G. A. úr X-ben

– Uram – mondta G. A. –, nem kételkedem benne, hogy ön villámfényes szellemével nyomon tudja követni minden hazugságomat, sőt, könnyűszerrel túl is tenne rajtuk, ha önmérséklete és bámulatos tapintata megengedné.

1973 forradalmi áttörést hozott a magyar operett történetében. A Víg Színházban bemutatták a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című zenés-táncos izét. Azt hiszem, rockmusicalnek mondják. A vaudeville, az opéra-comic, a Singspiel meg a népszínmű televényén viruló, több százada töretlen népszerűségű műfaj új magyar hajtásának első bimbaját a beatnemzedék Lehár Ference vagy Kálmán Imréje (de legalább Eisemann Mihálya) fakasztotta, beatzenekart rakván egy különös, viszont élvezhetetlen, sőt eleve hamvában holt szüzsé alá.

Okádó röhögőgörcs

Az irodalmi alapnak látszó műtárgyért még hátrább kell lépnünk az időben – mélységes mély a múltnak kútja (© Th. M.) –: 1971-ben megjelent az akkor már agg Déry Tibor, a börtönviselt, de rendszerbarát író tollából egy azonos című kisregény. 71-ben, 18 évesen ez a kisregény okádó röhögőgörcsöt váltott ki az emberből. (De tegyük hozzá: az is valamikor 71 táján volt, hogy Fodor Tamás azt mondta egy Orfeó-előadás után: olvasd el Dérytől a G. A. úr X-ben-t. Tanácsát bátran megismételhetjük ma is.)

Velőtrázó marhaságok voltak benne. Érdekes, hogy most, harminchat év múlva újraolvasva is velőtrázó marhaságok vannak benne, de egészen másmilyenek. Ráadásul, ahogy olvasom, ifjú kollégám megint más velőtrázó marhaságokra bukkant. Ez azért valami.

Törvényszerű, hogy a tőkefelhalmozás a túloldalon a nyomor ugyanolyan mértékű felhalmozódásával jár. A nyomor, a munka gyötrelme, rabszolgaság, tudatlanság, erőszak, s erkölcsi megalázás az ellentétes póluson...

Mick Jaggerék rákezdtek a Mondd, hogy nem hiszed el című rockra. Azt hitték, azzal leállíthatják a verekedést. Utána a Miért hagytuk, hogy így legyen-t játszották.

Óóóóóóóóó

Ebből készített zenés-táncos izét Pós Sándor (na, az kicsoda?), Presser Gábor és Adamis Anna. Nem tudom, hogy jön ide, de Sárosi Bálint Cigányzene című könyve jut eszembe, szabályos recept van benne, hogyan kell magyarnótát írni. Szöveget is, zenét is. Mik a patronok, és mi a rendszerük. Hát így. Nem állítom, hogy giccset írni nem művészet. Mégis.

Déry marhaságai ugyanis egy író marhaságai voltak.

Mit kaptál kezdeteid óta: egy bölcsőt, melyet nem kértél, de amelyben elringatták hascsikarásaidat, helyes. Egy szájat, amelyet nem kértél, s amellyel véresre szívtad anyád, sz. Blum Izabella csecsét, helyes, valamiből neked is kellett élned.

Ez azért egy (két) mondat.

Arra születtem, hogy boldog is legyek, S tovább adjam egyszer az életemet. S végül arra jöttem én a világra, Ó hogy belehaljak abba, hogy éltem a világban. Óóóóóóóóó. Ez meg egy, na, hagyjuk. Akinek volt szerencséje Anna dr.-nak az LGT után kiviruló lírájához, tapasztalhatott sokkal keményebbeket is.

Ráadásul az eredeti előadás adekvát volt a darabhoz. Az egészből összevissza egyetlen szám volt tisztességesen elénekelve (talán nem véletlen, hogy előadójából később jó nevű német operettszínész lett), viszont ahogy Tahi Tóth László nyüszített és Almási Éva visított, az borzalmasabb volt, mint amikor egy édesbús Szörényi–Bródyban felzokogott az angolkürt.

Nem akarom látni

Természetes hát, hogy noha a kisregény gyakorlatilag azonnal eltűnt a semmiben, a darab deszkarepesztő, everlasting siker lett. Idén a Sziget Fesztivál 0. napján is bemutatták a zenei anyagát az LGT koncertje előtt. Mellesleg jó zenészekkel (névsor a színlapon). De hiába van Fekete Lindának, Bíró Eszternek jó hangja, hiába énekelnek jól (néha túl jól), az Arra születtem-ből vagy a Nem akarom látni-ból nem lehet széklábat faragni. Novák Péter meg alulmúlta Tahi Tóthot, ami várható volt, na de ennyire?

