Majdnem elég tufa
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Sziget cikkek
Ha tehát van megfelelő öt akkord, hörgéssel is lehet fülbemászni. A másik kedvenc black metal refrénem szintén Bathory, a Kill Kill Kill című dal, amiből telefoncsörgést is csináltam, bár az a hangosítás kevésbé áll neki jól. De nem hiszem, hogy blackmetal-zenész ilyesmiért panaszt tenne, hiszen a lemezeket is gyakran keverik olyanra, hogy a Pink Floyd cuccán is Sokol-emulátorként szólaljanak meg.
Persze mióta SzabóZ megdicsérte a Depressziót, ami zeneileg ugyanolyan borzasztó, mint a Tankcsapda, csak még a szövegei is szarok, fenntartással kezelem a tőle érkező információkat, de a Satyriconnal ráhibázott. Erre a zenekarra egy keményvonalas black metalos húzza a száját, neki nem elég gyökér, túl dallamos, már-már szinte kommersz. És legyek bár retró, csatlakoznom kell. A Venom Black Metal-ja igazából inkább volt vicc, mint zene, nem is nagyon találtak fel semmit, csak hogy irtózatosan gyökérül játszották a rock and rollt; épp az volt a hátborzongató a Venomban, hogy úristen, ekkora tufák is vannak a világon?! Az atonális gyökérség azóta is a true black metal alapja, csak hát sok zenész sokkal többet tud annál, hogy ennyire egydimenziós gyök legyen. A zene egyre gyorsabb és technikásabb lett, csak a hangzást pusztították le annyira, hogy én már Mardukot nem is tudok hallgatni, mert mindig az az érzésem, hogy bekapcsolva raktam el a szakállvágót. Satyr ellenben szeretné tágítani a rajongótábort.
Állítólag jók a szövegek, amik elsősorban középkori borongások, de ettől nem jönnek be további nézők. További nézők attól jönnek be, hogy benéznek a metálsátorba, és azt látják, hogy sátáni megvilágításban egy rakás ujjatlan fekete pólós csávó rázza a hihetetlenül hosszú haját, és a hagulat olyan, mint az Omen 1 jobb pillanataiban.
Mi is az a Satyricon? Ja, Fellini 1969-es filmje, ami olyan szépen és viccesen adja vissza Petronius művének töredezettségét. Azt hiszem, kétszer is láttam, de hátborzongató belegondolni, hogyan is bírtam leérettségizni a Google feltalálása előtti sötét évtizedekben. Most hogy már képben vagyok, meg kell hogy állapítsam, a szokásos enyhe aberráltságon és buzulós káoszon kívül nem sok hátborzongató van a Satyricon-ban, semmi népirtás, vagy az átlagosnál különlegesebb kegyetlenkedés.
A Satyricon pedig norvég black metal. A norvégság egyfajta minőségi garancia, ami a sok lelkiismeretes muzsikusnak köszönhető, akik templomokat gyújtottak fel, fejbe lőtték magukat puskával, a fejbe lőtt zenekari tagok agyából pörköltet készítettek és elfogyasztották satöbbi, satöbbi. A black metal elvileg angol találmány, hiszen a Venom együttes Black Metal című albumától számítják, sokat tett még a műfajért a svéd Bathory, nyugodjék békében, a svájci Celtic Frost, és rengeteg igen beteg finn black metal csapat. Mégis, black metalban a norvég az igazi, tartja a közvélekedés.
A zenekarban megfordult mindenféle tag művész- és leánykori neve már önmagában kitenne egy black metal himnuszt. Kveldulv (Ted Skjellum), alias Nocturno Cult, vagy Joakim "Vargen" Jensen gitárosok, Vegard "Wargod" Blomberg és Goran "Lord Deadmeat" Basso bőgősök, Anders "Morfar Blodtann" Ørjebu ütős, vagy az eredeti dobos, Carl-Michael "Exhurtum" Eide mind jól csengő nevek, bár nekem az 1993-96 közti basszusgitáros, Thomas Thormodsoeter "Samoth" Haugen hangzik a legvészjóslóbban. Most mintha itt lenne Steinar "Azarak" Gundersen és Arnt Grønbech. Na jó, nem tudom megállni, közzétennék egy felsorolást Satyr és Frost egyéb hobbizenekarairól, a miheztartás végett: Darkthrone, Eibon, Storm, Thorns, Wongraven, Gorgoroth, Zyklon-B, 1349, Gehenna, Keep Of Kalessin.
Következetlenség, hogy a Satyricon két állandó tagja közül az énekes művészneve Satyr, a dobos viszont sajnos nem Icon, hanem Frost, és arról nevezetes, hogy előbb tanult meg kétlábgéppel dobolni, mint járni, legalábbis el tudom képzelni az alapján, amit itt összedobol. Sajnos a hangosításban pont a dob a gyenge pont, Frosttal úgy bánik el a hangmérnök, mintha Van Gogh életművéből kivennék a sárgát. Hol pergő nincs, hol felső tamok, cinek hellyel-közzel. De vajon átsétálok-e a szemközti shopba Satyricon-lemezért? Az első pár szám nagyon tetszik, becsületes, precíz zúzás, értem én azt is, hogyan akarnak nagyobb közönséghez eljutni: a billentyű nem is olyan zavaró. Főleg hogy egy szőke csaj (Jonna Nikula) a billentyűs, aki még talán állatabbul headbangel, mint a srácok. A koncert közepén kicsit elegem lesz, kisétálok egy sörért és megállapítom, hogy kívül tulajdonképpen jobban is szól. De Satyricont nem veszek, akkor inkább már rámelyek arra a viking-témás Bathoryra, amit valahogy cd-n sose vettem meg, de mindig hiányzik. Aztán, a buli harmadik harmadában egyszerre csak jön egy jó riff és egy tökéletes, állat szám, patent kiállásokkal, állatul belekúrt billentyűkkel: The Pentagram Burns, ez már black metal, gyerekek! A következő szám is hasonlóan ütős, ezért kitűzöm a fehér zászlót, meg se várom a második refrént, megyek Satyricon-lemezért!
Sajnos csak egy volt, és már elvitték. (B)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
