Máté, Mirella
10 °C
13 °C

Először a Szigeten, sőt bármilyen fesztiválon

2007.08.12. 19:05
Életem minden bizonnyal legszomorúbb levelét Peretz Bernstein amerikai zenésztől kaptam, aki akkor vagy DJ Peretz volt, vagy épp megint Perry Farrell, a Jane’s Addiction énekese, ezt már elfelejtettem. A levél arról szólt, hogy kaptam száz dollárt. A törölt Lollapalooza 2004 fesztivál kétnapos jegyének árát.
Pandagod

A kétezres évek elején újjáalakult Lollapalooza lett volna az első monstre popzenei esemény, amire elmegyek, egy szigeten (Óbudai helyett Randall’s) rendezték volna Manhattan mellett, és amikor a csajommal megláttuk a fellépők listáját, zenei érdeklődéseink uniójára leltünk, úgy mint Pixies, Sonic Youth, P J Harvey, Nine Inch Nails, Morrissey, meg Perry Farrell is valahogy, talán pont mint Jane’s Addiction.

Persze no great loss, amióta az emberiség feltalálta az iPodot, azóta tetszőleges pocsolyában ácsorogva reprodukálható mindez.

Aztán ráfordul a hajó a Margitsziget csücskén a célegyenesre, emberek ülnek a kavicsos parton, nekem meg a torkomban dobog a szívem, mert vannak, akiknek természetes és szórakoztató közeg más emberek koncentrált jelenléte a sárban, és vannak, akiknek nem. Sose volt még rajtam fesztiválkarszalag például, meglepve tapasztalom, hogy fullasztó hőséget termel, a csuklóm rémültem perspirál.

Egyébként azért vagyok itt, hogy meghallgassam Lechner Márk barátom zenekarát, a Pandagodot (a zenekar egyik autója által végzett instant taxidermiáról már olvashattak a Totalcarban). Az Exit Talentum színpadon lépnek fel este nyolckor, egy húsos-körszakállas-atlétatrikós motoros tulokmetál és egy kockásinges-hullámosbarna-hajmetál zenekar között.

Öndefiníciójuk szerint pszichedelikus rockzenét játszanak, van egy meglepően jó Head Like a Hole feldolgozásuk is, az őket a Nagyszínpadon követő Nine Inch Nailstől, amit nem játszhatnak el, mert „nem lehet feldolgozást játszani”. Elképzelek egy Dick Tracy-karóratelefonnal felszerelt, öltönyös Artisjus-dolgozót a tömegben, ahogy szigorú tekintettel azt dúdolja, hogy god money I’ll do anything for you, aztán jelent.

Zenein ugyan még soha, de popkulturális tömegrendezvényen már jártam, két hónapja a franciaországi Le Mans-ban rendezett 24 órás autóversenyen (ha érdekli az explicit autóbuzéria, Nínó Karottával végigblogoltuk). Harminc, a Szigeten töltött perc után meglepően hasonló minden, azzal a fontos különbséggel, hogy nincsenek izgalmas és egyébként nem létező autókkal tömött parkolók.

Emiatt nem lehet például széttuningolt TVR-ok vényolcasára ordítva beszélgetni. Hiányzik.

Aztán egy vidám pillanat: az egyik rommá ázott kempingben Ferrari F40-mintás törölköző szárad egy sátron. Pompás.

Apropó, nyolcvanas évek. Megérkezem közben a színpadhoz, a Márk a Stratocastert (← legjobb space age márkanév) húrozza, én meg arra gondolok, hogy az emberi szervezet öregedése valahogy így néz ki:

  1. Hirtelen rádöbbenünk, hogy minden női szertornász fiatalabb nálunk
  2. Hirtelen rádöbbenünk, hogy minden F1-es autóversenyző fiatalabb nálunk
  3. Hirtelen rádöbbenünk, hogy a nyári olimpiai játékok teljes mezőnye fiatalabb nálunk

Majd a coup de grâce: azt eddig is tudtam, hogy a Pandagod két tagja (Kerpel Dávid énekes-gitáros és a Márk, szintén énekes-gitáros) is 1984-ben született, de azt nem, hogy ők a zenekarban az öregek. A két másik tag (Béres Iván és Tóth Gábor) a következő évekből származnak: 1985 és 1986.

Gondolták volna, hogy ezekben az években még születtek emberek?

És sokkal kevésbé tűnnek feszültnek, mint én, pedig nekik rockzenei műsort kell perceken belül prezentálniuk egy bármelyik pillanatban más színpadok felé elmozdulható közönségnek, nekem meg csak egy gombot nyomkodni a fényképezőn. A Fenyő mondta, hogy tekerjem 400-ra az ISO-t. Odatekerem. A Pandagod elkezdi.

Pandagod az Exit Talentum színpadon

Azt nem tudom, hogy a popzene nagy szivárványán épp hol vannak, és hogy jó vagy eredeti vagy érdekes-e, amit csinálnak, ehhez olvassanak hozzáértőktől vagy hallgassák meg a számaikat és döntsenek maguk, de annyi biztos, hogy legalább olyan élvezet hallgatni őket, mint Le Mans-ban hajnali kettőkör csukott szemmel megkülönbözteti Ferraritól Corvette-et. Kerpel frontember színpadi jelenléte kiváló, vadul ugrál, lóbálja a ’67-es Hagströmöt, meggyőzően ordítja, amikor kell, hogy YEARRRGH, ez meg bőven elég ahhoz, hogy a tőlem alapvetően idegen Sziget hosszú pillanatokra nagyszerűvé váljon.

Aztán átmegyek a Nagyszínpadra megnézni messziről egy tinédzserkori bálványt, akit láttam már idén márciusban Kölnben (állati jó volt, végigdiszkózott Closerrel), itt meg egy, a III. ypres-i csatáról szóló film díszletének is alkalmas mocsár mögött erőtlen az egész, szórakoztató helyett idegesítő stroboszkóppal, a Closer szétszóródik a világűrben, és azt veszem észre, hogy fél óra után elmegyek, mondjuk a Született gyilkosok betétdalálnak készült Burn egyébként se jó szám, na de akkor is, ez Trent Reznor, a borongós balfaszok úristene a borongós balfaszok országában, életében először. Ráadásul az 1999-es napfogyatkozás évfordulóján. Ebben van valahol egy Nine Inch Nails szám.

Legalább a szintén Hagström-júzer Aaron North rendes ollózásokat mutatott be a kivetítőn.

Kifelé még összefutok a Winklerrel, aki elmeséli, hogy hamarosan kioperáltatja Yamaha V-Max motorjából az ötezres fordulatnál a pillangószelepeket összenyitó V-Boost rendszert, és hogy ettől majd jobb lesz. Furcsa gondolat. De mi lesz az ötezer fölötti HUWARRRRRRR-effektussal?