszöm, tapping! Mit képzelnek, hol vannak?! A Balkánon? Jó, történetesen igen, de zenében a Balkán egyáltalán nem áll olyan rosszul, mint mondjuk vízöblítéses árnyékszékben.

Arra gyanakszom, hogy ezek a számok túl jók is ezekhez a zenészekhez, úgy értem, szerintem nem ők írták. Megpróbáltam végigbogarászni, az egyik lemezén (Four On The Floor) nem is találtam dalszerzőket, a másikon (You're Speaking My Language) meg annyi dalszerző volt, hogy nem volt energiám összehasonlíthatni a zenészek neveivel, és így ctrl+f nélkül a harmadik cd (...Like A Bolt Of Lightning) kísérőfüzetét már ki se húztam a tokból. Mindenesetre Juliette több dalt is egyedül jegyez, tehát kiváló zeneszerző. De egy énekes önmagában kevés. Még egy táncdalfesztiválon se mindegy, kik húzzák Aradszky mögött. Ezek meg itt egy bármilyen egyetemi campusban összeszedhető FMCG-fogyóeszközök.

A vokál még jobban hazavágja a hangzást, mint az ének, ha a srácok is beszállnak a refrénbe, az olyan, mint amikor néhány marha eltévedt a ködben. Még ha legalább borzalmas sziborgokká gyúrnák, vagy szénné tetováltatnák magukat, hogy túllépjenek ezen a "még bölcsésznek is alkalmatlan voltam"-imidzsen, akkor talán. A lemezeken ez egyáltalán nem jött le, ott van valami korrekt alap Juliette Lewis alatt, de bár metronóm nincs nálam, határozottan úgy érzem, lassabban játsszák a saját számaikat, mint a zemezen. Ez punkos rockzenekarokál az alkalmatlanság biztos jele. Nem mondom, hogy valami minél gyorsabb, annál jobb, de a Licks zenészeiről lerí, hogy még egy bpm, és restartolni kell a gitárost.

A nézőtéren rengeteg a csaj, amiben jelentős szerepe lehet annak, hogy a csajok nem szeretik, ha egy énekesnő melle nagyobb, mint az övék, Juliette Lewis pedig a Sziget legkisebb melleit tudhatja a magáénak. Érdekes is, hogy bármilyen húzós és dinamikus a zenéje, alapvetően inkább szomorú, márpedig ha Juliette Lewis az ezredforduló Hollywoodjában kitartott emellett a mellbőség mellett, kimagaslóan kiegyensúlyozott, bámulatosan önazonos valaki lehet. Legközelebb kérje kölcsön a Rollins Bandet, csak tényleg, hozzon zenészeket. (B)

Ehhez képest megnéztem még a Hanoi Rocksot, ami kultikus stb., stb., a lemezdílerem, Bene barátom mindig elő is vette valamelyik lemezüket, hogy biztos tetszene. Mohón bele is hallgattam, de sose vettem meg. Nem értettem, mitől lett ez kultikus. Gábor, aki bokszoló és generálkivitelező, azt mondja, olyan a hangulata, mint amikor a Ford Fairlane-ben volt az a zenész, és milyen jó helyen kapiskál! Vince Neil, aki a filmben a rocksztárt alakította, követett el ittas vezetés általi gondatlan emberölést a Hanoi Rocks dobosa, Razzle kárára. A HR sose futott be igazán, de állítólag nagyban hatottak például a Guns N' Rosesra, melynek tagjai sokat is tettek a Hanoi Rocks újraélesztéséért. Sajnos a számok továbbra is rosszak. Tényleg van egyfajta laza rockandroll-hangulata, jól mutatnak színpadon, és bár Michael Monroe énekes (szül. Matti Fagerholm) néha zavarbaejtően olyan, mint egy szőkített-tupírozott Bangó Margit, laza könnyedséggel mászik fel az állványzatra.

Az az elméletem, hogy bár nyilvánvalóan vannak kivételek, az utókor alapvetően igazságos. Aki jó, az általában híres lesz, aki meg nem lesz híres, az többnyire nem olyan jó. Hangsúlyozom, általában és többnyire. Egyszer például kevésbé ismert régi rockra vágytam és vettem két Blue Öyster Cult lemezt. Háromszor hallgattam meg, eredménytelenül. Ugyanígy jártam Lemmy nevelőegyesületével, a Hawkwinddel: egész jó, de összességében nem emlékezetes. Thin Lizzy dettó. Több lelkes Hanoi Rocks-rajongót is ismerek és a világért se bántanám meg őket, de a Hanoi Rocks élőben se győzött meg. Jó helyen vannak, ebben a nem túl ismert kultikus státuszban. (C+)