All Filler No Killer

Az ugyanis a helyzet, hogy a Killersnél 2007-ben alig van nagyobb rockegyüttes. Persze, a nyuggerek közt igen, de Amerikában gyakorlatilag nincs olyan, a 2000-es években indult együttes, amelyik ma több embert tudna megmozgatni és több lemezt tudna eladni. Ők voltak idén Glastonbury egyik fő attrakciója is, a többi fesztivál nyilván irigykedve figyeli azt, akinek sikerül ezeket a Las Vegas-iakat elhívni, pláne az utolsó nap zárókoncertjének.

A Killers népszerűsége azonban már lemezeik alapján is rejtélyes dolognak tűnt nekem. Bár az eddigi két albumon összehoztak néhány vállalható, táncolható slágert, pontosan ezer darab, hasonló stílusban induló, sokkal jobb együttes van náluk csak most, csak Amerikában. Az pedig, hogy ezt a kedd esti koncertet hogy élvezhette valaki, azt aztán végképp nem értem.

Jó, igazából értem, csak nem volt lelkierőm egyből gecizni. A Killers zenéjét pont ugyanabból a tésztából gyúrták, mint az összes érdemtelenül túl nagyra növő együttesét a U2 óta. Amikor a Viva tévé Megálló című műsorában gimnazistákat látok, akik rajonganak a Spy The Ghostért, érzem, hogy ezek egyszerű emberek, de fogalmam sincs, mi lehet a fejükben. A Killers viszont azért fáj nekem jobban a magyar debiltechnónál, mert sajnos elég jól sejtem, hogy milyen lehet az egyszerű lelke azoknak az egyszerű embereknek, akik élvezni voltak képesek ezt a végtelenül egyszerű és üres produkciót.

Azt azért őszinte kárörömmel néztem, hogy olyan sokan nem élvezték. Arról talán nem az együttes tehet, hogy halk volt az egész, de hogy erőtlen, arról mindenképpen. Én az eddig olvasott koncertkritikák alapján abban a hitben éltem, hogy a Killers nagy erőssége Brandon Flowers énekes karizmája, de valaki itt vagy elnézett valamit, vagy a menedzserük nem engedte, hogy ekkora értéket elvigyenek a világ végére. Flowers teljesen erőtlen, az erősítők tetejéről pedig bénán szökellve ugrik le, az ilyesmiért el kellene venni a rockzenészi igazolványt (illetve ki sem adni). És nem akarnék nagyon az esztétikán rugózni, mert például Lemmy sem egy matyóhímzés, de én ilyen kibaszott sótlan és ronda háttérzenészeket a Stereophonics óta nem láttam.

Olyat rockkoncerten még nem nagyon láttam, hogy egy nem túl sok slágerrel rendelkező együttes majdnem az összeset eljátssza a koncertje legelején, és a Killersnek is kár volt ezzel próbálkoznia, mert amint ezeknek vége lett, az addig még kétesélyes koncert végképp szétesett. Az pedig külön béna volt, hogy a nyúlfarknyi ráadásban még egyszer félig előadták a koncert elején már lenyomott When We Were Youngot. Ilyet házibulikon gimis zenekaroknak szabad, ekkora együtteseknek viszont soha (lsd. Hyman-Kilmister: Rock I-VII., I. kötet, 2. oldal).

Nem ütöttek itt még a slágerek sem, és egyre jobban érzem azt, hogy most, hogy a nagy lemezcégek mindjárt bezárhatják a boltot és az együttesek kénytelenek lesznek többet koncertezni, ha pénzt akarnak látni, az nekünk jó lesz. Mert akkor nem lehet majd a stúdióban simára polírozott Somebody Told Mekkal és Bonesokkal befutni, hanem ki kell majd állni a színpadra, és ott egyből mindenki átláthat majd a szitán. Szemben a nálam okosabbakkal, én a videóklipjeikből meg az elcsípett számaikból azt hittem, hogy a Killers tud valamit, tegnap óta viszont már pontosan tudom, hogy ekkora kamu talán nincs még egy ma a zeneiparban. (D)

(A szerző a koncert középső huszonöt percéről lemaradt, mert hosszú volt a sor a bankautomatánál. Ha pont abban a huszonöt percben történt valami, akkor minden Killers-rajongó spórolja meg magának a kommenteket, és gondolja azt, hogy A+-t adtam volna.)