És a Momentán Társulat „ifjú színészeiből alakult csapat”. Mindig kínos látni, amikor mai magyar húszévesek 60-as évekbeli amerikai hippiket játszanak (nem mintha anno a Víg színpadán nem lett volna kínos). Különösen, hogy az ember közben menthetetlenül érzi magán a Trapper farmert, az Alföldi papucsot meg a treviragarbót (és már az is odébb volt egy tízessel).

Az élmény most a szigeten különös, csendes megnyugvást hozott. 73-ban – félúton a kkfházai helyőrség és a műegyetem között, illetve más síkon, félúton a Bem rakpart és a Kassák-klub között – az egész egy rakás cukrozott szarnak tűnt. Most is annak tűnik. A ritmus meg a hangszerelés viszi – az nagyon – a lombjukvesztett fák zokogását meg a milliószor újraébredt reményt.

Egy valami (valaki) esett jól. Lovasi András. Ő volt az egyetlen, aki nem „színészkedte” végig a koncertet, bejött, lenyomta a Ringasd el magad-ot, és kiment. Lovasit hallottuk már táncdalt énekelni, jól ökörködött a Csinibabában, de most sokkal finomabb valamit vezetett elő. Szinte musicales, csak néha egy kevés Lovasi-hang, csak egy csipet gúny, mégis bele lehetett érezni ennek a szövegnek az egyetlen emberi interpretációját (r...lj nagyokat, r...lj nagyokat, ha senki sincs, kit megb...hatnál, r...lj nagyokat). (C+)

Óóóóóóóóó

Aztán Locomotiv-koncert volt. Frappáns lenne azt írni, hogy eddig volt az expozíció, az eposz többi része viszont elintézhető azzal, hogy és aztán volt egy marha jó LGT-koncert, pont. Mert operett és magyarnóta is lehet jó, a jó zene nem a műfajon múlik, hanem a zenészen, és az a négy öregember marha jó zenész. Ráadásul nemcsak voltak jók, most is azok, nem sokéves nyugdíjaspangás után kotorták elő hangszereiket. De az unalom.

Végigmehetnénk számonként, de nem, jegyzetek mennek a szemétbe. Pedig jól indult. Az elmaradhatatlan LGT-esztrád – kis jelmez, kis színház, kis cirkusz, nagypapás jópofi – sem volt mértéktelen (csak mint a macskatápreklámok a kivetítőkön kezdés előtt), és szólni meg szólt. Aztán meg-megbicsaklott a technikai tökély. Egy, a sziget fölött kerengő helikopter számok hosszú sorát dörögte szét, pont, amikor a lemegyünk a nép közé dobozgitár-tangóherfli fölállásban halklírázni volt soron. Kínos volt.

És nem maradhatott el a nagypapazenekarok egyik legkínosabb, de igen kedvelt produkciója. Beszálltak a Karácsony csemeték meg a Somló csemeték. A koncertnek nemigen használt, hogy a csemetéknek használt-e, kétes. Meg még pár apróság, nem lényegesek igazán; a színpadon ott volt a férfikor telje, és éretten szólt. Továbbá nyúlt, mint a rétestészta, az érett férfiak keményen végigjátszották a csendrendeletig, az az állati sok ember, legalább is közülük az a sok-sok bágyadtan csápolgató, fásultan boldog negyvenes-ötvenes el is várta.

Hideg mócsing

Aztán eljátszották Barta Tamás emlékére, hogy ő még csak most 14, és visszaözönlöttek a hippit játszó „ifjú színészek”, és egyértelművé vált, hogy az embernek már nagyon fáj a lába meg a dereka, és hogy korához méltatlan könnyelműséggel reménytelenül bepozícionálta magát a tömeg legmélyére. Aztán a purgatórium túlsó kijárata következett: a Ringasd el magad loksis verziója, a műhippikkel, persze, és jó hosszan. Másodszor aznap este már mint a hideg mócsing. Aztán már minden mindegy volt. (B+)

Érdekes lett volna olyasvalakivel megíratni ezt a koncertet, aki most jött Tanganyikából vagy Trinidad és Tobagóból, és nem hallott még LGT-t soha. Mert az idevalósi vénember minden hangot ismer már ezen a zongorán, akkor is, ha soha életében nem bukott az LGT-re, és nincs egy szál LGT-lemeze sem (na jó, egy van, az Álomarcú lány fönt porosodik valahol a padláson, 45-ös vinilen, lemezjátszó rég nincs már hozzá). Ezek a zenék egytől egyig benne vannak az emberben, mint fogában az idegen anyag, akár akarja, akár nem. És már nem tud viszonyulni se hozzájuk. Mit szeressen vagy utáljon az ember a gerincmeszesedésén vagy a prosztatanagyobbodásán. Van, és nem múlik el már soha.

Mire G. A. egy reggel a síkság peremén, a felszálló hajnali ködben megpillantotta az állomásépületet, már annyira le volt gyengülve, hogy fekve maradt a fűben, és elfordította a fejét.