Szomorkodás tábortűznél

2007.08.13. 17:27
A Prince által írt számmal befutott hajatlan díva koncertje nem indult úgy, hogy bármi lesz belőle. Öttagú zenekarával roppant enerváltan kezdtek neki valami olyasminek, ami a tradicionális ír zene meg a rock között van félúton.

Ami lehetne jó is, bár maga a műfaj kicsit poros: hangszerelésben és hangulatban egy az egyben a hetvenes évek ízlését idézi, plusz az úttörőtáboroknak azt a részét, amikor szomorkodós számokra gabalyodnak egymásba az ifjak.

Sinéad O'Connor

Sinéad O'Connor a koncerten gyakorlatilag végig a (mezítelen) lábát és a bő farmerja szárát nézte, s messziről inkább tűnt púpos öregembernek, mint negyvenéves popénekesnőnek. A nagyszínpados döngölős koncertekhez képest megdöbbentően halk volt: a bejárat felől közelítve, a színpad háta mögöttről csak cincogást lehetett hallani, meg azt, hogy a hangerő kábé az ötöde annak, mint amit mondjuk a Chemical tolt. Ráadásul a szépen felcicomázott, hangban és fényben egyaránt profinak és drágának tűnő attrakciókkal szemben Sinéad pofátlanul minimál, fekete hátteres színpadképpel jelent meg, vetítés semmi, a fények majdnem csak fehérek.

De pont ez volt az egészben a jó is. Ez a nem-profiság, az esetlen, nem kiszámított hippizmus. Maguk a számok, amiket játszottak, az új album (Theology) hangütésének megfelelően vagy népdalfeldolgozások, vagy tradicionális ihletésű tűnő sajátok, mindenesetre csupa-csupa szomorú dologról szólnak. O'Connorról, aki a koncert első felében alig-alig szólt a közönséghez, egy idő után kiderült, hogy amikor viszont rászánja magát és félszegen felnéz, elképesztően kedves tud lenni. És bár a szuflája nem volt végig egyenletes (néha már anniyra halkan énekelt, hogy el sem lehetett dönteni, egyáltalán énekel-e), végülis megbízhatóan nyomta végig ezeket az ír balladákból gyártott középtempós rockdalokat.

Ahogy ment le a nap, kicsit megjött az életkedve a zenekarnak, volt pici beindulás egy reggae-s témára, finom acapella három összebújó énekesnővel (a csellós és az egyik gitáros nő énekelt O'Connorral). A helyzet az, hogy végül váratlanul jó hangulat lett a rövid (kábé egy órás) koncert végére. Elég egyetlen kedvenc szám ahhoz, hogy az ember boldogan távozzon egy koncertről, és hiába nem a saját szerzeménye, a Nothing Compares 2 U bizony még mindig fantasztikus. (B)