Mindenkinek a kurva anyját!

A románok és a lettek a Bahián próbálkoztak az utolsó Sziget-napon – közéjük a Flash ékelődött, amelyről nekem nincs mondanivalóm, nem is muszáj, hogy legyen –, és a szombati extatikus Disciplin A Kitchme után valamiért azt hittem hülyén, ezentúl minden elementáris lesz, ami kelet-európai. Holott nem feltétlenül.

Luna Amara

Attól, hogy egy együttes keményen és hangosan ifjúsági zenét játszik, és közben angolul biztatja mulatozásra az egyébként zömmel önnön nemzetéhez tartozó publikumot, még nem történik semmi érdekfeszítő. Igaz, a Luna Amara központi figurája legalább elő-elővett trombitát is, de annyi fantázia abból a hangszerből sem szüremlett elő, hogy felajzzon. Persze nem kizárt, ha értem textuálisan, mit akarnak, minden másképp alakul. Így fél óra múltán ott hagytam az egyiket is, a másikat is.

A Leningradot viszont értem. Azzal meg az a bajom.

A Leningrad nem elsősorban zeneileg lett kedvenc szláv nyelvterületen, hanem attól, hogy beleszarik mindenbe. Szergej Snurov előtt nincsenek tabuk. A legszívesebben az orosz alsó közép- és a munkásosztályt – vagy mit, mert ezek a kifejezések ott is nehezen értelmezhetők – baszogatja teljes erőből, cinikus tekintettel a dácsák népére, de ha úgy adódik, szívesen kioszt egy-két tockost a legikonikusabb rock- és posztároknak is, akár élők, akár holtak. És közben káromkodik, mint a veszett fene. Mindenkinek a kurva anyját, igen. Voltaképp a közönséget is beleértve.

Csakhogy az orosz alsó közép- és munkásosztály szorgos élete engem nem érdekel. Ahogyan a magyar lakótelepek és hétvégi telkek népéé sem.

A Leningradban semmi sem komoly, és ettől lenne komoly áttételesen. Még szerencse, hogy az elkomolyodásig ritkán sikerül eljutnia. Illetve, lemezen igen, néha ránehezedik az egészre az eszmei mondanivaló. Ám koncerten nem. Szerencsére, mert különben egyáltalán nem szeretném. Úgy viszont, hogy buli van, és általános őrjöngés, belefér. Olyankor nem jön át az üzenet. És az jó.

Akkor konkrétan a keddi koncertről: a hátborzongás a startnál meg is van, a Bumer című kultfilm mobil telefonos témájával nyitnak, erősebben nem tudnának. Majd következik a viháncolás. Kár, hogy csupán egy és egynegyed órán keresztül.

A Leningradban egyrészt az a jó, ahogyan szól. Fogalmam sincs, mi ez műfajilag. Hogy nem bölcsészmuzsika, nem kérdés, úgyhogy az sem tiszta, mi a bánatot keres a Világzenei Nagyszínpadon. Talán annyi az egész, hogy a nagy Nagyszínpad nagy nekik, a többi meg kicsi. Szóval, némelyek szerint skát játszanak, hiszen vannak köztük fúvósok tömegesen. A lényeg mindenesetre az, hogy tele van energiával, lendülettel, és üresjárat-hiányos.

Nem komoly!

De a Leningradban másrészt – és főként és mindenekelőtt – az a jó, ahogyan jelen van a színpadon. Kijön kábé egy tucat ember, képtelenség pontosan megszámolni, orosz alsó közép- és munkásosztálybelinek öltözve, rengeteg hangszerrel, és minden pillanatban látszik, hogy minden pillanatban jól érzik magukat. Snurov is egy a sok között, és nincs semmi manír, se nála, se a többieknél.

Egyedül a tavalyi koncert után már megdicsért kövér ember frontemberkedik, akinek más dolga nincs, mint ülni, hörögni egyet-kettőt, dohányozni, sörözni és székeket szétverni. Majd két doboz sört szétcsapni a fején, hogy fröcsköljön a lé messzire, egyet meg szétharapni, hogy véres habot köpködhessen fél órán át. És ez nem ijesztő, hanem vicces.

Összesítek: számomra ez volt a Sziget második legjobb koncertje. A-. De ha nem érteném, A+ lenne, az fix.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!